A vargabetűk sora
A történetek tehát arról szóltak, hogy falvaink olyannyira mostoha sorsú világából indulva, hogyan érkezik meg nagy vargabetűk és visszaesések után, leküzdve a kudarcokat egy élcsapat a huszadik és huszonegyedik századba.
Itt most az út kacskaringós voltáról hosszan értekezhetnék. Mert nem akármilyen fátum sújtotta e népet és úgy általában egész Kelet-Európát e tekintetben is. Az, hogy a már egyszer az Osztrák–Magyar Monarchia kiegyezés utáni szép „békeidejében”, a tizenkilencedik század utolsó harmadában beindult fájdalmas kapitalizálódást olyan vészterhes korszakok követték, mint a nagy világégéseké, a kisebbségi elnyomásé – ez gazdaságilag is éreztette hatását – vagy a tulajdonok elkobzásával járó kommunizmusé, s hogy a rendszerváltás után ennek szétverése árán kellett újból lábra állni, hát ezt legrosszabb álmában sem gondolta volna az a székely gazda, aki annak idején tőkés alapokra próbálta helyezni a maga életét a honi kapitalizmus tizenkilencedik századi hőskorában. Több nemzedék küzdelmei és vesződsége ment kárba közben. Aminek téglaként kellett volna beépülnie a jövő falába, az homokként pergett szét, lett az enyészeté. De élni kellett, a gyerekeket és az öregeket el kellett tartani, s bár a föld sokáig nem neki termett, a nép mégis megművelte. Ahol keserűséget vetettek, ott az aratás sem jelentett igazi örömet, de legalább a megélhetést biztosította.
’89 után bilincseiket levetett elemi erők ébredtek némelyekben. Nem mindenkiben, a sok kényszerföldműves, a falura muszájból visszaköltözöttek sorsát is meg kell egyszer írnia valakinek. Mondjam azt, a könnyebbik végén fogtam meg a dolgot, amikor falujárás közben én mégis másokra voltam kíváncsi? Azokra, akiket az új korszak úttörőinek tekintettem a székely falvakban, s akik úgy restaurálták a régi rendet, hogy arra a száz évvel korábbi vezető gazdák bizony nemigen ismertek volna rá. De akár kacagni is lehet azon: vajon a mai svájci vagy osztrák földműves lebegett-e példaként annak szeme előtt, aki lóvontatta ekével esett neki a visszaosztott parcellának 1991–92-ben, hogy aztán kötényéből hintse szét a szántóföldön az első saját vetés magvait? Persze hogy nem, de a dologból idővel mégis az lett, már a kilencvenes években visszaállt a gépi művelés úzusa, s bár a földosztás ellentmondásos törvényeit mintha azért eszelték volna ki, hogy mindent összekuszáljanak, a nagy összevisszaságból mégis kibontakozott valamiféle rend.

A kisvállalkozói mentalitás
És itt térek rá tulajdonképpeni témámra. Hat évvel ezelőtt két sorozatban is megkíséreltem számba venni, mennyire sikerült e zűrzavart leküzdenie a székely gazdák e középső csoportjának, mert a leggazdagabbak, a pár év alatt több száz hektáros latifundiumokat kialakító mezőgazdászok e sorozatban nem foglalkoztattak, lehet, sorsukért sem aggódtam annyira. Érdekesebbnek tartottam azokról írni, akikre a lemaradt nagy többség (a harmadik csoport tagjai) úgy tekinthet, mint elérhető példaképekre, ha erőt érez magában arra, hogy kövesse őket. Nem akartam ugyan okvetlenül a szájába rágni senkinek, hogy mi a teendő, ezt a föld népe nálam jobban tudta és érezte, de úgy véltem, úttörőkről van szó, megéri foglalkozni velük. Ők is ugyanúgy kezdték, mint a sodródó vidéki székely lakosság. A téeszek felbomlása után veszítették el munkahelyüket, ipari gyárak csődje idején kerültek az utcára, tértek haza és ragadtak kaszát-kapát, népesítették be állatokkal az ólakat és istállókat – de az nekik valahogy mégis jobban sikerült, mint azoknak, akiknek csak a megélhetésre futotta a mezei gürcölésből.
Példa- vagy inkább esettáramban fel is sorakoztak a kisvállalkozói mentalitás különféle típusai, volt köztük, aki a vizsgált tizenhat éves időszakban, 1991-től 2007-ig egészen a tőkés közép- vagy már-már a nagyüzemi állattenyésztésig jutott el, és sokan mások, akik gyakorlatában megejtő bájjal keveredett a nagyapáktól tanult módszerek és eszközök használata a már egészen korszerűnek nevezhető eljárásokkal, a vegyszeres technológiával.
Közben kezdetben akaratlanul, de mivel lépten-nyomon arra bukkantam, később már keresve a kapcsolatot, végigkísértem az illyefalvi LAM Alapítvány áldásos tevékenységének kibontakozását. Megismertem és leírtam egy célszerű fejlesztésre orientált, kezét a kor ütőerén tartó intézmény működését. A Szénacsinálás két zivatar közt című kötetben egy sajátságos, utóbb fölöttébb törékenynek és mulandónak bizonyult viszonyok közti fellendülés ívét is meg tudtam rajzolni. Olyan kijelentések hangzottak el például alanyaim szájából a kilencvenes évekre vonatkozóan: „az volt a pityóka aranykora”, „pár havi jövedelmemből traktort tudtam venni” stb. – és mint később belátták, más tekintetben is kedvezőbb idők jártak a kezdő gazdálkodókra, mint az uniós  csatlakozás után. A szorongás és remény sajátságos elegye volt talán a legkülönösebb, amivel akkor, az unióba lépés előtt a nagy eseményt várták falvainkban. A megnyíló nagyvilágban megtapasztaltakhoz fűződő élmények, a svájci és német farmok világával való megismerkedésből valóságos népi legendárium született, rögzítettem magam is a népi tudás szinte folklorizálódott bölcsességének néhány pompás darabját.

Második őrjárat
Nos, hat évre rá, tavaly és idén végiglátogattam a gazdák legalább felét, hadd meséljék el, mi igazolódott aggodalmaikból, mi nem, és hogyan találták meg a bajok ellenszerét. Érdekelt, ki maradt versenyben, ki hullott ki és miért.
Hogy a családi alapú gazdaságok mennyire személyfüggőek még akkor is, ha már valóságos kis tőkés üzemként szabályos piacra termelést is folytattak, mutatja, hogy ahol hirtelen meghalt a gazda, és nem volt, ki helyére lépjen utód híján, vagy mert kicsik voltak még a gyerekei, ott vagy széthullt minden, vagy a földek bérbeadása maradt az egyetlen megoldás az özvegy számára. Ezért aztán az utódlás, a nemzedékváltás mikéntje kezdett foglalkoztatni a következő írásokban, szurkoltam a valamiko­ri szolgagyerekből nagygazdává előlépett nagytatának, hogy balesetben elhunyt fiát pótlandó meg tudja győzni unokáját arról, érdemes belefeküdnie a gazdálkodás hámjába. Örömmel találtam meg az összekötő láncszemet több más családban is, s ahol az apa mellett már annyira önállósult az utód, hogy az alig ötvenéves apa úgy beszélhet magáról, mint aki már kifelé megy az életből. Persze, nem tudtam elnyomni egy elnéző mosolyt. A harmadik családban már bottal üthettem a valamikor nagy lendülettel dolgozó fiatal gazda nyomát: felesége egyetemet végzett, városon vállalt állást, ő pedig követte ott lehorgonyzott lányait és nejét, mert ma majd minden székelynek van legalább egy tartalékszakmája is, amit vagy az ántivilágból hozott magával, vagy a szakiskolából, amit ugye mindenkinek illik-illett elvégezni. A negyedikben a lányaikat felnevelt és férjhez adott szülők úgymond pianóra váltottak a kirepítés, szárnyra eresztés nagy erőfeszítése után, és önkímélőbb életmódra átváltva folytatják a félig gazdálkodók-félig bérből élők életét.
Találtam viszont a vállalkozói úton továbbhaladó „megrögzött” kis kapitalistákat is, akik már valóban svájci vagy holland farmer módjára gondolkodnak, és ha nem is élnek és dolgoznak még teljesen úgy, mint azok, de az uniós pályázatokba kapaszkodva lépésről lépésre közelítenek a célhoz.
És az utóbbi csoporté lesz a jövő, őrájuk építhető a székely falu holnapja. A még egy helyben topogók kitörését a stagnálásból a gazdasági világválság és egyéni létük valamilyen korlátja hátráltatja, de a fejlődni képesek sincsenek kevesen, tanúsítják a földművelés és állattenyésztés új módszerei és keretei, nem egy helyt az új, nagy teljesítményű traktor, mellyel már valósággal csodaszámba menő teljesítmények produkálhatók szántáskor és betakarításkor. Ha csak a burgonyatermesztés technológiájának eszközeit sorolnám itt fel, elámulhatna bárki, mi minden fér el fél évtizedben a szinte muzeális értékű, de működő ócskaságoktól el egészen a vadonatúj gépekig. De itt említendő a létrejött nagyüzemi tehenészetek egész sora a háromszéki síkon vagy a havasalján, melyek már jövedelmezőségben, hatékonyságban is közelítik a nyugati színvonalat, illetve hát legalább nem reménytelenül tekingetnek arrafelé, s bármikor arcpirulás nélkül összehasonlíthatóak amazokkal. Érdek­feszítő kérdésköre volt a legutóbbi írásoknak a háztáji gazdaságok (ezekben a gazdasági udvar, az istállók stb. a ház mellett találhatók) és a farmszerű, a lakóháztól térben is elszakadt állattenyésztő üzemek elválása egymástól. Sokan most értek el a váltás küszöbére, és érezhetően csak uniós és egyéb segítséggel, beruházás árán léphetik azt át.
*
Nem szeretném e röpke összefoglalót ama magától értetődő igazság fárasztó fejtegetésével zárni, hogy a székelység addig létezik, amíg a régió mezőgazdasága el tudja tartani a falun élő ötven-hatvan százalékot és – közvetve vagy közvetlenül – a városon élő másik felét e népnek. Mindazonáltal ki vonhatná kétségbe az állítás igazát? Ugyanakkor szöget üthet a fejünkbe: ha a földet egyre kevesebben művelik, és a nagyüzemi állattartás, bár fejlődik, de egyre kevesebbeknek nyújt munkahelyet, mi lesz a vidéki lakosság többi részével, tulajdonképpeni zömével?
Nos, a sorozat zárásaként a megye mezőgazdaságát átfogóan ismerő szakemberektől kérdezzük majd meg: rálátásuk szemszögéből hogyan is fest a háromszéki székely falu jelene és jövője, az összehasonlító statisztikák fényében milyen társadalmi és szakmai szerkezetek kialakítását tartják kívánatosnak, és lehet-e már álmok szövögetésén túl valami gyakorlatilag is vigasztaló dolgot megtudni mindezekről.