A szükség azt hozta, hogy vállalkozói kultúránk szerves részévé vált a csődvédelem – állítja Tamás László, akinek portfóliójában egyre több háromszéki vállalkozás a csődvédelem intézményét alkalmazva igyekszik talpon maradni. Pedig általában saját hibájukon kívül kerültek nehéz helyzetbe, ezért a jogi vagyonkezelő szerint ezt az állapotot nem szégyellni, hanem minél kisebb veszteséggel uralni kell.
– A 2008-ban indult pénzügyi válság olyannak bizonyult, mint a gyilkosgalóca-mérgezés – fogalmaz plasztikusan Tamás László –, mert az első napokban mutatkozó heveny gyomormérgezésből még helyre lehet jönni, de csak időlegesen, utána jönnek az idegmérgek, és tönkreteszik az életfunkciókat biztosító szerveket, beáll a halál. Azt hittük még tavaly, tavalyelőtt, hogy a válság nagy hulláma lejárt, s miután mindenki az utolsó tartalékát felhasználta, bedobta a cégbe, hogy mentse a menthetőt, most, a második hullámban tartalék nélkül vergődik. Ez az oka, hogy újabb hullám következett be az átszervezések, mentések vagy éppen a felszámolások terén.
– Köznapi megközelítésben ma egy jogi vagyonkezelő a szemetes vagy az orvos szerepét vállalja fel: eltakarítani a maradékokat vagy kezelni, netán gyógyítani a beteget. Melyik a gyakoribb?
– Való igaz, hogy korábban a vonatkozó jogszabályt is úgy hívták, hogy csődtörvény, ma már a fizetőképesség újrateremtésére, az átszervezésre tevődik a hangsúly. A korábbi jogszabálykörnyezetben is volt lehetőség csődvédelemre és átszervezésre, most ez sokkal szélesebb jogkör, általában a bajba került cég saját maga ellen indít eljárást, átszervezéssel, az adósságok átütemezésével, aktívaeladással, esetleg tőkeinjekcióval megmenthető, talpra állítható, a cég tisztán kijön az egész folyamatból. Valamikor tényleg a szemételtakarítás volt a cél, most szerencsére sokkal több az eszköz arra, hogy – igaz, ez egy kicsit nagyképű megfogalmazás – a jogi vagyonkezelő az orvos szerepét tudja ellátni. Hiszen először diagnosztizál, majd igyekszik megtalálni a megfelelő gyógymódot: amputálással, vérátömlesztéssel vagy enyhébb gyógymóddal kezelje a „beteget”. Legutóbbi ügyeim mind úgy indulnak, hogy a tulajdonosok meg akarják menteni a céget. Hiszen szinte mind működő, életképes cégek, mert amelyek nem voltak azok, az első válsághullámban jobbára elvéreztek.
– Akkor nézzük a diagnózist, netán ágazatonként: mi okozza az újabb hullámot?
– Egyértelműen a lánctartozások. S ez leginkább az építkezésben érhető tetten. Mivel 2008 előtt a polgári építkezések működtek, aztán a válság bejött, a tervek elkészültek, a hiteleket felvették, a munkálatok elkezdődtek, de jobbára félbemaradtak. Elég, ha csak a környezetünkben lévő félbemaradt lakóparkokra gondolunk. Aztán jöttek az állami finanszírozású építkezések, utak, sportlétesítmények, szociális lakások stb. Az építőiparban dolgozóknak ez a piac maradt, hát beleadtak apait-anyait, mindenki vállalt munkát, ahogy tudott, leginkább saját szakállára, saját finanszírozásban végezte el, hogy majd később megkapja a pénzét a fővállalkozótól vagy éppen az államtól. S amikor kész volt, kiderült, hogy az állam nem tud fizetni. Ilyenkor fizetésképtelenné válik a fővállalkozó – hadd mondjak egy konkrét esetet: A borvíz útja projektben a Confort –, az alvállalkozók láncreakciószerűen a csőd szélére kerülnek. S a fővállalkozó is csődvédelmet kér maga ellen.
– Mi a folyamata az eljárásnak?
– Amikor egy cég csődvédelmet kér, akkor az ellene indított esetleges végrehajtások jogilag leállnak, magyarán nem hordható szét a vagyona, és a számláit sem lehet lefoglalni, hanem a vagyonkezelővel együtt rendelkezik a cég eszközeivel. Összeírjuk a cég adósságait, kinnlevőségeit, számba vesszük az átszervezés lehetőségeit, illetve a hitelezők kielégítésének módját, mértékét. Ha például világosan látszik, hogy egy követelés nem behajtható – mert akitől be kellene hajtani, a maga során az is elindította a csődvédelmet –, a könyvelésből ki kell venni ezt az összeget. A mérleg természetesen megbillen, ha több ilyen van, a hitelképességét is elveszíti. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy a cégnek legyen piaca, mert akkor tőkeinfúzióval, egyéb eszközökkel újraindítható a termelés.
– Milyen mértékű ez a lánctartozás, az ebből fakadó gondok, milyen arányban érintik a háromszéki építőcégeket? – hogy maradjunk a példánál.
– Végeztem környezettanulmányt, azt lehet mondani, hogy alig van néhány cég, amely mentes ettől a folyamattól. Nagyon körültekintő volt, magas profitrátával tudott dolgozni, minőségi munkákat végzett, át tudta hidalni ezt a válságidőszakot.
– Mi a helyzet az egyéb iparágakban, szolgáltatásokban, kereskedelemben?
– Székelyföld egyik erőssége, a faipar szervesen kapcsolódik az építőiparhoz, még akkor is, ha a piaca nem feltétlenül itthon, hanem például Magyarországon volt. S e tekintetben ott sem állnak jobban. Az egyéb szolgáltatásokra, a kereskedelemre pedig rányomja bélyegét az alacsony vásárlóerő. Egyetlen szempont van: minél olcsóbb legyen az áru, s ez egyértelműen a minőség rovására megy. Ismerek olyan mustárgyárost, aki felhagyott a minőségi termékek gyártásával, a legolcsóbbat gyártja, a korábbi termelési szint egyharmadánál.
– Ha nincs lehetőség tőkebevonásra, netán a piac is elveszett, nincs fogyasztás – mi lehet a gyógymód egy vállalkozásnak?
– Minden eset más, a gyógymód csakis egyedi lehet. De van egy általános megközelítés is, hiszen ebben az összefüggésben van a cég, és van az üzlet, a kettő között pedig az ember. Ha a vállalkozás meg is hal, az ember és az üzlet tovább vihető. A régi lezárása pedig úgy történjen – és ez is nagyon fontos egy csődvédelmi eljárásban –, hogy az újat el lehessen indítani. Mert van egy felhalmozott szaktudás, tapasztalat, sőt, eszköz, emberi kapcsolat, ezt egy új vállalkozásban kamatoztatni lehet. Ezt nem szabad engedni, hogy meghaljon.
