Victor Ponta nagy feltűnést keltett gesztusa – az exit poll-eredmények bejelentése után azonnal együttműködési ajánlatot tett az RMDSZ-nek, és ezt a sajtóban is közhírré tette –, sajnos, nem azt jelenti, hogy az RMDSZ partiképessége valóban átütő erejű lenne.
A magyar szövetség minden „elsöprőnek” aposztrofált belső győzelme ellenére az országos porondon nem nyom túl sokat a latban. Annyit, amennyi egyedüli magyar parlamenti pártként megilletné, semmiképpen sem. Victor Ponta ugyanis gesztusából ítélve tisztában van azzal: a Szociál-Liberális Szövetség túlnyerte magát a választásokon, és emiatt az európai politikában árgus szemekkel fogják figyelni, visszaél-e hatalmával. A kéznyújtás az RMDSZ-nek emiatt mesteri húzásnak is nevezhető, miként az, sőt, kimondottan bölcs lépés nemzetpolitikailag is, hiszen ma már nyíltan kimondják: ha etnikai békére tartasz igényt, a kisebbséget jobb a hatalom sáncain belül tartani, mint kiakolbólítani, ellenzékiségbe lökni és radikalizmusra kényszeríteni. E bánásmódban egyszerre van benne húsz év minden fonák haladása, miként annak a manipulációs technikának a bejáratottsága is, melyhez ilyenkor folyamodnak.
Apropó, radikalizmus: nem kétséges, hogy a magyar–magyar verseny kimenetelét nem kis aggodalommal kísérték figyelemmel román részről, és az sem, hogy a régi, kipróbált partner győzelmét kívánták valójában a többségiek mindkét táborában. Most, hogy az az ötszázalékos küszöb egy hajszállal megvalósult, jutalmazni és megszilárdítani kívánják e magyar felet, melyről már számtalanszor kiderült, irányítani leginkább akkor tudják, ha juttatnak neki valamennyit a hatalomból.
Az EMNP-re adott szavazatok, az az 57 ezer tehát nem veszett el, csak némileg átalakult. Egyelőre arra volt elég, hogy egy meglehetősen gyenge lábakon álló partiképesség – az RMDSZ-é – kívánatosságát némileg fokozza. De mivel az RMDSZ-re valójában a kormányalakítás tekintetében matematikailag szükség nincs, de meglehet, a kétharmad nyomán alkotmánymódosításkor is inkább imázs-szempontok miatt veszik majd igénybe, e meglehetősen törékeny pozíció kérdésessé teszi, hogy a kisebbségi társadalomépítés stratégiai céljai látják-e majd hasznát az esetleges újsütetű SZLSZ–RMDSZ partnerségnek.
Persze, a helyzet e kétértelműsége ismételten próbára teszi a szövetség politikusainak ügyességét is. Jobb híján nekik, illetve tetteikben a nemzetiségi társadalmat megszilárdító lépéseknek szurkolhatunk, miközben arra gondolunk: az esélyek más, kedvezőbb együttállását is meghozhatja egyszer a sors.
