A Djuri (ejtsd: dzsüri) nevű mulatóhely a szigeten, a templom közelében, egy ősi épület pincéjében működött az én időmben. Alapítóját Gyurinak hívták valamikor, tehát hazánkfia lehetett, de örököse?, jogutódja? már nem a magyar borok ízéhez, a magyar ételek zamatához illesztette az étlapot. A cégtáblát még kevésbé. Viszont olcsón, jól főztek, és élő zene szólt egyfolytában. Állandóan telt ház volt, de – talán a tarkabarka tömeg miatt, mely bejött, evett-ivott és továbbállt – ennek a kis vendéglőnek nem volt olyan egyénisége, hangulata, mint pl. az Étoile-nak, ahol az orosz lelkület dominált, vagy Lida Golescu mulatójának, ahol a magyar vagy orosz cigány muzsika szabta meg a mércét. Mellesleg a Djuriba még akkor kaptam meghívást, amikor Lida Golescunál a párducfiókával készült fényképem bejárta a párizsi bulvársajtót.
Hogy pontosan mikor, arra már nem emlékszem, de a Djuriban adódott szerencsém megismerkedni egy már akkortájt rendkívül népszerű román zenésszel. Úgy akadtunk össze, hogy ő épp munkalehetőség után ke­resgélve sorra vette a párizsi mulatóhelyeket. Na, nem épp a leg-legrangosabbakat, mert az ilyenfajta tapogatózás úgy kezdődik, hogy a közönség soraiba ül be az ember (ha van némi pénze!), és mint halász-vadász-madarász a zsákmányt, figyeli a dolgok menetét, lesi az alkalmat, hogy bemutatkozzék. Nos, bukaresti hazánkfiának szerencséje volt.
Történt, hogy valamilyen váratlan okból nem jelent meg a zongorista. Tanácstalanul álltunk, mármint én, a hegedűs és a nagybőgős. Kértük a bocsánatot a közönségtől megtisztelő türelmükre apellálva, és ekkor szólt fel valaki az egyik asztal mellől, hogy ő tudna segíteni. Gyorsan kellett cselekednünk! Annyi időnk sem jutott, hogy bemutatkozzunk, vagy legalább bemelegítő próbát tartsunk. A pulóveres, különlegesen jóképű, dús hajú, csinos fiatalember helyet foglalt a zongora előtt, megbeszéltük a zeneszámokat, és rázendítettünk. Már az első akkordok után éreztem, hogy magabiztos, hivatásos zenészhez van szerencsém, aki nem a billentyűzetre összpontosít görcsösen, mint a kezdők vagy autodidakták, hanem az énekesre és zenésztársaira figyel. Rövid szünetünkben végre sikerült megtudnom, hogy kihez van szerencsém. Akkor derült ki, hogy ő is romániai menekült, Gheorghe Zamfirnak hívják, és épp munkalehetőség után keresgél. Lehet, hogy szégyen bevallanom, de én addig nem hallottam róla. Nem tudhattam, hogy mekkora kaliberű művész. Gondoltam egy merészet.
– Épp most érkezett a hír, hogy zongoristánk súlyosan lebetegedett. Nem volna kedve, ha ideiglenesen is, elfoglalni  helyét?
– Természetesen, kisasszony! De én a zongoránál jobbat is tudnék mutatni önöknek – mondta.
Jóleső érzés volt, hogy valamiben a segítségére lehetek, és azonmód bemutattam legújabb ismerősömet a tulajdonosnak, aki nagyon megörvendett. Mondta, hogy hallott „Zsorzs” Zamfirról. Csakhogy neki nem pánsípművészre, hanem határozottan zongoristára van szüksége. (Évtizedek múltán bölcsebb az ember, de énnekem azóta is az a véleményem, hogy a főnök gyenge üzlet­emberi vénáról tett bizonyságot. Zongorázni sokan tudnak, de a pánsípmuzsika egyedi vonzóerőt adott volna a mulatónak.)
Summa summarum: tetszett, ahogy Zamfir zongorázott, azonmód ideiglenes alkalmazták is. Többször énekeltünk együtt egy-egy fél órát. Szüneteinkben sikerült ezt-azt megtudnom az otthoni állapotokról is. Kiderült, Bukarestben a már nemzetközi szinten is elismert művészt arra akarták kényszergetni (többek közt), hogy teljes mellszélességgel szolgája a diktátor kedvenc műfajának, a Megéneklünk, Románia fesztiválnak a sikerét. De ennek színpadán sem hiteles népdalokat kellett volna játszania a pánsípon, hanem olyan kommunista „folklórt”, melyet a rendszer lényaló kultúraktivistái komponáltak.
„Ţurai, ţurai, măi Ilie,
Bine-i în gospodărie...”
Magyar „műfordításban” ez kb. így hangzik:
„Ihaj, csuhaj, Illés testvér,
sehol sem jobb a téesznél...”
Zamfir az idő tájt az Állami Román Népi Együttest, a nagynevű Pacsirtát (Ciocârlia) vezette. Karakán legény lehetett, mert olyan indoklással, hogy Jézus Krisztusból és a nép­művészetből nem hajlandó bohócot csinálni, azonnal bedobta a felmondását. Megtehette! Akkoriban már nemcsak Nyugat-Európában, hanem Kanadában, sőt, Kínában is ismerték, de ő mindig hazatért koncertkörútjairól. Aztán olyasmi is történt Bukarestben, hogy Zamfir egyenes tévéadásban szerepelt, az általa ki­alakított harminccsöves pánsíppal (ez már kisebb orgonával vetekedett) saját kompozícióját játszotta zenekari kísérettel, és a pillanat hevében a Jóistennek dedikálta muzsikáját, ahelyett hogy a román nép hőn szeretett fiát emlegette volna. Ez már súlyos provokációnak minősült. Ekkor kellett sürgősen menekülnie az országból. Párizsban Zamfir is éppúgy tartott a Securitate vérbosszújától, mint én.
Megadatott nekem az élmény, hogy karnyújtásnyi közelségből láthattam-hallgathattam a Mestert, amint világot hódító hangszerén muzsikált. Nos, a pánsíp nem olyan egyszerű, mint pl. a zongora, hogy bárki tanulatlan vagy botfülű leüthet rajta egy billentyűt, és a hozzárendelt hang egyértelműen megszólal. Zamfir saját kezűleg fúrta-faragta-csiszolta hangszereit, a csövecskéket beléjük öntött méhviasszal hangolta, és belsejüket cseppnyi mézzel (!) kenegette, hogy növelje a bent örvénylő levegő súrlódását. Így alakította ki azt a rezonanciát, melynek legapróbb titkait egyelőre csak ő ismeri a világon. A pánsípot már csak megfújni is egy varázslat. S hát még muzsikát csiholni  belőle!
Egyik szereplésünk után (már késő este volt) a Djuri pincebejárata előtt egy alkalmi fényképésszel megörökíttettük magunkat. A jóképű pasas, aki jobb felemen áll, magához ölel, és akinek kifogástalan a fogsora/mosolya, nem más, mint „Ghiţă” (Gyuri) Zamfir. Bal oldalamon a mosolygós szikár férfi a Djuri-banda hegedűse, mellesleg erdélyi román, a kerek fejű kopasz pedig az orosz Vologya, a nagybőgős. A villanólámpa hideg fénye kíméletlenül rávilágít a korabeli francia állapotokra. Nevezetesen arra, hogy a fogászati munka, az esztétikus, kifogástalan fogsor – tehát a megnyerő mosoly – luxusnak, sőt, státusszimbólumnak számított Franciaország­ban. Ma sem különb a helyzet! A fogászatnál kegyetlenebb árak már csak a temetkezés berkeiben voltak/vannak. Párizsban élni sem olcsó, de a legnagyobb luxus földbe temetkezni. És ráadásul a történelmi temetők vala­melyikében (Pere Lachaise, Montparnasse stb.). Ez már egyenértékű a megdicsőüléssel.
A fényképre visszatérve: a trieszti fogdában kiütött fogamat – amint a felvétel mutatja – fémmel pótolták, erre is nehezen hoztam össze a pénzt évekkel azelőtt. Mellettem a két „vonós” kolléga sem kelti pénzes ember benyomását. Párizsban a szegénységet egyetlen szempillantás alatt, egy önkontroll alól kiszabadult (tehát őszinte) mosolyból lehetett diagnosztizálni. Amikor ezt a fotót kézbe kaptam, azonnal döntöttem: fogat kell csináltatnom, jobb felső 4–5-öst, mégpedig fehér porcelánból, mert amint azt már eldicsekedtem, kezdtem magasabb körökben is forgolódni.
Nem telt el sok idő, és Zamfir nem jelentkezett többé a megszokott időben. Értesüléseink szerint Bécsben csípték el a Securitate emberei. Hogy Párizsban is leskelődtek utána, az holtbiztos. De miként került Bécsbe? Ezt mai napig sem értem.
Ennyi az én eleven élményem egy világot hódító művészről. Nem sok! De büszke vagyok rá, hogy közelről megismerhettem, hogy vele együtt énekelhettem. Érdemeit elismerem, művészetének nagy tisztelője vagyok, de azt azért hozzáfűzném a történtekhez, hogy vadidegenben minden „jöttmentnek” – hiába voltál otthon nagy zenész, orvos, tudós vagy akármi – lentről kellett kezdenie, hogy bejusson valahová. Zamfir elégedetlen volt párizsi sorsával-fogadtatásá­val, ezt többször elpanaszolta. Feltételezem, hogy emiatt állt tovább. Hogy időközben mi történt vele? Nem tudom. A lényeg: 1989-ben, rendszerváltáskor telepedett vissza Romániába.
Pár hónappal ezelőtt sajnos, késve értesültem arról, hogy a Mester a sepsiszentgyörgyi főtéri katolikus templomban koncertezett. De megszereztem a telefonszámát, és sikerült beszélnem is vele. Csak annyit kellett mondanom, hogy Elvirának hívnak, és kiejtenem a Djuri mulató nevét. Emlékezett rám! Elpanaszolta, hogy minden porcikája fáj időváltozáskor. Ezen nem csodálkoztam, mert csupán két évvel fiatalabb, mint én. De ha jól értettem, a közelmúltban újranősült. Hát az a művész, akinek több mint 120 arany-, illetve platinalemeze jelent meg, és 120 milliót adott el belőlük, aki őszentsége néhai II. János Pál pápa kedvenc muzsikusa volt, az megteheti... Meghívtam Zamfir mestert Kovásznára, és ha mindkettőnket megsegít a Jóisten, jövő nyá­ron vendégünk lesz a nagy Zenevarázsló...

*

Megjegyzés: interneten navigáló ol­vasóinknak a következő 11 perces londoni fellépést ajánljuk (itt a Mester éppoly fiatal, mint Elvira fényképén, és fogalmat alkothatunk a „varázslat” mibenlétéről):
http://www.youtube.com/watch?NR=1&v=Yg_Cz8AdMaI&feature=endscreen

(folytatjuk)