Érzésem szerint a valamikori szövetkezeti telepen kibontakozott vállalkozókedv ihlethette meg a Málnási famíliát, amikor a rendszerváltás után megvásárolta az egyik épületet, hogy ott egzisztenciát teremtsen magának. Málnásiék abban is a kisipari telep nyomdokaiba léptek, hogy több ágazatban igyekeztek megvetni lábukat, s ezzel mintegy bebiztosították magukat a függetlenségükre leselkedő veszélyekkel, az egyoldalú függéssel szemben.

Saját lábon állni

Málnási László, a családfő javakorabeli, csupa tettvágy ember, a maga 48 évével tulajdonképpen fiatalnak számít, ha azt nézzük, mekkora utat tett meg az alkalmazotti léttől és családalapítástól egészen a mai napig. A szomszédos Mikóújfaluban született, családja hétéves korában költözött Málnásfürdőre, a szentgyörgyi mezőgazdasági szakiskolában gépészet szakot végzett, a kézdivásárhelyi érettségi után vitték el katonának, ahol kitanulta a sofőrséget is. Állami gépállomásokon dolgozott, megpróbálkozott a gépkocsivezetéssel, majd a málnásfürdői borvíztöltödében lett mester. A rendszerváltás után ismét gépállomás következett, de azok annyira felbomlóban voltak, hogy meg kellett értenie, a legjobb lesz saját lábára állnia.

— Az illyefalvi LAM Alapítvány segítségével így mentem ki Svájcba, ahol négy hónapot dolgoztam egy gazdánál, és négy hónapi keresetemből sikerült vennem egy Claas kombájnt. Jó gazdám volt, megpótolta a pénzem, így tudtam megvásárolni. Avval a géppel itthon annyi pénzt tudtam keresni, hogy egy traktort is beszereztem.

Málnási László hát saját gépparkjával szolgáltatást nyújtott a környék gazdáinak, s az első években, míg a magántraktorok száma meg nem szaporodott, az üzlet különösen jól jövedelmezett. A kritikus pont akkor következett el, mikor a kereslet az effajta kínálat iránt megcsappant, és ismét váltani kellett.

— Apósom ’90-ben vett volt egy tehenet, azt még szaporítottuk, és Puskás István református paptól — az övék, a Müllereké, a Zuliánoké volt fél Málnásfürdő — kaszálókat vettem bérbe.

— A pap édesapja fakereskedő volt, házától hordták korábban az ölfát az állomásra — jegyzi meg az idős Sala János bácsi, akiről még lesz szó az elkövetkezőkben. Málnási László még hozzáteszi, hogy a papnak rendkívül művelt felesége volt, aki nagyon szépen tudott mesélni, és saját bevallása szerint angolul hallgatta a Szabad Európa Rádiót annak idején. Ez is egy darab történelem, és egy darab Málnásfürdő egyúttal.

— Én a szántást, tárcsázást, vetést végeztem, arattam is mindenkinek, aki megfogadott, s minden évben felvettem egy kölcsönt a LAM-tól, azt teszem a mai napig is. Ahogy az egyik jár le, veszem a másikat. Ha kerül valami a Phare-programból, ugyanonnan veszek még.

Időközben Málnási László három fia felcseperedett, és közülük kettő apja nyomdokaiba lépve szintén megjárta külföldet, hozzá hasonlóan mezőgazdasági gyakorlaton vettek részt. Itt következik a fordulat.

— Mikor hazajöttek, csináltunk egy családi vállalkozást. Megvettük odakinn az istállót, a nagyobbik fiam vásárolt hét tehenet, ő fémforgácsolást tanult, de nem szerette, neki állat kellett, és én hagytam.

A Németországot járt másik fiú szintén hét tehenet vett keresetéből, az édesapa pedig gépeivel állt be a közös vállalkozásba. Egyúttal ő intézi a pénzügyeket is. Málnásiéknak nézeteltérésük akadt az újfalusi tejcsarnokossal, emiatt felkeresték Bălan igazgatót a tejgyárból, aki adományozott nekik egy hűtőtankot azzal a feltétellel, ha felszerelnek egy ,,tejszobát". A ,,tejszoba" nem fejőszoba:

— Ki van csempézve, mint otthon a konyhám, ott áll a hűtőtank, ott a fejőgépek, van benne egy zuhany és edénymosó helyiség. Tehát mindennel el van látva. Pont, mint Svájcban. Hogy mégis miben különbözünk amazoktól? Hát nálunk az istálló nincs kicsempézve. Ott rácsokon jár a marha, a ganét bétapossa a rácsok alá a vízpárnára, onnan azt kiszívatják. Szalmával aljaznak, de azt megszecskálják, hogy kiszívatható legyen. Nálunk a ganélé lehúzódik az aknába, viszont a ganét ki kell hordani. A trágyának külön placcot csináltam, s alatta egy ötezer literes medence van, ahonnan kiszívatható. De ilyen klasszikus istállók, mint nálunk, ott is léteznek még, főleg ahol tizenöt-húsz tehén van. Ott sem mindenkinek telik a legkorszerűbbre. Nagy befektetés, nekünk egyelőre többre nem futotta.

Málnásiéknál hát a tehenek a korábbi nagyüzemekéhez hasonló feltételek között állnak bekötve az istállóban, a külön ,,tejszoba" azonban már az új idők hozta ráadás, egy lépést jelent előre a tej higiénikus kezelésében.

De hogyan lesz tehenész az iparosból?

— Nekem 38 éves koromig sosem volt tehenem. 38 évesen tanultam meg fejni és németül beszélgetni, meg pityókát termeszteni, mindent. De amit lehet, géppel végzünk. A fejéstől a szénacsinálásig minden gépesítve van. Én villát nem viszek a mezőre. Esetleg egy gereblyét, ha valamit elhagytam, összegyűjthessem. A kombájnom, Ursula pedig maga a környék királynője. Bár 33 esztendős, de úgy megyen, mint a golyó. Az új kombájnok nem tudnak leteperni!

A gazda időközben nyolc hektár kaszálót vásárolt a környéken, a többit bérli. A tehenek tehát fele-fele alapon a két fiú tulajdonában vannak — a jövedelmet ennek megfelelően három egyenlő részre osztják, hogy édesapjuknak is jusson —, mára huszonhétre rúg a fejősök száma.

— Fejőstehénnek huszonöt elég lenne, de hogy kicserélhessük az öregeket, az állományt legalább ötvenig fel kell szaporítani. Évente tízet meg kell hagyni, hogy legyen első, második éves, és borjú is.

Alpesi sokoldalúság

A család túljutott már az elemi nehézségeken, s most újabb lépésre készül:

— Nagy tervünk van, bár kilátástalan dolog, mert a törvényeket egyik napról a másikra változtatják. A háromezer lejes tejszubvenciót is csak az első negyedévre kaptuk ki. Mi minőségi tejet termelünk, de a májusi tejünk két vizsgálatából az egyikben hiba lett. Hónap vége volt, nem vetettünk még egy próbát, s szerencsétlenségünkre akkor jött az új törvény, hogy a szubvenciót csak azok kaphatják, akiknek két hónapon át egymás után kifogástalan a tejük. Akkor az elúszott, de utána ügyeltünk. Ha egybe hiba csúszott, hamar mentem a tejgyárhoz, és csináltunk még egy vizsgálatot. Megtörténik ugyanis, hogy a tehén megnyomja a tőgyit, s ilyenkor egy-két napra megemelkedik a szomatikus sejtek száma. A csíraszám a fontosabb, az adja meg a tej tisztaságát. Na, de a terv! Hát odakinn a legelőnkre kellene egy új istállót építenünk, ha minden jól sikerül, és a villanyt is kivezetik. Itt, a közvetlen közelünkben már elkeltek a telkek, kezdenek villákat építeni, átalakul a környék. Akkor mi is panziót rendezhetünk be. A jászolcsöveket vágjuk ki, a válaszfalakat tesszük bé, a tejcsarnok lesz a konyha, s itt végig a szobák.

Az ember elámul ennyi optimizmus hallatán, de el kell ismerni, nem alaptalan e derűlátás, a volt ipartelep fölötti festői domboldalakon már valóban húzzák fel az első nyaralókat, az élményfürdő terve is arra vall, feltámad itt a fürdőélet, és lesz turisztikai forgalom. Ami Málnásiékat illeti, az eddigi két ágazatra támaszkodást egy harmadik jövedelmi forrás is kiegészítheti, s ezzel alighanem a telep legintegráltabb, ,,legmálnásfürdőibb" családjává válnak. Egyúttal mintaszerűen bizonyítanák azt is, mit jelent a családi összefogásban rejlő lehetőséget hasznosítani. A vendéglátásban munkát találhatnak a feleségek — két fiú már nős —, a tejgazdaságot vezethetik a férfiak, a gépi szolgáltatást üzemeltethetik szintén ők. Idővel alkalmazottakat lehet felvenni, kibővíteni a céget, más üzleti besorolást adni neki. A gazda bevallja, hogy egy ,,csitkót" már vásároltak, méghozzá valamilyen turisztikai céllal.

Az önkormányzatnak is dicséretére válik, hogy beindult a kanalizálás, és tervezik az úthálózat feljavítását. Ha még pár, Málnásiékhoz fogható család él a telepen, a kedvező befogadóközeg is biztosított. Márpedig sokan várják, hogy a másfél évtizedes pangás és óbégatás után végre megpezsdüljön az élet a valamikori népszerű fürdőhelyen, ahol ezrek találtak gyógyulást és bajukra írt korábban, ahol a három kiépített sétányon kútról kútra zarándokoltak az ívókúrát folytatók, és páratlan borvizes fürdőkúrát lehetett venni, nem is beszélve az alpesivel vetekedő természeti környezet megejtő szépségéről. Ami az egykori ipartelepet illeti, ott persze alighanem a kevésbé szennyező egységeknek lesz helyük, illetve a kimondott ipari tevékenység valamilyen módon beillesztendő az üdülőkörzeti fejlesztésbe, s erre már ma tekintettel kell lenni. Málnásiék jóérzésére vall, hogy istállójukat az Olt fölötti harmadik teraszra kívánják áttelepíteni, az erdő alá. A volt téglagyár környékének rozsdatemetőit s a második teraszt eléktelenítő többi szeplőt valakiknek szintén el kell majd takarítaniuk a festői környezetből, mert annak díszére semmiképpen sem válnak.

Minisztériumokat pótló alapítvány

Végezetül pár szót a történet még egy tanulságáról. Amióta riporterként a változások leltározásába kezdtem, anélkül hogy kerestem volna őket, a megyében lépten-nyomon a LAM Alapítvány által felkarolt emberekbe botlottam. Azt hiszem, nem lehet kellőképpen méltányolni azt a rendkívüli szerepet, amit e minisztériumokat pótló intézmény a maga viszonylag szerény eszközeivel a két megye polgárosodásában betölt. A felzárkóztatást már akkor elkezdte, mikor az uniós csatlakozás még vágyálomnak számított, de reális lehetőségként még egyáltalán nem lehetett számolni vele. Mindez egy erkölcsi reformmal is együtt járt, amit egyszer szintén érdemes lesz felmérni. A szigorú üzleti fegyelem betartása náluk egyúttal nem jelent szívtelenséget is. A viszony illusztrálására, mely az alapítványt és támogatottjait egymáshoz fűzi, álljon itt egy kis történet a Málnási László szájából:

— Megjöttek a gépeim, de mivel minden pénzemet a vásárlásra és szállításra fordítottam, nem tudtam kiváltani a vámtól. Szaladok az alapítványhoz, mondom az igazgatónőnek, nagy a baj. Hatalmas fekbért vetnek ki a gépekre. Azt mondja, menjünk ki a tiszteletes úrhoz, hadd lám, mit tanácsol. Valami csoport volt nála, odahívjuk, mondjuk, mi a baj. Azt feleli: van pénz a kasszában, vegye ki, holnap a formaságokat is elintézik. Rohantam a vámhoz, kifizettem, másnap a papírokat is megcsináltuk.