Budapestről Bikfalvára
Várallyay Réka budapesti művészettörténészként költözött Háromszékre, szülei, testvérei most is a Duna-parti fővárosban élnek. Régi álma, hogy vidéken lakjon, barátnőjével már középiskolásokként – tizenhat évesek romantikájával – úgy gondolták, „levélregényt” írnak, s a kiadás utáni nyereségükből saját falut alapítanak, ott élnek majd barátaikkal, sőt, még azt is elképzelte, kályhacsempéket fog készíteni. Ebbeli elképzelései megvalósultak, de mindehhez egyebek mellett 2004-ben meg kellett ismerkednie Péter Alpár sepsiszentgyörgyi képzőművésszel. Réka akkoriban a háromszéki kastélyokat és udvarházakat tanulmányozta, ugyanabban az évben ejtette ámulatba az a bikfalvi, igen romos, elhagyatott udvarház, amely ma már az otthonuk, ugyanis már az Örökségvédelmi Hivatalban  dolgozott, határon túli műemlékekkel foglalkozott. Bemásztak a kerítésen, napoztak az udvaron, „királykisasszonyos” fotókat készítettek róla a tornácon, később még a tulajdonos is betoppant, akivel elbeszélgetett, s arra kérte, ha egyszer úgy dönt, eladja épületét, jelezze szándékát. Később, 2006-ban aztán úgy döntöttek, Réka jön Erdélybe, s nem Alpár költözik Budapestre: úgy vélték, itt mindketten hasznosabbak, mint ott. Réka műemlékvédőként arra gondolt, neki Erdélyben, Székelyföldön több a feladata, mint amennyi Alpárnak Budapesten grafikusként lehetne. „Nehéz döntés után, lelkesedésből jöttem ide, de sokkal jobban érzem magam, mintha Brüsszelben vagy Amerikában lennék.” 2007-ben összeházasodtak, Várallyay Rékát elbűvölték a háromszéki műemlékek, különösen a kúriák egykori, kisnemesi világát, kultúráját szereti, más írásai mellett társszerzője a Kúriák földje – Háromszék című kötetnek is.
Eleinte arra gondoltak, Feldobolyba költöznének, de aztán Bikfalvát választották: 2007 augusztusában „szerelemből” megvásárolták az akkor még csak Dénes-kúriaként ismert házat, elkezdték saját erőből a felújítást. Bikfalvát a kezdetektől fogva olyan falunak tartotta, amellyel „érdemes foglalkozni”, a magyarországi Palkonya, illetve az erdélyi Torockó, illetve Énlaka példáját lehet szem előtt tartani. Réka örökké aktív, közösségi szerepet is vállalva elindította a bikfalvi értékvédő programot, de miután megszületett két gyermekük – 2010 augusztusában fiuk, Bercel Regő és 2012 májusában lányuk, Árnika –, ez a „jó tündér” szerep háttérbe szorult, Alpárra hárultak a „harcos műemlékvédő” feladatok. Noha nem érzi elszigetelve magát, gyakran szembesül azzal, hogy nem könnyű a bikfalvi lét, meg kell birkózniuk a téli hideggel, s egyszerre sofőr és szoptató anya, de romantikus történetként, pozitív viszonyulással éli meg, mert ez álmaik háza, ugyanakkor jó természetközelben lenni, rengeteg mókusuk van, madárkáik, saját patakjuk. Néha ugyan elsóhajtja magát, olykor türelmetlen, várja, hogy minden elkészüljön, a tetőtéri szobák, a műterem, de azért jó érzés régi kis udvarházban élni. Általában naponta jelentkezik honvágya, pontosabban népes családja, örökké derűs, „napsugaras” édes­anyja és édesapja, hat testvére és unokatestvérei hiányoznak, különösen, mióta megszülettek gyermekei. Nagyon nehéz volt elszakadnia tőlük, ezt a mai napig így érzi, nem Budapest, hanem családja, „az otthoniak derűje” hiányzik, mert „különösen jó és éltető” családban nőtt fel, ahol nem a problémák voltak a központban, hanem hogy miként lehet azokat felülírni.

Az udvarház szelleme
Felújítás közben folyamatosan ismerkedtek udvarházukkal, feltárták azt: „egy hihetetlen világ tárult fel előttünk”. Akkor derült ki, hogy külső, XVIII. századi díszítőfestés rajta a vakolat, és amikor felszedték a régi hajópadlót, XVII–XVIII. századból származó csempetöredékek kerültek elő, rekonstruálták őket, ez mostani, saját csempeműhelyük alapja, amit a továbbiakban szeretnének fejleszteni. „Nagyon érdekes folyamat részesei lehettünk, miközben rajongtam az udvarházakért, sajátunkon próbálhattuk ki mindazt, amit elképzeltem a feltárásról, restaurálásról, falkutatásról” – magyarázza Várallyay Réka. Öt évig dol­goztak, kiderült, az épület állapota rosszabb, mint gondolták, így „sokat küzdöttünk érte”, amíg sikerült szakszerűen helyreállítani, megőrizve az épület műemlék jellegét. Mostani cserépkályháikat Alpár tervezte, azokat egy bikfalvi ügyes kőműves rakta, a konyha padlójára segesvári járótéglát helyeztek, az ajtók eredetiek. A homlokzaton találtak egy befalazott, feliratos táblát, amin az állt, hogy „Isten segedelme volt velem”, Kóréh István névvel, azaz korábban az épület a Kóréh családé volt, ezért ma már Kóréh–Dénes-udvarházként emlegetik, alapjai XVII. századiak, mai formája 1791-es, illetve 1830-ból származik a tornác és a stukkódíszes kapu.
Péter Alpárt főként grafikusként, festőként, meséskönyvek, irodalmi szövegek illusztrátoraként és tanárként ismerik, aki újabban a természetművészet háromszéki, bikfalvi meghonosításán is dolgozik. De az otthoni, restaurálási munka dandárját is ő végezte, mesteremberekkel együtt öt évig ő maga is keményen dolgozott, miként Réka fogalmaz, „a ház minden porcikáját ismeri, nemcsak fizikai ereje, hanem rengeteg gondolata, ötlete is benne van”. Alpár határozottan összegez: megérte, mert úgy érzi, nagyon sokat tanult, ugyanakkor a helyreállítási folyamat emberileg is sokat fejlesztett rajta kitartás, helytállás tekintetében, miközben rengeteg felújítási ismeretet szerzett, megtanult ácsolni, vakolni, sok olyan mesterségbeli tudás birtokába került, amit az elmúlt időszakban installációiban, művészeti alkotásaiban is kamatoztat. Számá­ra különösen izgalmas volt, amint egy megvásárolt ingatlan „megnyílik, lelket kap és megszólal”. Meséli, a felújítás során egy adott pillanatban az a fogalom, hogy Bikfalva, az ottani udvarház számukra megszemélyesült: „akinek a megmaradásáért együtt harcolunk, mintha beteg lenne, időközben olyanná válik, mint a népmesék gebe, girhes lova, akiben a királyfi mégis meglátja a csodaparipát”. Egy idő után már nem is úgy gondoltak rá, mint leendő otthonukra, hanem egy olyan helyre, ahol átalakulás zajlik, mert rengeteg csodát rejt magában, új családtaggá vált tehát a kúria, „akiért együtt harcolnak, akinek begyógyítják a sebeit”. Azt tartja, ennek a helynek szelleme van, ő egyértelműen érezte, hogy a szó szoros értelmében „lelke, szelleme” van, „aki segít minket, mert amikor elvesztettük néha a reményt, mindig történt valami, ami hitet adott, hogy tovább harcoljunk érte”. Kétségtelenül sajátos varázzsal bír az a tér, „hogyha a fából előjönne egy manó, vagy valaki azt mondaná, a patakunk partján tündérek laknak – különösen én, aki meséket is illusztrálok –, nem lepődnék meg”. „Amikor eljutottunk a kiköltözésig, mondtam is a feleségemnek, hogy eddig folyt egy csodálatos játék, amit az elmúlt években végigéltünk, de most kiköltözünk és otthonunkká válik ez az érdekes lény, aki bekerült az életünkbe” – magyarázza Péter Alpár.

Angyalokra várva
Új otthonukban a mostani lesz az első igazi karácsony: a szentestét szűk családi körben, négyesben töltik, s mikor megjön az angyal, bemennek a nagy szobába, és ott énekelnek, felcsendül majd a Mennyből az angyal, magyarázza Réka. A fára szép szalmadíszek kerülnek, de a karácsonyi vásárra sütött mézeskalácsból is felaggatnak majd jó néhányat, Alpár korábban agyagból készített egy betlehemet, annak is karácsonyfa alatt a helye.
Mikuláskor sem az ajándékokra összpontosítottak, hanem arra, „miként töltsék meg varázslattal”, karácsonyra is ezt tartják szem előtt, hangsúlyozza Péter Alpár. Kisfiuk nagy örömére a Mikulás lovas kocsin, lámpással kezében gördült be az udvarra – igaz, Bercel megjegyzi: csak egy lova volt –, más gyermekek, ismerősök is eljöttek, és velük együtt ők is nagyon szerették, átélték ezt a csodálatos játékot. Karácsonykor is azt szeretnék, hogy éljék át az ünnep igazi jelentését, ne az ajándékok számítsanak, hanem az együttlét, az otthon, a kályha melege a pattogó tűzzel, az udvarház nagy, havas kertje; hogy a karácsony lényegét, a szeretet mélységét együtt, gyermekeikkel éljék át, erős családdá nemesedve.
Várallyayék katolikus családjában meghatározó a karácsony vallásos jellege, Réka templomi kórusban is énekelt, mi több, mint meséli, „otthon az egész család – papa, mama és mind a hét gyermek – zenél”, így született családi kórusuk, s mivel édesapja neuroradiológus, még orvoskongresszuson is felléptek. „Az éneklés mindig nagyon fontos része volt karácsonyainknak, már készülődés alatt adventkor, gyertyagyújtáskor is énekeltünk” – magyarázza, ezt most Bik­falván is próbálta bevezetni. Várallyay Réka az elmúlt évek általános tapasztalatának tartja, hogy minden nehezebbnek tűnik, kevesebb idő marad arra, amit az emberek igazán szeretnének, sokan szomorúbbak, „a lelki válságban” nem olyan nyugodt az élet, mint volt korábban, keresgélés zajlik a világban, ezért most még nagyobb szükség van ünnepi fényekre, hitre és imádságra, a lelkiek felemelkedésére. Szá­mukra nagyon fontos a lelki és spirituális jelleg, hogy legyen egy nagyon bensőséges, meghitt ünnep, amikor megünnepelhetik Jézus születését, aki „a legfőbb tanítást adta a világnak”, ezért ő maga nem is igazán használja a szeretet ünnepe kifejezést. „Jézus megszületését komolyan kell venni, higgyünk abban, hogy megszületik a fényesség, hogy a rosszat tényleg le tudja győzni a jó. Ez egy nagyon fontos momentum, merjünk hinni a szeretetben, a jóban – igaz, a derű igénylése nálam családomból is jön –, mert csak így mehet előbbre a világ. Karácsonykor mindenki a maga élethelyzetében, családi kisközösségében teremtheti meg a békét, a boldogságot az együttlétben, az egész ünnep magvát, ami a legfontosabb.”