A máltaiaknál
Csikorgó hideget sejtet az esti szél, Sepsiszentgyörgyön a Máltai Szeretszolgálat előtt talpig feketébe öltözött, sötét szemű asszony toporog az ajtóban, köszöntjük egymást, majd együtt várakozunk tovább az előtérben. Vacsoraosztás ideje van, meleg teát, néhány szelet kenyeret remél hozzá hasonlóan ezen az estén tucatnyi nélkülöző, s két örökmozgó, csacsogó gyermek is.
– Két napig eszem azt, amit ma este itt kapok – vonakodva, nehézkesen feleli kérdésemre egy takarékosan öltözött, ötven év körüli férfi, miközben mindketten tudjuk: csupán két szendvics és meleg tea az adag. Beteg vagyok, agyvérzésem volt több is, nem dolgozom, s néhány hónapja ide járok – sorolja. Próbáltam elhelyezkedni, sajnos, sikertelenül, pedig szakács-cukrász képesítéssel rendelkezem. Lassan egy éve nincs állásom, dolgoztam itt a városban, s még Magyarországon is, de munkanélküli-segélyt nem adnak. Hogy miből élek? Ebből, amit itt kapok, s néha a gyermekeim segítenek – mondja. Kérdezem, hogyan ünnepel? Vállát vonva feleli: hát egyedül. Megjegyzi, van szép emléke a régi, családi ünnepekről, de hogy miért alakult így az élete, úgy véli, nem érdemes köbözni.
Egyik kezében szatyrot, másikban kisebbik gyermekét szorongatja mellettünk egy asszony. Érdeklődésemre kezét tördelve lép közelebb, s mondja: „pótlás” ez az élelem, várják is mindig, mert jól jön a gyerekeknek, szeretik is. – Megeszik az otthonit is, de ez jobban esik talán. Évek óta ide járunk már. Három gyermekünk van, a férjem nem dolgozik, de én lépcsőházakat takarítok, több mint négy éve már. Abból és a gyermekpénzből tartjuk fenn magunkat.
Bartók Éva legkisebb gyermeke karácsony előtt tölti a hat évet, középső lánya január­ban lesz tizenegy, a nagyobbik december harmincadikán tizenkét esztendős lesz. Életkörülményeikről említi: most a Sing-Singben élnek, de az önkormányzat által indított felszámolás miatt átköltöztetik őket, a lakbért egy évig a tanács fizeti ugyan, de minden más költség törlesztése rájuk hárul. A 39 éves asszony meggyőződéssel állítja, bírnak majd a kiadásokkal, bár egy gyors számolás azt sejteti, havi jövedelmük aligha elég az öttagú családban a mindennapi betevőre. Négy lépcsőház takarítása után 197 lejt kapok, s van egy másik is, amit én tartok rendben, az még hetven lejt hoz, ezt pótoljuk fel a gyermekpénzzel. Az ünnepek, hát szűkösek... de karácsonyra főzök valami jobb ételt, s ha úgy esik, talán még egy kicsi karácsonyfa is lesz, s ha nem, hát nem. Angyalfia? Egy kicsi mindig van, mert innen, a máltásoktól általában kapunk valamit, néha jönnek a rokonaim, s akkor tőlük, de segítenek az ismerősök, s hoznak valamit a barátnőim is a gyerekeknek. Szép emlékem különben nincs a karácsonyról – ezt már lehajtott fejjel, szomorúan mondja – soha nem is volt. Édesanyám meghalt, nevelőapám is, még a testvéreim közül is egy – a többiekkel nem tartjuk a kapcsolatot.

Ami hiányzik
Megelégelve az álldogálást, helyet foglal a szomszédos padon a közben a várakozókhoz csatlakozó idős asszony. Miután percekig csak rám-rám pillant, végül ő szólít meg: ne támasszam a falat, üljek le. Párbeszédünk így rögtön derűsen, nevetéssel indul Ibolya nénivel, aki túl a hetvenen, betegen, most a lánya helyett jött el a va­csoráért. Mindennapokról, életéről faggatom, arról, hogyan került ide.
– Kevés a nyugdíjam, háromszázötven lejt kapok havonta úgy, hogy azelőtt vendéglőben dolgoztam. Családom, férjem van, egy gyerekem, de unoka s dédunokák is – sorolja. Miközben a közelgő ünnepre terelődik a szó, legyintve vág közbe: gyerekkorában más volt a karácsony, de most nem igazán szépek az ünnepek. – Tudja, mi tizenketten voltunk testvérek, de csak hárman maradtunk életben, két testvérem Pesten él. Én Kaposvárról kerültem Sepsiszentgyörgyre, édesapám berecki születésű volt, visszavágyódott ide, így hát édesanyámat is ide hozta, s Csernátonban laktunk. Nem voltak szépek a karácsonyok, mert édesapámat elvitték a háborúba, s ott maradt, mi csak édesanyámmal voltunk, arra pedig már nem is emlékszem, hogy volt az ünnep, amikor saját családom lett, de a gyermeknek azért mindig igyekeztünk valamivel készülni. Hogy az idei hogy alakul, még nem tudom. Szemüvegét igazítva megjegyzi, ha sikerül, talán káposztát főz, mert tavaly bizony nem volt az asztalon töltött káposzta. – De most ki tudja, még kerül, aki segíteni szokott. A barátnőm például, ami ilyenkor hiányzik, azt adja.
Közben a csütörtök esti élelemmel három tizenéves fiatal jelenik meg a lépcsőfordulóban, s a már türelmetlen várakozókat sorba rendezik, hogy könnyebben szétoszthassák a kenyeret, konzervet. Még szaloncukor is jár a harapnivalóhoz, az édesanyjukat elkísérő gyerekek ennek örvendenek a legjobban.
Éppen egy adag vacsora marad a dobozok alján, ezt egy későn érkező férfi kapja meg. Jóformán időm sincs rákérdezni, ő mondja: elismeri, önhibájából lett vesztes, s került olyan helyzetbe, hogy most ide jár vacsoráért. – Családom volt, feleségem, de elváltunk, s végül mindenemet el kellett adnom, még a lakást is. A hatvanegy éves férfi évtizedekig könyvelőként dolgozott, de öt éve már csak napszámosmunkából gyűjti össze keresetét. Bár próbálkozott, nem tudott elhelyezkedni, mert munkaerő ötvenen túl nemigen kell senkinek. – Négy gyermekem van, s tudja meg, szépek voltak az ünnepeink, a karácsonyunk, s nem egyszer megbántam már mindent, ami történt. Családi melegség, főként erre emlékszem. Hogy mi hiányzik a legjobban? Mielőtt elválunk, sóhajtva válaszolja: – Hát mindez...

Új élet küszöbén
Beszélgetéseink a Csíki negyedi szociális otthonban, a zajos, népes Sing-Singben folytatódnak, ahol Goga Árpáddal a kemény fagy elől a harmadik emeleti folyosó félhomályába húzódunk. A 39 éves, kétgyermekes fiatalembernek tizenöt évnyi várakozás után úgy tűnik, most valós esélye nyílik arra, hogy új életet kezdjen családjával.
– Mindig is arra vágytam, azon munkálkodtam, hogy innen elköltözhessünk. Öten vagyunk testvérek, s ahogy családot alapítottunk, hát el kellett jönni otthonról, én pedig lakást igényeltem még a régi polgármester idejében, de csak a szociális otthonban volt lehetőség erre. Elfogadtuk, örültünk, hogy lesz hová menni – mondja –, bár akkor még csak egy fiam volt, aki most 18 éves, aztán jött a kisebbik is, ő már négyéves. Feltett szándékunk volt mindig is, hogy innen elmenjünk. A feleségem korábban dolgozott, én is az építészeknél, s bár ilyenkor le szoktunk állni, azért behívnak most is, ha alkalmi munka kerül.
Gogáék igyekezete nem bizonyult hiábavalónak, az önkormányzat tervei szerint a felújított szociális tömbházban kapnak lakrészt, s a családfő vállalta, fizetik annak költségeit, van rá lehetőségük.
– Amikor teljes munkaidőben dolgozom, alkalomadtán havonta több mint ezer lejt viszek haza, mert közben más munkát is vállalok, a téli időszakban pedig hat-hétszáz lejt kapok, s ismerősök néha hívnak, hogy segítsek. A városházától most érkezett az értesítés, szerezzem be a szükséges igazolásokat, s ha vannak, törlesszem az itteni tartozásaimat. Ezt néhány nap alatt el kell intézni, s akkor mehetünk. Erre már könnyes lesz a fiatalember szeme, de kihúzza magát, s el is mosolyodik, miközben kérdésemre határozottan feleli: nekik ez a lehetőség tulajdonképpen ajándék, családjukban erről szól az idei karácsony.
– Gondolja el, annyi éve szorongunk egy szobában, s most szétnéztem az új tömbházban, hát másak a körülmények. Egy szoba s konyha is van, de még fürdő is, ami nekünk talán a legnagyobb öröm, hiszen itt még közös illemhely is csak a folyosó végén van. Mi  tulajdonképpen  arra vágyunk, ami másnak rég megvan, ami megszokott. Nagyon örülünk, hogy ennél jobb helyzetbe kerülünk.
S hogy van-e szép emlékük a karácsonyról? Árpádnak – mint mesélte –, nem igazán, s bár az ő gyermekeinek sem nyújthatott sok mindent, de tett annak érdekében, hogy valamit mindig adhasson. Mielőtt elbúcsúzunk, még megjegyzi: tervük az, hogy haladjanak, fejlődjenek, azért „hogy a gyermekeim ne legyenek ilyen nyomorban, mint én, mindig segíthessek rajtuk”.