A képek a falon feketésre sültek, s az olaj régen felpattogzott, lekopott róluk. Romba dőlt múlt volt körülötte, de hogy a mogorva, szótalan szívében mi volt, senki sem sejtette. Senkivel sem érintkezett egész esztendőben, és olyan keserű, furcsa volt az egész ember, mintha az ördög a zsebébe kölyközött volna.
Karácsony körül aztán rájött a bolondja. Mikor az első szekér karácsonyfa havas, agyig sáros kerekekkel leereszkedett az erdőből, Ti­borcz úrral többé nem lehetett bírni. Ün­neplőruhába öltözött, és átszellemülten újságolta mindenkinek:
– Nekem már megkezdődött a szent ünnep!
Összevásárolt legalább tíz szekér karácsonyfát. Elviselhetetlen izgalom fogta el, mikor meglátta az üde, frissen behavazott, tiszta fiatal sarjakat.
– Igazi angyalkézbe való portéka! – dicsérte a székely, aki hozta, de Tiborcz úr rárivallt.
– Ez? Két léjt nem ér az egész! Hát karácsonyfa ez? Hiszen ez vén is, kopac is, a levele is hull, a hegye is le van törve.
– Má pedig akit én hozok, ijjen nem termik még a Jeédus jászla körül sem! – méltatlankodott a székely, de Tiborcz úr szinte megette haragjában.
– Nekem beszélsz, te! Nekem, aki a piszkáról megmondom még azt is, hogy a nyáron milyen madár szállott reá?… Nézd meg ezt a holmit! Görbe, mint a nagyanyád, szárazbetegségben szenved, s csak a fagy tartja össze az egészt!
A világ minden kincséért egyetlen darabot ki nem engedett volna a keze közül. Egyetlen darabot nem szabadott a földre dobni. Vascövekkel lyukakat veretett a fagyott földbe, és szép sorjában el kellett ültetni mind az udvarán. Karácsonyra egész fenyőerdő vette körül az omladozó házat, és illata betöltötte a falut.
– Jön a fiam! – újságolta boldogan.
A fia azonban sohasem jött. Mindenki tudta róla, hogy már régen meghalt. Három- vagy négyéves korában a kutyája átharapta a torkát. A felesége szintén belepusztult a tragédiába. Ő valahogy kibírta, csak minden karácsonykor hazavárja. Játéko­kat vesz, karácsonyfát állít, minden pénzét rá költi, intézkedik, szaladgál, haragos, és a két szeme ragyog.
Estefelé izgatottan sétál a szobában, és vár. Mikor a fél ötös vonat elzúg a kertje lábánál, meggyújtja a lámpát, és percenként nézi az óráját. Régen kiszámította, hogy fél órába kerül, míg a fia bejön az állomásról. Öt órakor aztán sápadtan az ajtóhoz megy, reszkető kezeit a kilincsre veti, és széles mozdulattal kitárja. Pillana­tig áll, majd boldogan felkiált, beleölel az üres levegőbe, és hosszan, hosszan csókol egy láthatatlan gyermeket.
– Kicsi fiam! Édes kicsi fiam!
Így telik az angyalvárás ideje. A vén színész halálos komolyan megjátssza. Drága, meleg mesével készíti rá gyermekét. Az arca még sápadtabb lesz, feszült csontjainak körvonalai ki­ülnek, és annyira szédül az izgalomtól, hogy az asztalba kell kapaszkodnia. Hideg ujjaival alig találja meg a kis ezüstcsengőt, hogy újból megrázza.
Most hirtelen felugrik, s kivágja az udvarra nyíló ajtót, ahol a földbe szúrt karácsonyfák erdeje sötétedik. Fekete, dísztelen a kép, de ő úgy látja, hogy fénytől szikrázik a sok karácsonyfa, mintha az égbolt összes csillagai rájok ereszkedtek volna, és angyalok sétálnak köztük finom hegedűkkel az álluk alatt. Az ágak a szépségtől, gazdagságtól roskadoznak, és élő madárkák röpködnek, kacagnak a gallyak között. A magasságokból gyenge hó hull a fákra, és sejtelmek lebegnek a távolodó sötétség mélyén. Illat és zene száll hozzá a gyönyörű világból, s millió gyertyácska lobog az ágak csúcsain. A falut körülvevő hatalmas fenyőerdők is kigyúlnak, és arannyá változik körülöttük az ég, hó, minden.
A puszta Őrszikla is úgy látszik a tetején felnyúló ember alakú szirtdarabbal, mintha egy fehér harisnyás székely legénke verset mondana az Istennek. A vén színész lelkesen körülnéz. Tisztán hallja, hogy kisfia felujjong, és érzi, mint tépi ki magát kezei közül, hogy a csodák közé rohanjon. Tiborcz úr csak áll egy darabig a nagy kőlépcsőn, és könnyei peregnek. Majd gyermeke után siet, megfogja a láthatatlan kezet, és szelíden azt mondja:
– Most köszöntsük a megszületett Jézust!
Mindketten felemelik tekintetüket az égre, és énekelnek:
„Dicsőség! Dicsőség mennyben az Istennek!...”
*
Árván visszacammog a szobába, de a kőlépcsők tetején még egyszer visszafordul, és belesikoltja fia nevét az éjszakába…
Így ment ez évről évre a mostani karácsonyig. Az idén azonban hiába várta Tiborcz úr a szent fával az erdőkből leereszkedő szekereket. Nem jöttek. Nyugtalanul szaladt az emberekhez, hogy megsürgesse.
– Az idén nincs karácsonyfa, tekéntetes úr – rázták a fejüket a székelyek. – Betiltották az erdőt. Ezertől ötezerig büntetik, aki csak bé is meri tenni a lábát az erdőbe. Ezentúl az angyalnak es lopnia kell…
Letörten fordult ki az ajtón. Nem is hallotta a székelyek keserves panaszait.
– Biza, szegény karácsonyunk lesz. Jézus es lerongyolódott.
Ez az álom volt egész élete, és most ennek is vége. A meghalt gyermekét ölték meg. Mit csináljon? Félt a puszta udvarra kitekinteni is. Beleroskadt a székbe, és töprengett órákig. Végre elhatározáshoz jutott. Kitett maga elé egy árkus papirost, és írni kezdett:
„Tudom, hogy bolondnak tartanak az emberek. Köszönöm nekik, hogy ennyivel is megkönnyítették az életemet. Minek tiltakoztam volna ellene? A mai világban őrültség bolondnak nem lenni… Tudom, hogy a kis fiam meghalt négyéves korában. Soha, soha nem jön vissza. Tudom. Mindent tudok. Tudom, hogy megbuktam az életben is, a színpadon is, de ez volt az utolsó szerepem, a végső, a nagy, áldott játék, a boldogság és értelem, az egyetlen, amelyért érdemes még élni. Semmim sem maradt a világon, csak ez az álom a halott fiammal. Most ennek is vége! De ha gyermek nincs, értelme sincs a világnak… Isten, vén ügyelő, jöhet a függöny.”
Írt, írt zavartan, rendszertelenül, rapszodikusan, hol imádkozva, hol káromkodva, míg éjféli misére harangoztak. Akkor eldobta a tollat, és nézte, hogy haladnak el a lámpásos emberek az ablaka alatt.
– Azok is maguk életének utolsó játékára mennek! – mondotta önmagának.
Elgondolkozott, majd hirtelen magára terítette a bundát.
A dombon ülő kis falusi templom már tele volt. A székelyek mogorván ültek a padokban, és szidták a cudar életet Szent Józsefnek, aki a betlehemi jászol mellett állott szobor képiben.
– Kutya világ ez, Jóska bácsi!
Egy-egy vénasszony odalépett a gyertyácskákkal sűrűn kivilágított böl­csőcskéhez, és keserűen nézte a mosolygósra festett csecse­mőszobrot.
– Az idén biza elmaradhattál volna!
– Legalább neked legyen jókedved, lelkem – gügyögött hozzá a másik –, mert biza nekünk nincs.
A pap az öreg színészre nézett, mintha csak neki kántálná:
„Christus natus est nobis!”
Tömjén-, fenyő- és borillat szállt szét a templomban, a gyertyák nyúlánk lánggal lobognak, mert a vihar hallhatólag fokozódik. Az erdők nyögnek, a fák csontzörgése hallszik, mintha fellázadt halottak menetelnének az egek mélységében, hogy számadásra vonják Istent, s a nyomukban kavargó hóleplek eltépett szemfedőik volnának.
És ott a belső fényességben, a küldő vihar mellett gondolta ki a vén színész játékának utolsó felvonását.
A misének vége van. Az emberek már a padok tetején gyújtogatják a hólyagos bendőlámpát, hogy a fényénél hazamenjenek. Tiborcz úr összevonja magán a nyeszlett bundát, és megindul a sekrestye felé, ahol a pap éppen akkor dobja le magáról a miseruha utolsó darabját.
– Boldog ünnepeket, főtisztelendő uram!
– Ah, a művész úr! – simul a pap. – Hogy van, hogyan van?
– Rosszul! – feleli nyersen a vén gavallér.
A pap meghökkent arcot ölt.
– Ugyan! Mi baja?
– Beteg a kicsi fiam! – remeg Tiborcz úr.
– Nem is tudtam – mutatja részvétét a pap, aki jól ismeri a szerencsétlen ember fixa ideáját. – Igen nagy baj, de ne csüggedjen, meggyógyítja a Kisjézus.
– Éppen a Kisjézus ügyében jöttem – hebeg zavartan a színész. – Kissé talán szokatlan a kérésem, de nagy jót tenne vele, ha teljesítené.
– Hogyne, hogyne! – dédelgeti a pap Tiborcz urat. – Legyen, kérem, teljes bizalommal hozzám. Mit tehetnék az érdekében?
A vénember a szíves hangtól bátorságra kap, és megragadja a pap kezeit.
– Engedje el, kérem, a fiamhoz a Kisjézust!
A papnak eláll a lélegzete a meglepetéstől.
– A Kisjézust? Az ön fiához? Hogy képzeli?
– Ne tagadja meg ezt az örömet egy beteg gyermektől! – esdekel a színész.
– De uram! – húzódik a pap. – Hogy én vegyem le a betlehemi jászol szobrát az oltárról, és adjam oda önnek, hogy vigye el a képzeletbeli fiának?
– Az nekem nem szobor lesz – mondja keményen a színész –, hanem Isten fia.
– Hiszen az az – röstelkedik a pap –, de …
– Mint a két szemem fényére, úgy vigyázok rá – ígéri Tiborcz úr.
– Tudom, tudom, de… mégse lehet. Nem lehet. Nagyon sajnálom.
Kétségbeesetten ismétli Tiborcz úr: – Nem lehet! – és görnyedten távozik. A szobor előtt megáll. Még nincs eloltva körülötte a gyertyalángfüzér. Nézi egy ideig, de nem szól semmit, csak sóhajtva elindul a templomajtón át. Kitekint az éjbe, amelyben a lámpásos emberek birkóznak a viharral.
A pap előbb ránéz a szoborra, aztán a távozó öregemberre. Sápadt ő is. Nincs tisztában önmagával. Nem tudja, hogy kötelességet teljesít-e, vagy bűnt követ el, de úgy érzi, hogy ezt a sír szélén tátongó öregembert nem szabad üres kézzel elengednie.
– Művész úr! – kiált utána. – Vigye hát a szobrot!
Ő maga lép fel az aranybetlehemhez, és kiemeli a kis, hideg Jézus-testet.
Tiborcz úr mohón rejti el a mellén, az öreg bunda ráncaiban, és gyerekesen feddi a papot:
– Hogy megfázott szegényke!
És búcsúzás nélkül tűnik el az éjszakában.
Már nem érzi a dermesztő hideget, a csontjain sípoló szelet, a hóvihar fehér veszedelmét. Nem hallja az erdők sötét kínját, hogy a magas hegyek halált kiáltanak a népre. Csak a kis faszobrot érzi, s mikor nem látja senki, maga elé tartja a magatehetetlen gyermeket, és ott a vad világ közepén az örök emberi szomjúság lázával üvölti:
– Hiszek, hiszek tebenned, gyermek!
A pap mégsem tudott megnyugodni. Titkon nyomon követte a színészt, s megbújt az öreg ház ablaka alatt. A csillogó jégvirágok között leste, hogy mit csinál a szoborral az őrült.
Tiborcz úr örömtől ragyogva sürög-forog. Felrántja a fekete szekrény ajtaját, s egy ölre való játékot vesz ki belőle.
– Játszodjatok szépen!
Bizonyos, hogy testi szemekkel látja is a gyermekek játékát, és együtt kacag velök, mikor felmásznak a falóra, fejökbe húzzák a csákót, suhintanak a karddal, vagy összedugják aranyfejüket a meséskönyv felett.
A pap elkáprázva nézi.
A vihar is elült, és olyan csend van, hogy hallani lehet az ablaküveg csengését, amint a fagy körmöl rajta. Később azt mondja a vén színész:
– Mára elég volt, gyermekek! Szépen feküdjetek le!
Megbontja az ágyat, gondosan felpuhogatja a párnákat.
– Te, Janika, belül fekszel, én a szélén, Jézuska közből!
Most már a szobában is csend van. Az öreg lábujjhegyen odamegy az asztalhoz, felüti a bibliát, hogy szokásos estvéli imádságát elmondja. Arca átszellemül, ahogy dörmögi:
„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet. Boldogok, akik tűrnek, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasak, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. Boldogok a békességesek, mert Isten fiainak hívatnak. Boldo­gok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa…”
A pap az ablak mellett hirtelen lerántja a fövegét, és megdöbbenve, dideregve feltekint az égre:
– Istenem, bárcsak én is ilyen bolond lehetnék!
A hó szakadatlanul hull, s a fehérbe temetett kis székely házaknak csak a kivilágított ablakszeme látszik…