Részlet a Kopjafák című könyvbőlNyirő József: Tiborcz úr karácsonya

2012. december 22., szombat, Irodalom

Már csak az ősi kúria maradt. Az is egy nagy puszta telek közepén omladozott. Az egyetlen valamirevaló szobában lakott, melyben egy húr nélküli gitár, pár poros koszorú, avult jelmezek lógtak, öblös pipák ásítottak a disznóbőrbe kötött ósdi könyveken. Pát antik bútor sötétlett még a szobában, s egy laposra ült bőrszék.

  • Péter Alpár rajza
    Péter Alpár rajza

A képek a falon feketésre sültek, s az olaj régen felpattogzott, lekopott róluk. Romba dőlt múlt volt körülötte, de hogy a mogorva, szótalan szívében mi volt, senki sem sejtette. Senkivel sem érintkezett egész esztendőben, és olyan keserű, furcsa volt az egész ember, mintha az ördög a zsebébe kölyközött volna.
Karácsony körül aztán rájött a bolondja. Mikor az első szekér karácsonyfa havas, agyig sáros kerekekkel leereszkedett az erdőből, Ti­borcz úrral többé nem lehetett bírni. Ün­neplőruhába öltözött, és átszellemülten újságolta mindenkinek:
– Nekem már megkezdődött a szent ünnep!
Összevásárolt legalább tíz szekér karácsonyfát. Elviselhetetlen izgalom fogta el, mikor meglátta az üde, frissen behavazott, tiszta fiatal sarjakat.
– Igazi angyalkézbe való portéka! – dicsérte a székely, aki hozta, de Tiborcz úr rárivallt.
– Ez? Két léjt nem ér az egész! Hát karácsonyfa ez? Hiszen ez vén is, kopac is, a levele is hull, a hegye is le van törve.
– Má pedig akit én hozok, ijjen nem termik még a Jeédus jászla körül sem! – méltatlankodott a székely, de Tiborcz úr szinte megette haragjában.
– Nekem beszélsz, te! Nekem, aki a piszkáról megmondom még azt is, hogy a nyáron milyen madár szállott reá?… Nézd meg ezt a holmit! Görbe, mint a nagyanyád, szárazbetegségben szenved, s csak a fagy tartja össze az egészt!
A világ minden kincséért egyetlen darabot ki nem engedett volna a keze közül. Egyetlen darabot nem szabadott a földre dobni. Vascövekkel lyukakat veretett a fagyott földbe, és szép sorjában el kellett ültetni mind az udvarán. Karácsonyra egész fenyőerdő vette körül az omladozó házat, és illata betöltötte a falut.
– Jön a fiam! – újságolta boldogan.
A fia azonban sohasem jött. Mindenki tudta róla, hogy már régen meghalt. Három- vagy négyéves korában a kutyája átharapta a torkát. A felesége szintén belepusztult a tragédiába. Ő valahogy kibírta, csak minden karácsonykor hazavárja. Játéko­kat vesz, karácsonyfát állít, minden pénzét rá költi, intézkedik, szaladgál, haragos, és a két szeme ragyog.
Estefelé izgatottan sétál a szobában, és vár. Mikor a fél ötös vonat elzúg a kertje lábánál, meggyújtja a lámpát, és percenként nézi az óráját. Régen kiszámította, hogy fél órába kerül, míg a fia bejön az állomásról. Öt órakor aztán sápadtan az ajtóhoz megy, reszkető kezeit a kilincsre veti, és széles mozdulattal kitárja. Pillana­tig áll, majd boldogan felkiált, beleölel az üres levegőbe, és hosszan, hosszan csókol egy láthatatlan gyermeket.
– Kicsi fiam! Édes kicsi fiam!
Így telik az angyalvárás ideje. A vén színész halálos komolyan megjátssza. Drága, meleg mesével készíti rá gyermekét. Az arca még sápadtabb lesz, feszült csontjainak körvonalai ki­ülnek, és annyira szédül az izgalomtól, hogy az asztalba kell kapaszkodnia. Hideg ujjaival alig találja meg a kis ezüstcsengőt, hogy újból megrázza.
Most hirtelen felugrik, s kivágja az udvarra nyíló ajtót, ahol a földbe szúrt karácsonyfák erdeje sötétedik. Fekete, dísztelen a kép, de ő úgy látja, hogy fénytől szikrázik a sok karácsonyfa, mintha az égbolt összes csillagai rájok ereszkedtek volna, és angyalok sétálnak köztük finom hegedűkkel az álluk alatt. Az ágak a szépségtől, gazdagságtól roskadoznak, és élő madárkák röpködnek, kacagnak a gallyak között. A magasságokból gyenge hó hull a fákra, és sejtelmek lebegnek a távolodó sötétség mélyén. Illat és zene száll hozzá a gyönyörű világból, s millió gyertyácska lobog az ágak csúcsain. A falut körülvevő hatalmas fenyőerdők is kigyúlnak, és arannyá változik körülöttük az ég, hó, minden.
A puszta Őrszikla is úgy látszik a tetején felnyúló ember alakú szirtdarabbal, mintha egy fehér harisnyás székely legénke verset mondana az Istennek. A vén színész lelkesen körülnéz. Tisztán hallja, hogy kisfia felujjong, és érzi, mint tépi ki magát kezei közül, hogy a csodák közé rohanjon. Tiborcz úr csak áll egy darabig a nagy kőlépcsőn, és könnyei peregnek. Majd gyermeke után siet, megfogja a láthatatlan kezet, és szelíden azt mondja:
– Most köszöntsük a megszületett Jézust!
Mindketten felemelik tekintetüket az égre, és énekelnek:
„Dicsőség! Dicsőség mennyben az Istennek!...”
*
Árván visszacammog a szobába, de a kőlépcsők tetején még egyszer visszafordul, és belesikoltja fia nevét az éjszakába…
Így ment ez évről évre a mostani karácsonyig. Az idén azonban hiába várta Tiborcz úr a szent fával az erdőkből leereszkedő szekereket. Nem jöttek. Nyugtalanul szaladt az emberekhez, hogy megsürgesse.
– Az idén nincs karácsonyfa, tekéntetes úr – rázták a fejüket a székelyek. – Betiltották az erdőt. Ezertől ötezerig büntetik, aki csak bé is meri tenni a lábát az erdőbe. Ezentúl az angyalnak es lopnia kell…
Letörten fordult ki az ajtón. Nem is hallotta a székelyek keserves panaszait.
– Biza, szegény karácsonyunk lesz. Jézus es lerongyolódott.
Ez az álom volt egész élete, és most ennek is vége. A meghalt gyermekét ölték meg. Mit csináljon? Félt a puszta udvarra kitekinteni is. Beleroskadt a székbe, és töprengett órákig. Végre elhatározáshoz jutott. Kitett maga elé egy árkus papirost, és írni kezdett:
„Tudom, hogy bolondnak tartanak az emberek. Köszönöm nekik, hogy ennyivel is megkönnyítették az életemet. Minek tiltakoztam volna ellene? A mai világban őrültség bolondnak nem lenni… Tudom, hogy a kis fiam meghalt négyéves korában. Soha, soha nem jön vissza. Tudom. Mindent tudok. Tudom, hogy megbuktam az életben is, a színpadon is, de ez volt az utolsó szerepem, a végső, a nagy, áldott játék, a boldogság és értelem, az egyetlen, amelyért érdemes még élni. Semmim sem maradt a világon, csak ez az álom a halott fiammal. Most ennek is vége! De ha gyermek nincs, értelme sincs a világnak… Isten, vén ügyelő, jöhet a függöny.”
Írt, írt zavartan, rendszertelenül, rapszodikusan, hol imádkozva, hol káromkodva, míg éjféli misére harangoztak. Akkor eldobta a tollat, és nézte, hogy haladnak el a lámpásos emberek az ablaka alatt.
– Azok is maguk életének utolsó játékára mennek! – mondotta önmagának.
Elgondolkozott, majd hirtelen magára terítette a bundát.
A dombon ülő kis falusi templom már tele volt. A székelyek mogorván ültek a padokban, és szidták a cudar életet Szent Józsefnek, aki a betlehemi jászol mellett állott szobor képiben.
– Kutya világ ez, Jóska bácsi!
Egy-egy vénasszony odalépett a gyertyácskákkal sűrűn kivilágított böl­csőcskéhez, és keserűen nézte a mosolygósra festett csecse­mőszobrot.
– Az idén biza elmaradhattál volna!
– Legalább neked legyen jókedved, lelkem – gügyögött hozzá a másik –, mert biza nekünk nincs.
A pap az öreg színészre nézett, mintha csak neki kántálná:
„Christus natus est nobis!”
Tömjén-, fenyő- és borillat szállt szét a templomban, a gyertyák nyúlánk lánggal lobognak, mert a vihar hallhatólag fokozódik. Az erdők nyögnek, a fák csontzörgése hallszik, mintha fellázadt halottak menetelnének az egek mélységében, hogy számadásra vonják Istent, s a nyomukban kavargó hóleplek eltépett szemfedőik volnának.
És ott a belső fényességben, a küldő vihar mellett gondolta ki a vén színész játékának utolsó felvonását.
A misének vége van. Az emberek már a padok tetején gyújtogatják a hólyagos bendőlámpát, hogy a fényénél hazamenjenek. Tiborcz úr összevonja magán a nyeszlett bundát, és megindul a sekrestye felé, ahol a pap éppen akkor dobja le magáról a miseruha utolsó darabját.
– Boldog ünnepeket, főtisztelendő uram!
– Ah, a művész úr! – simul a pap. – Hogy van, hogyan van?
– Rosszul! – feleli nyersen a vén gavallér.
A pap meghökkent arcot ölt.
– Ugyan! Mi baja?
– Beteg a kicsi fiam! – remeg Tiborcz úr.
– Nem is tudtam – mutatja részvétét a pap, aki jól ismeri a szerencsétlen ember fixa ideáját. – Igen nagy baj, de ne csüggedjen, meggyógyítja a Kisjézus.
– Éppen a Kisjézus ügyében jöttem – hebeg zavartan a színész. – Kissé talán szokatlan a kérésem, de nagy jót tenne vele, ha teljesítené.
– Hogyne, hogyne! – dédelgeti a pap Tiborcz urat. – Legyen, kérem, teljes bizalommal hozzám. Mit tehetnék az érdekében?
A vénember a szíves hangtól bátorságra kap, és megragadja a pap kezeit.
– Engedje el, kérem, a fiamhoz a Kisjézust!
A papnak eláll a lélegzete a meglepetéstől.
– A Kisjézust? Az ön fiához? Hogy képzeli?
– Ne tagadja meg ezt az örömet egy beteg gyermektől! – esdekel a színész.
– De uram! – húzódik a pap. – Hogy én vegyem le a betlehemi jászol szobrát az oltárról, és adjam oda önnek, hogy vigye el a képzeletbeli fiának?
– Az nekem nem szobor lesz – mondja keményen a színész –, hanem Isten fia.
– Hiszen az az – röstelkedik a pap –, de …
– Mint a két szemem fényére, úgy vigyázok rá – ígéri Tiborcz úr.
– Tudom, tudom, de… mégse lehet. Nem lehet. Nagyon sajnálom.
Kétségbeesetten ismétli Tiborcz úr: – Nem lehet! – és görnyedten távozik. A szobor előtt megáll. Még nincs eloltva körülötte a gyertyalángfüzér. Nézi egy ideig, de nem szól semmit, csak sóhajtva elindul a templomajtón át. Kitekint az éjbe, amelyben a lámpásos emberek birkóznak a viharral.
A pap előbb ránéz a szoborra, aztán a távozó öregemberre. Sápadt ő is. Nincs tisztában önmagával. Nem tudja, hogy kötelességet teljesít-e, vagy bűnt követ el, de úgy érzi, hogy ezt a sír szélén tátongó öregembert nem szabad üres kézzel elengednie.
– Művész úr! – kiált utána. – Vigye hát a szobrot!
Ő maga lép fel az aranybetlehemhez, és kiemeli a kis, hideg Jézus-testet.
Tiborcz úr mohón rejti el a mellén, az öreg bunda ráncaiban, és gyerekesen feddi a papot:
– Hogy megfázott szegényke!
És búcsúzás nélkül tűnik el az éjszakában.
Már nem érzi a dermesztő hideget, a csontjain sípoló szelet, a hóvihar fehér veszedelmét. Nem hallja az erdők sötét kínját, hogy a magas hegyek halált kiáltanak a népre. Csak a kis faszobrot érzi, s mikor nem látja senki, maga elé tartja a magatehetetlen gyermeket, és ott a vad világ közepén az örök emberi szomjúság lázával üvölti:
– Hiszek, hiszek tebenned, gyermek!
A pap mégsem tudott megnyugodni. Titkon nyomon követte a színészt, s megbújt az öreg ház ablaka alatt. A csillogó jégvirágok között leste, hogy mit csinál a szoborral az őrült.
Tiborcz úr örömtől ragyogva sürög-forog. Felrántja a fekete szekrény ajtaját, s egy ölre való játékot vesz ki belőle.
– Játszodjatok szépen!
Bizonyos, hogy testi szemekkel látja is a gyermekek játékát, és együtt kacag velök, mikor felmásznak a falóra, fejökbe húzzák a csákót, suhintanak a karddal, vagy összedugják aranyfejüket a meséskönyv felett.
A pap elkáprázva nézi.
A vihar is elült, és olyan csend van, hogy hallani lehet az ablaküveg csengését, amint a fagy körmöl rajta. Később azt mondja a vén színész:
– Mára elég volt, gyermekek! Szépen feküdjetek le!
Megbontja az ágyat, gondosan felpuhogatja a párnákat.
– Te, Janika, belül fekszel, én a szélén, Jézuska közből!
Most már a szobában is csend van. Az öreg lábujjhegyen odamegy az asztalhoz, felüti a bibliát, hogy szokásos estvéli imádságát elmondja. Arca átszellemül, ahogy dörmögi:
„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet. Boldogok, akik tűrnek, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasak, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent. Boldogok a békességesek, mert Isten fiainak hívatnak. Boldo­gok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa…”
A pap az ablak mellett hirtelen lerántja a fövegét, és megdöbbenve, dideregve feltekint az égre:
– Istenem, bárcsak én is ilyen bolond lehetnék!
A hó szakadatlanul hull, s a fehérbe temetett kis székely házaknak csak a kivilágított ablakszeme látszik…

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 503
szavazógép
2012-12-22: Kiscimbora - :

Móra Ferenc: A kíváncsi hópelyhek

A nap éppen lement, amikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
2012-12-22: Irodalom - :

Móricz Zsigmond: Karácsonyi ének

Ragyogó hóba borult a kis falu.
Gyönyörű karácsony este volt. Az égen rettentő csillag, mint amikor tavaszi hajnalon a réten a fűszálak hegyén csillog a harmat. A kis falu megbújt, és a parányi házakban boldogtalan, szegény nép tanyázott.
De két legénynek ez az este volt a szüretje.