A közös öröm
Bogyor Dávid és Anna negyvenedik házassági évfordulójukat ünnepelték nemrég. Egy faluból, Felsőrákosról indultak mindketten, közös emlékeik gyermekkorukba nyúlnak vissza.
Egyszerű családból származnak: a dédelgetni való baba rongyból készült és papírruhába öltöztetették, a fiuk pedig karikát vezethettek, némi mesterkedéssel gurulni is „megtaníthatták” a deszkát, képzeletük segítségével pedig fantasztikus tulajdonságú játékok tulajdonosai. Boldogok, elégedettek voltak azzal a kevéssel is, amit az ötvenes évek adhattak – mondják hangjukban nem kevés nosztalgiával.
Felidéződnek a karácsonyok is. Az ünnepi esten jó unitárius módjára templomba mentek, ahol ki-ki tehetsége és tudása szerint énekelt, verset mondott, majd hazatérve korán ágyba bújtak, hogy az angyalka zavartalanul elhelyez­hesse a fát, s letehesse az ajándékokat. Az an­gyalok anyuka és apuka képében dióval, almával s néhány házilag főzött, papírba csomagolt szaloncukorkával feldíszítették a fát – nem minden évben került fenyő, de a borsika ugyanolyan jó volt –, s elhelyezték apró ajándékaikat. A bakancs mindig népszerű meglepetés volt, s került melléje kötött sál, kesztyű és sapka, szerencsés esetben pedig valami abból is, amit levélben kértek. Karácsony titkát nem sokáig élvezhették, mert az iskolában a nagyobbak időnap előtt „jótékonyan” elfecsegték a dolgot. Aztán ők is felnőttek, egybekeltek, Dávid munkája miatt Ágostonfalvára költöztek két esztendőre, majd 1974 tavaszán Baróton kaptak lakást. Vadonatúj volt – kívül még vakolatlan –, berendezkedtek, s néhány nap múlva a fiatalasszony már a szülészeten volt, hogy világra hozza második házasságának első gyü­mölcsét, Gábort. Hamarosan Attilával bővült a család, így már a három fiú miatt tel­jes üzemmel készülniük kellett az angyaljárásra. Nem ment könnyen, de kis szerencsével be lehetett szerezni a legfontosabbakat, sőt, még a divatos, elemmel működő távirányítós autó és kicsi fémautó is kerülhetett az ajándékcso­magba. Meg is  becsülték őket, évekig használták a legények: nem adták bárki kezébe, s ha „pihentek”, a kredencen kaptak helyet, hogy szem előtt legyenek. A felcseperedő és csalá­dot alapító gyermekeknek hála, ma már a négy unoka sürög-forog a katrácsonyfa körül. A nyolc esztendős Hajnalka önállóan írt levelet, s a többiek óhaját is tolmácsolta valaki, így az angyalok tisztában voltak azzal, kinek milyen babát, autót, ruhát vagy egyéb modern csodajátékot hozzanak. Kitörő örömük, önfeledt kacajuk a bizonyíték: az üzenet célba jutott.

Gyógyulásra, babára várva
A kórház természeténél fogva meglehetősen komor intézmény: a kórtermekben meg­annyi, elesettségét leplezni képtelen szen­vedő, a folyosókon aggódó, reménykedő hozzátartozók, köztük a munkájukat végző fehér köpenyesek. E kedveszegettség nem annyira érződik az újszülött- és a gyermekosztályon: a gyermekek jövés-menése, mosolygó tekintete, játékossága megtöri a szigort.
A gyermekosztály szentestére szinte mindig teljesen kiürül. A kevésbé sú­lyos betegség­gel befektetett apróságok eseté­ben a szülők vállalják, hogy ápolják gyermekü­ket, csak­hogy családi körben ülhessék meg az an­gyaljárást. Ha mégsem mehetnek haza, hát nem fog eseménymentesen telni az este. A szak­szervezet által beszerzett kará­csonyfát kör­be­állják, felgyulladnak az apró lámpák, fohásznak beillő ének száll fel, előkerül a szolgálatos személyzet által hozott sütemény, a gyer­mekek kibontják ajándékaikat – még a legárvábbaknak is jut valami apró figyelmesség –, majd az észak-írországi downpatricki Helping Hands Románia által felújított és felszerelt teremben (felvételünk) még kicsit játszhatnak – mondja dr. Ágoston Zsuzsa gyermekgyógyász.
Az újszülöttosztály is hagyományosan csendes  – ki nem a családi kör melegségét választaná ilyenkor a kórterem helyett? Otthon lenni jó, hiszen az ismerős környezetben jobban pihenhet az utolsó napjaiban levő várandós. Mégsem veszélytelen vállalkozás, hiszen bármennyire is igyekezzenek karbantartóik, az utak csúszósak, a mentő sem száguldhat kellőképp, na meg bármelyik pillanatban lehavazhat. Hatványozottan jogos az aggodalom, ha Erdővidék valamelyik peremtelepüléséről kell a kismamát behozni; Szárazajta, Magyarher­mány vagy Erdőfüle elérhetetlenül messze esik ilyenkor.
Dr. Huszár Hajnalka átérzi a december végi kismamák helyzetét, hiszen tizenhét esztendeje a szent ünnepet ő is a brassói kórházban töltötte: lánya 22-én jött a világra. A kollégák pedig nem kivételeztek vele sem, a bentfekvés minimumát szigorúan letöltették. „Úgy mentem volna, úgy otthon lettem volna…” – mondja, s az emlékezés közben újra kirajzolódnak arcán az akkor megéltek.
A család melegségét a szolgálatosok ka­rá­csonyfával, az elmaradhatatlan aprósüte­ménnyel és szép szavakkal próbálják pótolni. Már hagyománynak számít az is, hogy a baptista gyülekezet tagjai az udvaron a három épület közt megállva énekkel adnak reményt. 24-én hajnalban a száldobosi Ionuţot segítették világra a kórházban.

Ünnepek után kivándorlás
Lakatos Aurélia a baróti cigányok közt is hátrányos helyzetűnek számít: egyedül él, hat gyermeke közül csak ketten alapítottak saját csa­ládot, munkája nincs, a mindössze háromszáz lej segélyből kellene kifizetnie az ötvenhárom lejes házbért, a közszolgáltatások díját, etetni és ruházni négy gyermekét. A szűkösség oda vezetett, hogy már négyezer lejjel tartozik a városnak, s az sem biztos, hogy mindennap sikerül előteremteni a legszükségesebbeket. A karácsonyi ünnepség most mégis bő asztalt hozott. Hazajött a Magyarországon dolgozó testvére, aki disznót vágott, ő meg hozzájutott a támogatásként érkezett lisztből, cukorból, rizs­kásából és puliszkalisztből álló élelmiszercso­maghoz, így töltött káposzta, sőt, még kalács is kerül az asztalra. Az ünnep fontos része volt számára az imaház, az úrvacsoravétel is. Tizen­három évesen vette fel a pünkösdista vallást, ami azóta is központi szerepet játszik életében.
Az Úr segítségére hamarosan ismét nagy szüksége lesz, hiszen január végén Németor­szágba készül, s nem tudja még, mi vár rá. Ősszel néhány hetet már eltöltött ott, s úgy véli, akkor is jobb élete lesz neki és gyermekeinek, ha munkát ott sem talál, s továbbra is segélyből kell tengődniük. „Nézze, szívesen maradnék, hiszen itt nőttem fel, s itt ismerek mindenkit, ám itt már semmi remény. Nem tudom gyógyítani a kissé félszeg gyermekem, a nagyobbik fiam hiába került be a felnőttek közé, nem megy semmire a focival, s néhány év múlva, mikor felnőtt lesz, munkára sincs kilátása. Ha apámék nem lennének, talán éhen is halnánk. Szóval megyünk. Hogy ott milyen lesz, nem tudom, csak azt, hogy az Úr nem hagy el, velünk lesz, s megsegít.”