A legjobb háromszéki sportolók közé tartozó röplabdázó a különböző világversenyeken három arany-, négy ezüst- és két bronzérmet szerzett, elmondása szerint sohasem a pénzért sportolt, és az olimpiát semmilyen más sporteseménnyel nem lehet összehasonlítani. December 24-én beszélgettünk a kiváló sportemberrel, aki készségesen válaszolt minden kérdésünkre, történeteiből és abból, ahogy előadta azokat, sugárzott a sport, az egykori csapattársak, tanítványok és edzők iránt érzett tisztelet és szeretet. A görög sport és az olimpia szellemében nevelkedett Derzsi Ede megyénk szülöttje, ám máshol sportolt és vált naggyá. Ennek ellenére magunkénak érezzük sikereit, ugyanis egy-egy nagyobb sporteseményen – legyen az Európa-bajnokság, világbajnokság vagy éppen olimpia – többtucatnyi háromszéki szív dobogott, szurkolt, izgult érte, és bíztak tudásában. De inkább meséljen ő...
– Mit jelent, jelentett ön számára a sport? – kérdeztük Derzsi Edét, aki sportpályafutását kézilabdával kezdte.
– Ami megkülönbözteti a mai sportolóktól az én generációmat, az az, hogy minket a lovagiasság, a görög sport és az olimpia szellemében neveltek. 1954-ben kerültem Bukarestbe, és azt kell mondanom, szerencsés voltam. Az akkori röplabdás gárdában mind klasszikus műveltségű emberek tevékenykedtek, és az volt a mázlim, hogy ilyen társaságba keveredtem. Az is szerencse, hogy a röplabdánál kötöttem ki, hiszen előtte atletizáltam, kézilabdáztam, kosaraztam. Továbbá ahhoz is kellett egy kis szerencse, hogy nem mentem el a sorsom mellett, hiszen sportolónak teremtett az Isten. Rám néztek, és mindenki azt mondta: ennek a fiúnak sportolónak kell lennie. Meg voltam áldva jó fizikummal és a hozzá kapcsolódó tehetséggel, illetve a nevelhetőség hajlamával. Jó edzőket fogtam ki, akik tudták, hogy merre kell vinniük, én pedig alávetettem magam az akaratuknak. Ez a nagy titok.
– Hogy kezdődött el a röplabdás pályafutása?
– 1952-ben végeztem el Brassóban a technikumot, és már ott elkezdtem röplabdázni. Az első edzőmet Zîrnoveanunak hívták, aki maga is válogatott játékos volt, és mindenki Zorrónak becézte. Atletizáltam, amikor megismertem, rám nézett, és azt mondta, gyere velem, s így kerültem a röplabdához. Egy temesvári elektromérnök, és ő adta kezembe a labdát. A technikum elvégzése után kihelyeztek Bákóba, ahol abban az időben vadnyugat vagy inkább vadkelet volt. Ott semmi sem volt, de gyorsan épült minden, mivel Moldvát föl kellett lendíteni. Egy dízellel működő erőművet kellett beindítanunk, és ezért sok végzős gyűlt ott össze. Mindannyian idegenek voltunk, oly­annyira, hogy én még a nyelvüket sem értettem. Ha kosarazni kellett, akkor kosaraztunk, ha kézilabdázni kellett, akkor kézilabdáztunk, de a röplabda és az atlétika sem maradt el. Mindent mi, jöttmentek csináltunk! Nyolc órát dolgoztunk, és 24-et szabadok voltunk. Tehát rengeteg időm, időnk volt, és összeverődött egy jó csapat. 1954-ben, amikor mi a bákói csapattal a második osztályban röplabdáztunk, itt (Bákóban) rendezték meg az A-osztályért kiírt osztályzót, és oda gyűlt össze az ország. Ezen a tornán néztek ki engem a bukaresti dinamósok, és úgy döntöttek, hogy visznek katonának. Október 16-án érkeztem meg a fővárosba, és november 7-én már én vittem a zászlót a román és a francia röplabda-válogatott hagyományos párbaja előtt. Nem azért, mert jó játékos voltam, hanem mert én voltam a legmagasabb. Innen már nem volt visszaút! Az akkori edzőm, Gi­cu Constantinescu közgazdász volt, a röplabdát szenvedélyből csinálta. Ugyanilyen egyéniség volt a válogatott edzője, Gică Petrescu is, aki kis, zömök férfi létére elképesztő ember volt, és hozzá foghatóval soha nem találkoztam. Óriási pedagógiai érzékkel volt megáldva, és mindenkinek tudott a nyelvén beszélni.
– Milyenek voltak a Dinamónál eltöltött évek?
– Egy jó gárda gyűlt ott össze, s azért ment minden, mint a karikacsapás. Jók voltak az ott eltöltött évek. Azok a fiatalok, akik a Dinamóhoz, a Steauához vagy a Rapidhoz kerültek, azért mentek oda, mert ott voltak feltételek. Ilyen volt például egy meleg vizes tusoló. Bákóban hideg vizes csapnál mosakodtunk az edzések után. A csapatban játszott egy orvos, három mérnök, egy közgazdász. A fizikai adottságaim miatt engem beválasztottak a válogatottba, de a Dinamo csapatába csak később kerültem be. Egy-két játékos, aki ütötte a mércét, és mégsem hívták be a nemzeti csapatba, nem vette ezt jó néven, de a következő évben már én is közéjük tartoztam, s miután látták, hogy lehet rám számítani, segítettek, és minden simán gördült előre.
– Akkoriban kivel csatáztak nagyokat?
– Azokban az években azért volt jó a román röplabda, mert az országban mindenütt szenvedélyes, sportszerető emberek irányították a csapatokat. A Brassói Traktort egy közgazdász vezette, a jászvásári együttest mezőgazdász edzette, Kolozsváron doktor, Aradon mérnök, Temesváron pedig tanár volt a tréner. Ők mind passzióból tették azt, amit tettek, a mesterségük mellékes volt. Ha bajnok akart lenni az ember, akkor ezeket az alakulatokat mind meg kellett vernie. Sajnos, egy idő után megfordultak a dolgok, és ’58-tól csak szakképzett, testnevelésit végzett tanárok lehettek edzők. Ezek az emberek jó pedagógusok lehettek, ám tanár és edző két külön mesterség. Akárkit meg lehet tanítani, de amit megtanultál, alkalmazni a háborúban – az már egy másik történet. Ehhez nem mindenki értett, és ettől kezdve a röplabda lendületből még ment egypár évet.
– Az első nemzetközi tornája?
– Az első nemzetközi tornám az 1955-ben megtartott bukaresti Európa-bajnokság volt, ahol másodikok lettünk. Utána részt vettem további két Eb-n, négy világbajnokságon, olimpián és sok más hazai és külföldi viadalon.
– Az 1964-es tokiói olimpiára nagy esélyesként utazott ki a román válogatott. Az érem elmaradt, és csak negyedikek lettek. Hol bukták el a dobogós helyezést?
– Tényleg nagy esélyesként indultuk az olimpián, és a felkészülés alatt többször elhangzott, hogy mi éremért megyünk Japánba. A játékok előtt több mint egy évvel elkezdtük a felkészülést, és annak érdekében, hogy ne zavarjon semmi, még a bajnokságban sem vettünk részt. Ez a sportban elképzelhetetlen, ugyanis a legjobb felkészülés a mérkőzés. Edzeni is kell, de egy bajnokit vagy éppen egy nemzetközi mérkőzést nem lehet semmivel helyettesíteni. Mi a szó szoros értelmében elszúrtuk a versenyt. Ha az olimpiai játékokat edzésből tartják, és nem röplabdából, akkor biztos, hogy olimpiai bajnokok vagyunk. Sajnos, ez nem így működött, és erre senki sem jött rá. Nagyon sokan irányították a csapatot, rengetegen szegődtek mellénk, és oda jutottunk, hogy miután kiértünk Tokióba, nem volt orvosunk. Én például beteg lettem, s négy napig lázzal az ágyban feküdtem. Nem kaptam gyógyszert, annak ellenére, hogy volt öt doktora a román küldöttségnek, ám a mi orvosunkat itthon hagyták. A bronzmérkőzést a japánokkal játszottunk, a meccset maga a császár is megnézte. Rosszul kezdődött számunkra az a találkozó, hiszen az egyik csapattársam eltörte a bokáját, én pedig a betegségem miatt csak lézengtem a pályán. A vezetőség rengeteg baklövést követett el, hiszen velünk sok dolgot fordítva csináltattak. Amíg mások pihentek, minket a mérkőzések előtt mutogattak, és egy fontosabb személyiség miatt még az edzéseinket is megszakították. Kizök­kentettek a ritmusunkból, az edzőnk sem állt ki mellettünk, de a sok apró dolog, ami egymagában nem maghatározó, összegyűlt, és befolyásolta teljesítményünket.
– Ilyen körülmények között nem tekintik jó eredménynek a negyedik helyet?
– Egyáltalán nem, hiszen mi meg voltunk szokva a dobogóval. Az érmet nem a japánok elleni meccsen veszítettük el, hanem korábban, és a bronzmérkőzésre már szétesett a csapat.
– Két évvel később, a csehszlovákiai világbajnokságon második lett a román válogatott. Ez valamivel kárpótolta az olimpiát?
– Nem. Az olimpiát nem lehet semmivel kárpótolni, hiszen az egyedi. Az olimpiát semmilyen más sporteseménnyel nem lehet összehasonlítani. Egy sportoló életében ennél több nem lehet, mivel ez minden tekintetben különleges esemény.
– Romániai pályafutása után Francia­országba került, ahol edző-játékosként tevékenykedett. Hogy érezte magát ott?
– Ismét egy teljesen új világba csöppentem. Tizenöt évig voltam válogatott, és amikor leáldozóban volt nálunk a röplabda, az idősebb játékosokat megjutalmazták azzal, hogy külföldön kamatoztassák tudásukat. Akkor még hírneves volt a román röplabda, és segítségükkel különböző országok fel akarták hozni a röplabdájukat. Így kerültem én ki Franciaországba, ketten vagy hárman Bel­giumba utaztak, de volt, akit Német­or­szágba, Görögországba vagy éppen Olasz­országba küldtek ki. Ezekben az országokban amatőr szinten működött a röplabda, csak mi voltunk amolyan „hivatásos” amatőrök. Szá­momra meglepetés volt Francia­ország, és végig jól bántak velem. Engem már ismertek Sete-ben, hiszen játszottam korábban ott. Amikor leültünk beszélgetni, és megkérdeztem, mit várnak tőlem, azt mond­ták, hogy meg kellene nyerni a francia bajnokságot. Ám amikor megismertem a csapatot, azt mondtam, ezekkel a játékosokkal csak ellophatjuk a bajnoki címet, semmi esetre sem tudjuk megnyerni. Bizonyos feltételek mellett fogtunk hozzá a munkához. Elmeséltem a franciáknak, hogy nincs röplabdapasztillám, amit este beadok, és reggelre már minden tudnak a játékosok. Az eredményért nagyon keményen kell dolgozni, amire mondták, hogy dolgozunk. A válaszom csak annyi volt, hogy hetente négyszer edzünk, de ezt ők nem tudták megérteni, mivel a francia válogatott sem tréningezett ennyit. Az együttes lassan egy nagy családdá kovácsolódott össze, és mai napig is tart a barátság. Aztán bekövetkezett a balesetem, leszakadt a térdszalagom... és kipukkadt a csapat.
– Akkor nem sikerült francia bajnokságot nyerni?
– Nem, de jól haladt a felkészülésünk. Edzőmérkőzésen megvertük a magyar válogatottat, ami óriási löketet adott a csapatnak. Én leegyszerűsítettem a feladatokat, és nem kértem tízezer dolgot a fiúktól. Kisza­goltam azt, hogy ki miben jó, és azokat a dolgokat próbáltam még jobbá tenni.
– Franciaország után következett a Brassói Dinamo, ahol az egyesület technikai vezetői és alelnöki tisztségét töltötte be. Hogyan emlékszik azokra az évekre?
– Érdekes volt abból a szempontból, hogy a sport köré nagyon sok oda nem való ember gyűlt össze. Nem szégyellem kimondani: jöttek a rossz emberek, akik valahol az életük során a pályájuk mellé csúsztak, de politikailag meg kellett mutatniuk az erejüket. Ahol lehetett, rosszat csináltak, én ez megéreztem, s majdnem minden időmet azzal töltöttem el, hogy ne tegyek senkinek semmi rosszat. Ha már mások rosszul cselekedtek, akkor legalább én ne tegyek ilyet, és meg kellett értenem a sportolókat sokszor még akkor is, amikor nem kellett.
– Hiányzik a röplabda, vágyik vissza a pályára?
– Egyáltalán nem, és azt kell mondanom, hogy nagyon elszakadtam a röplabdától. Néha a tévében belenézek egy-egy meccsbe, de nem követem. Alapvető változások a játékban nincsenek, csak a körítés más. Mint sportágat a focit is szeretem, de ami körülötte van, azt nem bírom.
– Ha a tévében sportot néz, kinek szokott szurkolni?
– Őszintén, s talán ezen nevetni fognak, de mostanra már oda jutottam, hogy csak biliárdot és síugrást nézek.
– Milyen tanáccsal tudná ellátni napjaink fiatal sportolóit?
– Nagyon félek a tanácsadástól, ezért nagyon ritkán adok tanácsot, és csak annak adok szívesen, aki kéri. Mert ha nem kérik, és mégis adok, akkor az már okoskodásnak tűnhet, s azt az ember úgysem tartja be. Mindennek az a titka, hogy szeresd azt, amit csinálsz.