Én a lámpavas tövéhez ugrottam pillanatnyi menedékért, de a sofőrnek esze ágában sem állt elütni. Bravúrosan, csikorgó gumikkal a járdaszegély mellé húzott, és kiszólt az ablakon:
– Venite, signora! Dove volete andare? Parancsoljon kisasszony! Merre igyekszik?
A viccmester hangjára ráismertem, de nem tudtam, hányadán állok a tréfával. Botomat ütésre emelve mindenre elszántam vártam.
– Sono Ladislao Conti! Non riconosco, Signora? Ladislao Conti vagyok! Nem ismer meg?
Szívem a torkomban dobogott, nagy hirtelen átkozódni kerekedett kedvem, de olaszul ehhez a műfajhoz nem volt elegendő szókincsem.
– Signor Conti! Mondja! Mire jó hülyéskedni? – kérdeztem rá franciául, amikor levegőhöz jutottam.
– Csak meglepetést akartam önnek szerezni! Hazavinném! Bocsánatot kérek, ha megijesztettem!
– Hát alaposan rám ijesztett! Mondja! Mi lett volna, ha önvédelemből odaütök? Ha betöröm a szélvédőjét? Vagy épp a fejét! Ha nem tudná: botom végébe ólmot szereltettem!
A gépkocsi-költemény, mellyel újdonsült udvarlóm utazásra invitált, egy Lamborghini volt, kétüléses, 3500 köbcentiméteres sportautó. Kényelmetlenül éreztem magam a fura öltözetben, bosszantott, hogy lefüleltek, és határozottan elutasítottam a „taxit”. Nos, körülbelül így kezdődött egy másfél éves udvarlás története.
A Tokajiban, tehát Lida Golescu mulatójában ismerkedtünk össze, ahová hosszas szünet után ismét bejártam énekelni, de kikötöttem, hogy többé nem szállok be semmiféle szélhámosságba. (Talán még emlékeznek az „alkoholrezistens” Elvirára, aki versenyben issza a „whiskyt” a férfiakkal?) Lida akkoriban egy egyiptomi pasassal élt, vele volt elfoglalva. Ez idő tájt el-eljártam énekelni a Cárevicsbe is, Marika barátnőm meghívására, aki ügyvezetője volt a mulatónak. Az elbűvölően szép és kedves magyar asszony az idejekorán elhunyt világhírű cigányprímásnak volt az özvegye. („Yoska Nemeth écoute gratuite” – így található az interneten! Németh József neve ma is fogalom, őt tartották a világ legvirtuózabb hegedűsének. Jóska – Isten nyugtassa – a Tokajiban muzsikált, Marika oda is bejáratos volt.)
Istenem! De jóízűeket pletykáltunk kettesben, magyar nyelven. Fellépéseim közben én a férfiak közeledését mindenütt elhessentettem, de  egyik este épp Marika keresett meg, hogy közvetítse egy „rendkívül jól öltözött, titokzatos, gazdag olasz úriember” kérését. Barátnőmet nem utasíthattam vissza, így adtam találkát signor Ladislao Continak, kinek csupán csak az volt a szerény kérése, hogy az én előadásomban (!) szeretné meghallgatni az Oh! Chitarra romana című dalt a Tokaji pódiumáról. Ilyesmit akkoriban Pavarotti énekelt.
– A dallamot ismerem, de nem tudom a szövegét, próbáltam hárítani a feladatot, és úgy tettem, mintha nem látnék át a férfi furfangos, de alapjában szellemes udvarlási stratégiáján.
– Sebaj! Megoldjuk! – szorgoskodott Conti úr.
Vízjeles, leheletfinom papírt vett elő (bal sarkában fejléc hirdette a nevét!), és különlegesen drága írószerszámmal, karakteres gyönyörű betűkkel leírta az olasz dalszöveget. Megegyeztünk, hogy én otthon megtanulom a verset, zongorámon alája pityegtetem a dallamot, és miután felkészültem, meghallgathatja kedvenc zeneszámát. Munkaidőm véget ért, elbúcsúztunk. Én gyanútlanul beöltöztem a burkába, kiléptem a hátsó ajtón, és ekkor ért a rajtaütés. Continak pontos információi voltak rólam. Mint később megtudtam, Lidának járt el a lepcses szája, egész „curriculum vitae”-met leadta. Nosza, nekimentem Lidának, de még ő állt az erdő felől.
– Signor Conti  úriember, fontos személy, és csak úgy mellékesen említem, hogy havi félmillió frank a jövedelme. Már régóta figyel! Le van zsibbadva utánad! Ha nem tetszik, ijeszd el a közeledből, és folytasd napi robotodat pár száz frankért. Én jót akartam! A többi a te dolgod!
Szépreményű udvarlóm már nem volt fiatalember. Azt már ő személyesen gyónta meg nekem, hogy mi okból vált el feleségétől.  – Képzelje Elvira! Édestestvérem, Gio­vanni ágyában kaptam rajta az asszonyt...
– Ne essék kétségbe! A férfiak a hibásak – érveltem  a női nem védelmében.
Mély levegőt vettem, és előadtam három házasságom történetét, a szökést határokon keresztül, és gondosan befogalmaztam azt is, hogy van egy kisfiam gyermekotthonban. Eközben figyeltem Ladislao arcát. (Ha megrezdül a tekintete, akkor nem pazarolok rá több időt.) Számomra ugyanis Valentinnel kezdődött mindennek az értelme. Elsősorban kisfiamnak legyen hasznára, ha még egyszer férjhez megyek az életben! – így gondolkodtam. Nos, a provokáció nem sikerült. Ladislao mosolyogva tudatta, hogy neki is van egy leánya, igaz, ő már felnőttkorba lépett. Aztán elárulta azt is, hogy mi a foglalkozása: pénzügyi szakértő, aki olasz- és franciaországi berkekben a mozifilmek vetítését követi, és a szerzői jogdíjak gondos behajtásával foglalkozik, a pénzeket átutalja tulajdonosaiknak. Teljesít­mény szerint kapja a százalékát, és mivel a filmszakma az egyik legvirágzóbb vállalkozás (volt) a világon, akár félmilliót is megkeres havonta – mondta.
Mozis történetem nekem is akadt a tarsolyomban! Elmeséltem temesvári kalandomat a Cinema Banatul pénztáránál, amikor majdnem börtönbe kerültem, azt is, hogy vetítések előtt mi is beközvetíthettünk néhány zeneszámot a hangszórókba, hadd ne unatkozzék a közönség, és ilyenkor jegyeznünk kellett a hanglemez adatait, az énekes nevét stb. A román mozivállalat is gondosan átutalta a szerzői díjakat. Szó szót követett. Elpa­naszoltam, hogy bankkölcsönnel vásároltam egy garzonlakást, de most, amikor már nagyobb összegeket is keresek (pl. Zsivkov kezelésével), és minél hamarabb szabadulni szeretnék a tartozástól, a bank nem hajlandó átütemezni a befizetéseket.
Udvarlóm erre ismét elővette vízjeles papírját, írószerszámát, és szakszerűen osztotta-szorozta a kamatos kamatokat. Matematikai­lag bebizonyította: nem érdeke a banknak, hogy hirtelen kapja vissza a pénzét, de ő segít nekem, vannak ismeretségei stb. (És valóban sikeresen közbenjárt.)
Ladislao mindig csokornyakkendősen jelent meg, udvarias volt, szellemes, kisfiamnak is megnyerte tetszését. Én eközben tartottam magam mindennapi elfoglaltságaimhoz, és – mintha éreztem volna, hogy Contiból is előbb-utóbb kibújik az „ördög”– csak szabad időmben fogadtam az udvarlását.
– Elvira, kedves! Mi értelme annak, hogy éjjel-nappal aprópénzekért küzdjél? Ideje, hogy megismerkedj a meggazdagodás nagybani lehetőségeivel – mondta egy hétvégén Ladislao, és meghívott a Monte-Carlo kaszinóba. Párizstól a Côte d’Âzur (Azúrpart) kb. félezer kilométerre délre fekszik, de egy Lamborghini kormánya mellett ez nem távolság, főleg, hogy én vezettem, „roham­mentős” stílusban. Mi tagadás, kíváncsi voltam! Délután érkeztünk, és már a bevezető mozzanatok közben (szálloda- és parkolófoglalás, öltözködés stb.) éreztem, hogy ez nem az én világom. A kaszinóba csakis estélyi ruhában, kifogástalan külsővel lehet belépni, elveszik az ember igazolványát, én még politikai menekült voltam. Fintorogtak. Este nyolckor kezdődött az élet, és reggel ötkor záróra. A háromszintes kastély homlokzatán pompás toronyóra követi az idő múlását, harangjátéka folyamatosan figyelmezteti a belépőt az idő-pénz párhuzamra. Odabent márványoszlopok tartják a mennyezetet, velencei tükrök mindenütt, muránói kristály csillárok szórják a fényt, és egymást követik a különböző játéktermek, biliárdasztalból negyvenet sikerült megszámolnom. Van büfé, vendéglő, szól a muzsika, és szédületes gazdagság felségjelei hivalkodnak mindenütt.
– Ladislao! Nézzünk szét, hogy fogalmat alkothassak erről a világról is, de nagyon kérlek, ne kezdjünk hazárdjátékokba. Én félek!
– Ötszázezer frankot hoztam, Elvira, nem kell aggódnod. Megeshet, hogy több millióval térünk haza. Rendszeresen járok ide – bátorított Ladislao.
Már amikor beléptünk a kaszinóba, feltűnt nekem az a különös fény, ami gavallérom tekintetében fellángolt. Arca kipirult, homlokán izzadtságcseppek jelentkeztek (az izgalom, a túlvezéreltség jelei), és hangosabban beszélt a kelleténél. Énnekem fogalmam sem volt, hogy miként működnek a szerencse gépezetei, de ő gyorsan, logikusan ismertette a szerkentyűket, a játékszabályokat is, és odaültetett egy ruletthez. A lehető legkisebb összeget reszkíroztam, és amint az várható volt, első mozdulatra nyertem. Mesés háromszázötven frankot!
– Bravó, Elvira! Na már most! Ezt az összeget tedd be egy újabb fordulóba!
– Szó sem lehet róla, Ladislao! Ez a pénz az enyém! (Be is csúsztattam a három százast  a csizmám szárába.) Az ötvenes a tiéd volt! Visszanyertem! Tessék! Köszönöm a játékot!
– De Elvira! Nem illik így viselkedni! Ilyen arisztokrata helyen! Elvégre játszani jöttünk! Játszani becsületbeli kötelesség – érvelt gavallérom.
–  Rendben, haver! Tedd be az ötveneskédet! Újat játszom a kedvedért! (Betettük és... vesztettem!)
– Na, erről van szó, Signor Conti! A Balszerencsének van-e „becsületbeli kötelessége”, hogy ilyenkor bár egy huszonötöskét visszaadjon?
Barátomnak nem volt kedve filozófiai vitákhoz. Összefutott egy régebbi ismerősével, leültek kártyázni. Én Ladislao mellé kuporodtam, és nem tagadom: izgultam a sikeréért. De nincs értelme szaporítani a szót! Másnap délután, amikor hazaindultunk, négyszázezer frank volt a veszteségünk. Barátom tehát majdnem egész havi keresetét ott hagyta. De fura módon nyugodt volt, szórakozott. Én vezettem az autót. Egy hónapon át csend volt, de akkor Ladislao kikapta újabb bérét. Ezúttal a Deauville-i kaszinóba (ejtsd: dóvill) hívott, ez közelebb van Párizshoz, a La Manche-csatorna partján. Barátom kétmilliót (!) nyert, már induláskor.
– Ladislao! Most kellene lelépnünk! Sürgősen! Hagyd a „becsülettörvényt” a milliárdosokra – súgtam a fülébe, de ő már nem látott, nem hallott. Bedobta az egész nyereségét! Másnap nettó két és félmillió frank veszteséggel indultunk hazafelé! Én vezettem az autót, és amikor tankolnunk is kellett, az én gondosan rejtegetett pénzecskémből (amit ugyebár mindenféle cselédkedéssel szereztem) kifizettem helyette a benzint. Ő pillanatnyilag koldusszegény volt.
– Beszéljünk komoly dolgokról, Signor Conti! Én akkor megyek hozzád feleségül, ha tettekkel bizonyítod, hogy leszoktál a szenvedélybetegségről. Kisfiam van! Nem veszélyeztetem a jövőjét!
...Hát nem sikerült kigyógyulnia szegénynek! Megvolt a végzetes „havi ciklusa”, amikor útra kelt, és elpusztította a jövedelmét. Az mellesleg százszorosa volt annak, amit én akkor össze tudtam hozni. Nem vesztünk össze, de útjaink elváltak. Időközben megnősült. Amikor én egy évig kómában feküdtem, Ladislao önszántából fizette Valentin neveltetését, foglalkozott a gyermekkel. Nővérek mesélték később, hogy gyakran bejött a klinikára, de hiába, mert én a túlvilágon hibernáltam, és ő mindig sírva ment el. Telt-múlt az idő! Lábra álltam. Contiék gyakran meglátogattak. De az asszony rövidesen otthagyta Ladislaot. Újabb nő következett, de az epizód rövidre sikerült. Fényes nappal odaállt egy kamion a lakása elé, és mindenét kiürítették, még a telefonkészülékét is ellopták. Mi siettünk a segítségére! Aztán amikor Ladislao lebénult, magamhoz vettem, haláláig gondoztam. Valentin sírt a temetésén. Úgy szerette „Conti bácsit”, mintha apja lett volna!

(folytatjuk)