Illedelmesen köszöntem Dorombi­nak, de válaszul ő a füle botját sem mozdította meg. Ezen a kicsiségen én azonban nem akartam fennakadni. Időm sem lett volna erre, mert bent a teremből a nevemet hallottam kihangzani. A hang felé indulva, mindjárt megláttam, hogy néhány író és újságíró között, velük közös asztalnál, ott ül Nyirő József.
 Odamentem az asztalhoz, hogy néhány illedelmes szóval megköszönjem a figyelmet. Arra a néhány illedelmes szóra ráadásul magamat kellett adnom, vagyis közéjük kellett ülnöm, annál is inkább, mert az asztalnál ülők mindnyájan, de különösen Nyirő, olyan sűrű baráti zuhataggal biztattak a leülésre, hogy már maguk a szavak is lenyomtak volna az asztal mellé.
Leültem tehát, s a feketekávét is odakértem az asztalhoz.
Amíg a pincér elhozta a kávét; s mialatt a cukrot kavargattam benne, figyeltem és füleltem, mint a sík mezőben a bokor. Egy-egy pillantással a figyelem agyamba gyűjtötte mindazokat, akik ott ültek az asztalnál. Ezek közül az emlékezetem mai napig megtartotta Nyirő Józsefen kívül Karácsony Benőt, aki úgy üldögélt köpcösen, mint egy tavalyról megmaradt, vaskos savanyú uborka. Költőnek ott ült mellette Dsida Jenő, aki szelíd, gyermekes ábrázattal s egy kissé véreres nyúlszemekkel barátkozott az író bácsikkal. Nyirő mellett Bartalis János ült, aki a Kolozs megyei Kosály faluból, ahol gazdálkodott, éppen berándult ide, Mek­kába, bizonyára néhány szép és eredeti hangú szabad verssel a zsebében. Ezeken kívül egy eleven lexikonnak is nevezhető újságírót fedeztem föl, s ebből a foglalkozási nemből még kettőt. Az eleven lexikont és két kollégáját már nem tudtam kellő figyelemmel megnézni, mert a Bartalis csokorra kötött és lobogó nyakkendője rabul ejtette a figyelmemet. S ott a rabságban arra kényszerítette, hogy a versein gondolkozzék. Nekem ez nem volt nehéz, mert írt Bartalis a korábbi időben egy verset, melyben megírta, hogy milyen csendes egy falusi reggel. Idézni nem tudnám most a verset, de szabad fordításban valahogy így hangzik:
– A kakasok egymás hegyén-hátán szünet nélkül szólnak. De különben csend van.
– A kutyákat, mint az ébresztőórát, úgy felhúzta a természet, hogy szünet nélkül torkuk szakadtából ugatnak. De különben csend van.
– A bivalyok, az ökrök és a tehenek, ki-ki a maga istenadta hangján, a kivonuló csordában színültig bőgi tele a világot. De különben csend van.
– A férfiak káromkodnak, az asszonyok visítoznak, a gyermekek hegyesen sírnak, a malacok visonganak, a disznók röf-röf röfögnek. De különben csend van.
Hát nagyjából ilyenforma volt a Bartalis verse. Bizonyára mulattak volna azon, ha én nem magamban, hanem ebben az átköltésben hangosan is elmondtam volna. De egyfelől nem tudtam, hogy Bartalis ezt a kontárságot szívesen venné-e, s másfelől nem tudhattam, hogy Bartalissal nem indítok-e el egy olyan lavinát, amely Pósa Lajostól kezdve sok költőt magával sodor.
Inkább kértem egy liter bort, hadd kínáljam meg a baráti társaságot, mely már jöttöm idejében bort ivott. Amikor ebből a borból koccintottunk, Dsida gyermekes hangján, kedvesen így szólt:
– Jeligénk: vallani és vállalni.
– Hát csakugyan, az Ő emlékére! – mondta Bartalis.
Karácsony Benő nem mondott semmit, csak somolygott, mint a vad­alma. Magam is talán jobban tettem volna, ha nem szólok semmit, s nem mondom éppen azt, hogy Kuncz Aladár, akinek még friss emlékére ittunk, az erdélyi irodalomnak egyik lelke volt. Nyirő ugyanis, bár nevetve, olyan megjegyzést tett, hogy én lélekszaporító vagyok.
– De a fő lélek – válaszoltam – te vagy, mint az anyaméh a kaptárban.
– De azért – mondta Nyirő – a kéziratot nekem nem mutattad meg.
– Micsoda kéziratot? – kérdeztem.
– Sem a Czímeresek-et, sem a rengeteget  az Ábel-ben.
Akkor világosodott meg előttem, hogy mi nyomja a begyét. A herkópáter gondolta, hogy neki ilyen sérelmei vannak. El is kényeztettem az elején, az igaz, mert a novellaírásban oly nagy mesternek tartottam, hogy az első novelláim kéziratát boldogan adtam neki bírálatra oda. De aztán az én szárnyam is annyira megnőtt, hogy az egyik kéziratról által tudtam repülni a másikra. Szerencsére ilyenkor az ember csak a serkenő szárnyának örül, s nem gondolja meg, hogy a két kézirat között lebukdácsolhat a földre, vagy esetleg valaki megfogja. Mert ha meggondolná, akkor napestig gubbasztana egy ágon, vagy ha onnét a szabad és csábító levegőtérre bízná magát, akkor bizonyosan sor kerülne arra, hogy a földön bukdácsoljon, vagy pedig arra, hogy valaki megfogja.
– Pedig apád vagyok, nem igaz?
– Nem tagadtalak meg – mondtam.
– Csak hűtlen lettél.
– Tudtommal nem.
– Az én tudtommal igen.
Bartalis, aki kortársa és jó barátja volt Nyirőnek, nevetve csendesített minket, mindegyre mondogatván, hogy ne gyerekeskedjünk. Nyirő azt felelte neki, hogy ez nem gyerekeskedés, mert az irodalom szent dolog, valóságos szakramentum. S ha az irodalmon olyan sérelem esik, hogy valaki a kéziratát nem mutatja meg az apjának, akkor szentségtörést követ el.
Félig-meddig mindenki komolyan vette, amit Nyirő mondott, csak éppen ő nem. Annyi igaz, hogy a hiúságát borzolta az ő mellőzése, de inkább mégis a hatást vadászta a szakramentum mennyei sólymával és a sólyom szárnyai alatt a szavak csahos kutyáival. S bár akkor nem gondoltam rá, a Czímeresek s legfőképpen Ábel tüzelték indulatait, mert hiszen az Ábel pásztorsága után egy esztendővel ő is megírta az Uz Bence című könyvet. Könyvének nagy sikere volt, melyet főleg azok az emberek csináltak, akik majdnem urak voltak, s akik a vicces-tréfás megjegyzéseken irodalmi szinten tudtak derülni.
Ilyen okai voltak a jelenlegi kifakadásának, s mivel már bort is jócskán ivott, megkötötte magát ahhoz a szóhoz, hogy én hűtlen lettem hozzá.
– Ha akarnám, meg is büntetnélek.
– Ha akarnád is, én azt nem sokba venném – feleltem neki.
Inkább szelíden és galambhangon kellett volna válaszolnom neki, mert visszagurított szavaim ürügyén fenséges elszánással így szólt:
– Búcsúzzál el az élettől.
– Miért búcsúznám el?
– Azért, mert egy fél óra múlva meghalsz.
Mindenki megütődött, hogy mit talált mondani Nyirő; s bizony énbennem is meggyúlt a holt szén. Ennek izzása mellett az volt az első gondolatom, hogy: de a kutya mindenit, ennyire mégsem szabad játszani a szóval. Vagy ha mégis ilyen végletbe játszik, akkor kutyaszorítóba kell csalni. Kivettem hát a zsebórámat, letettem magam elé az asztalra, s így szóltam:
– Hát akkor legyen – mondtam.
– Mit rakosgatod azt az órát? – kérdezte Nyirő.
– Mérem az időt – feleltem –, mert ha fél óra múlva meg kell halnom, akkor szeretném pontosan betartani az időpontot.
Megint hoztak valami bort az asztalra, hátha ki lehetne önteni a halál ürgéjét a fejünkből. Csendben folyt az ürgeöntés, s én is csak akkor szólaltam meg, amikor a fél óra éppen betelt.
– Elérkezett az idő! – mondtam határozottan, s az órát visszatettem a zsebembe.
A nyakkendőmet is megigazítottam, s magamon a kabátot: jelezvén ezekkel, hogy kész vagyok a halálra.
Nyirő azonban nem akarta tudtul venni a jeleket és a szót. Felálltam a helyemről, s úgy szóltam rá:
– Bételt a fél óra, József!
Nyirő úgy tett, mintha az egész dologról most hallana először.
– Mi-milyen fél óra?
– Melynek a végén nekem meg kell halni.
– Hát akkor halj meg.
Mindenki nevetett azon, hogy Nyirő ilyen kényelmesre vette a halál dolgát, de látván, hogy én nem hagyom a jussomat, hanem egyre tüzesebben követelem a kivégzésemet, Nyirővel együtt tuszkolni kezdtek kifelé. A kijárathoz közel, a pódiumos asztalnál, még ott ült Dorombi Márton, aki Nyirőnek rögtön a szemébe akadt.
– Hát ez még él? – kiáltott föl, s odaszólt nekem: – Gyere, Áron fiam, üssük agyon!
A fordulat olyan hirtelen jött, és Uz Bencére oly jellemző módon, hogy mindenki zajongva mulatott rajta. S ha már ilyen szépen kisütött a nap, és megcsitult a víz, a Nyirő kapitánysága mellett felültünk a Dorombi-hajóra, s jókedvűen elmentünk haza.

Orvosság halál ellen
Abban az időben történt, hogy a volt legénylakáson búcsút mondtunk egymásnak. Nyirő ugyanis lakásra tett szert, és Válaszútról a családjával együtt beköltözött Ko­lozs­várra. Ez a Válaszút egy Kolozs megyei falu, ahol Nyirő a papságának levetése után malmot bérelt, s a feleségével s három gyermekével együtt valójában ott lakott. Ámbár inkább csak a felesége és a három gyermek lakott ott, mert Nyirő legtöbbször Kolozsváron hált, az én szerény és a Maháb­hárata fennkölt társaságában.
Mondom, beköltözött családostól a kolozsvári új szállásra, s ott kezdte élni a családi életet. A bort mindig szívesen megitta, s akkor naponta is villegetett haza egy-egy üveggel. S amikor vacsora után eljött az ideje, rendesen így szólt:
– Na gyermekek, ha jól viselitek magatokat, apátok megiszik egy üveg bort.
Azokban a hónapokban történt, ha jól emlékszem, hogy az Erdélyi Irodalmi Társaság délelőtti ünnepélyes irodalmi műsort állított össze. Ennek a műsornak egyik szereplője Nyirő József volt, s egy másik szereplője egy nagyasszony kiállására emlékeztető és jó nevű írónő. A műsor után a szereplők elmentek együtt délebédre, amiből délután lett, s majd este. Nyirő az írónővel este tovább folytatta az eszmecserét, s egész éjszaka nem jött haza. Az eszmecsere nagyon érdekes és beható lehetett, mert Nyirő másnap sem jött haza. Végre a harmadik napon imbolyogva és dibdáb léptekkel s egy kicsit barnára aszalódva megérkezett. A felesége valahonnét megtudta a hosszas eszmecsere tartalmát, s otthon kitört a zivatar. Végül maga Nyirő keseredett el az égiháborúban, s az asztal mellett vészjósló módon inni kezdett. A szerkesztőségből valaki érte ment, hogy nincs-e valami hirtelen baj, vagy nem betegedett-e meg. Szólt Nyirőnek, hogy a szerkesztőségben várják, de ő, a felesége és a gyermekek előtt, sötéten így szólt:
– Ebből a házból engemet már csak visznek.
– Hogy értsem, Jóska? – kérdezte az illető.
– Úgy értse mindenki – mondta Nyirő –, hogy ma este megölöm magam, utána a gyermekeket, s a végire a feleségemet.
Akkor észrevette, hogy a sorrendbe hiba csúszott, s így szólt:
– Javítok, mert először őket ölöm meg, azután legvégén magamat.
A kolléga gyorsan megvitte a szomorú hírt a szerkesztőségbe, melynek egyik-másik tagja loholva ment a Nyirő lakására, hogy a meggondolatlan cselekedetről lebeszélje. De az is vészjósló hírrel tért vissza a szerkesztőségbe, mondván, hogy Jóskát szándékáról nem lehet lebeszélni. Erre Paál Árpád, a lap főszerkesztője, egy áldott lelkületű és lúdtalpas ember, azt mondta, hogy megpróbálja ő. Szép komótosan el is lappogott Nyirő lakására, ahol így szólt:
– Hallom, el akarod pusztítani magad.
– El én – mondta Nyirő.
Mire Paál Árpád így folytatta:
– Hát akkor búra fordul a székelység sorsa.
Erre Nyirő felkapta a fejét, s azt mondta:
– Csakugyan igazad van, Árpád, mert ha én meghalok, a halálommal gyászba rángatom az egész székelységet. – S azzal elővett egy új üveg bort, töltött a főszerkesztőnek is, s így szólt:
– Hát akkor igyunk az én egészségemre.