Egyed Péter nevét tavaly ősszel ismerhette meg a családnál, iskolánál szélesebb közönség: a 2011 júniusában megbetegedett hetedikes diák külföldi műtéteire, kezelésére előbb a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium tanárai, majd a Megyei Művelődési Központ munkatársai szerveztek jótékonysági koncerteket, és nagyon sokan adakoztak, segítettek más úton is a bajba jutott családnak.
De nemcsak számukra jó hír, hogy másfél évi nehéz küzdelem után Péter megszabadult a rosszindulatú agydaganattól, és 2012 októberében a gyógyulás minden esélyével tért vissza otthonába, hanem mindazok számára, akik kételkednek az emberi jóságban, önzetlenségben, együttérzésben, összefogásban: van ilyen Háromszéken és a ridegnek tűnő Németországban is. A most 15 éves Péter körül több csoda történt, ezeket próbáljuk számba venni édesapjával, Egyed Sándor oltszemi református lelkésszel, a Református Kollégium tanárával.
Csak egy náthának tűnt
Egyed Sándor: Egyszerű meghűlésnek tűnt kezdetben az egész – az lett gyanús, hogy a kínzó fejfájás ellen semmi nem hatott. Szilágyi Éva orvos barátunk mondta, hogy menjünk neurológiai vizsgálatra Brassóba. Ott derült ki, hogy kisagyi daganata van a gyereknek, amit azonnal műteni kell. Mikor a felvételt megláttam, leblokkoltam. Elkezdtünk eszeveszetten kutatni, hogy mihez kezdjünk. Nem is gondoltunk külföldre, de többen mondták, hogy vigyük ki innen, legalább Magyarországra, és került egy másik agyműtétes beteg, aki Budapestre irányított. Czirják Sándor professzor urat ajánlotta, de legalább öt órát telefonáltam a klinikára, amíg egyszer – merő véletlenségből, mert nem ő szokott a készülékhez menni – felvette, és beszélni tudtam vele. Látatlanban odahívott, és elindultunk hármasban a feleségemmel. Előbb rendezni kellett az okmányokat, mert a Péter útlevele már lejárt, személyi igazolványa még nem volt – másnap töltötte a 14 évet. Bementem a lakossági nyilvántartóhoz, beadtam az iratcsomót, azt mondták, jöjjek két vagy három hét múlva, ennyi az eljárási idő, de pár napra lerövidíthetik. Mondom, ez nem lesz jó. De mi olyan sürgős? Agyműtétre megyünk, válaszoltam, mire a fiatalember szó nélkül elvette a papírokat, és ott rögtön kiállította az igazolványt. Péter akkor már olyan állapotban volt, hogy valaki megkérdezte a helikopteres szállítást, de erre gondolni sem mertünk, a műtétre is minden családi, baráti kölcsönt igénybe vettünk. Ahogy felértünk, rögtön műtötték is – ez június 24-én volt –, utólag mondta Czirják professzor úr, hogy négy-öt napos késést nem élt volna túl. De nagyon gyorsan gyógyult, kifizettük a másfél millió forintot, és tíz nap múlva már itthon voltunk. Elmentem táborozni a tanítványaimmal Katrosába, oda telefonáltak a második napon, hogy megvannak az eredmények, meduloblasztómáról van szó, ami az egyik legrosszabb indulatú daganat. Otthagytam a tábort, futottunk megint tovább. Itthon nagyon kevés esélyt adtak a gyereknek, nem nyugodtunk bele. Felhívtam Hermann barátomat Németországban, ő a lakhelyétől 80 kilométerre levő münsteri klinikával vette fel a kapcsolatot, ahol látatlanban 60 százalékos túlélési esélyt mondtak. A kezelési költséget is közölték: 90 000 euró. Érdeklődtünk Heidelbergben is, ott 120 000 eurót számoltak ki. Ezek olyan elérhetetlen összegek számunkra, hogy lemondtunk a külföldi gyógyulásról – másnap azonban telefonált Hermann, hogy menjünk, mert ő betáblázta a házát, kölcsönt vett fel, és be is fizetett a münsteri klinikára. Így mertünk elindulni júliusban.
A hosszú németországi esztendő
– Ismét hárman mentünk, autóval. Úgy érkeztünk a münsteri klinikára – ami egy hatalmas, kisebb városnyi egyetemi központ Hollandia közelében –, mint privát betegek, ami azt jelenti, hogy külön ápoló kísérget, és a kórház vezérigazgatója az orvosod. Ez tízszer annyiba kerül, mint a rendes ellátás, de nem volt német biztosításunk. Egy professzor vállalta a kezelést, elbeszélgettünk, és rájött, hogy csórók vagyunk, ezért ő maga nyomtatott ki vagy ötven cédulát azzal, hogy Egyed Pétert kölcsönből kezelik, és ezt mindenfelé felragasztgatta a kórházban. Döbbenetes volt, hogy a merevnek és ridegnek mondott németek mennyire nyitott, betegközpontú kórházat működtetnek: nincs szabott látogatási idő, nem kell pizsamában ülni, válaszható az étel, a programot – a láz- és vérnyomásmérést, ilyesmit – a beteghez igazítják, van játékterem, zeneszoba, telefon, tévé minden ágynak külön, bérelhető laptop, és még iskola is létezik a kórházban. Velünk az történt, hogy a befektetéshez szükséges háromféle vizsgát – amit három különböző napon szoktak elvégezni, de emiatt ki kell fizetni a 15 eurós szállást éjszakánként – Strater professzor egy napra kérte, azután pedig egy napra időzítette azt a háromféle műtétet is, ami következett: mintát kellett venni a környező szövetekből, gerincvelő-csapolást kellett végezni, hogy van-e áttét, és be kellett ültetni a kemoterápiához szükséges eszközt a mellkasra, a bőr alá. Pár óra alatt minden megvolt. Az volt a legnehezebb pillanat, amikor másodszor vitték be műtétre – de ekkor mellénk lépett egy fiatal orvosnő, aki Magyarországról telepedett ki: ő volt az altatóorvos, és Péter nagyon megnyugodott, hogy lesz, kivel beszélni. Egészen megváltozott az arca... A műtét után átvitték az intenzív osztályra, hozzánk pedig kijött ez az orvosnő, Linda, elmondta, hogy ő választotta Pétert a neve alapján, elbeszélgetett velünk, és húsz perc múlva átadta a lakáskulcsát nekünk, ismeretleneknek. Nagy segítség volt, mert sokra ment volna a 15 eurós éjszakázás is... Ott is lakott a hét hétig tartó sugárkezelés alatt a fiam és a feleségem, aki végig vele maradt. Nekem haza kellett jönnöm, hiszen a másik két fiam itt volt, dolgozni, élni kellett. Nagyon nehéz volt, mi mindig együtt voltunk öten, de bizakodó voltam, mert a második műtét után Strater – aki a szabadsága első napján még bejött, hogy megvárja az eredményeket – közölte velem: 80 százalékos esélyt lát a fiam meggyógyulására. Meg kellett várni, amíg a seb begyógyul, egyéves tervet készítettek, és ennek minden lépését közölték velünk és Péterrel is, mivel elmúlt 14 éves. Minden injekció előtt beleegyezésünket kérték, és mindent apróra elmagyaráztak, ami félelmetes dolog. Életem talán legszörnyűbb órája volt, amikor a kezelés mellékhatásait tudatták velem... Pétert a tarkóján sugarazták, és a mellén jött le a bőr, kialakult egy perifériás neuropátiája is – üvöltött a fájdalomtól, ha csak hozzáértünk a lábához –, hetekig tolószékbe került, a haja elhullott, és az 51 kilójáról 37-re fogyott. Az auschwitzi foglyokról készült képek között láttam ilyen csont-bőr alakokat. Naponta beszéltünk számítógépen, nem panaszkodott, nagyon hősiesen viselkedett. Egy év alatt csak háromszor éreztük azt, hogy elkeseredett, és nagyon elege van... A hathetes sugárkezelést – amelynek csak az előkészítése egyheti mérnöki munka, rajzokkal, mérésekkel, maszkot készítettek a fej rögzítésére, és mindennap újra megrajzolták a hátán a vonalakat, hogy egy millimétert se tévedjenek – egy héttel meghosszabbították, mert rosszul bírta, ezzel együtt pedig megkezdődött a kemoterápia, amiből nyolc úgynevezett blokkot kapott, hathetenként. Ez 48 hét lett volna, de ezt is rosszul bírta, 54 hét lett belőle. A sugárkezelés alatt Lindánál volt a főhadiszállás, a kemóra és a különböző vizsgálatokra már Hermann barátunktól jártak be. Ez is hihetetlenül könnyen megoldódott, noha a feleségem nem tud vezetni, és persze autója sem volt. Hermann évtizedek óta tevékenykedik egy segélyező egyesületben, elmondta a csoportjának, hogy mi a gond. Húsznál több család fogott össze, egymás között felosztották, és hozták-vitték Julit a gyermekkel. Másfél évig laktak Hermannál ketten, egy külön szobában, amelyhez saját fürdő is tartozott. A házigazdák mindent megtettek értük, Péter több ajándékot kapott a születésnapjára, mint a saját unokájuk: mert most neki kell.
A nem várt segítség
– Nem tudom elmondani, mit éreztem ezalatt. Azt a kínzó tehetetlenséget, ami bennünk volt, a vergődést remény és kétség között. Nehezen hagytam ott őket, de itt volt a két kicsi fiam, mentem volna gyakrabban, de a repülő drága, autóval hat nap az út oda-vissza, és a pénz egyre jobban aggasztott. Két lelkész-tanári fizetésből, három gyermekkel 90 000 eurót visszaadni lehetetlen. De váratlanul megtapasztalhattuk, hogy az embereknek van egy olyan oldaluk is, amit nagyon ritkán mutogatnak. Hermann felvett 70 000 eurót a házára, de itthon is mozgolódni kezdtek: Incze Zsolt szemerjai lelkésztársam az első percben kérdés nélkül odaállt, számlát nyitott, szervezett, gyűjtött. Az egyházkerület nagyon sokat segített, tanártársaim is mozgósítottak: az első, sepsiszentgyörgyi jótékonysági koncerten – amelyet hét másik követett – 120 millió lej gyűlt össze; de jöttek egyenként is, vállalkozók, szülők, ismeretlenek kerestek fel Oltszemen itteni mérce szerint óriási, pár száz lejes, eurós adományokkal... Tanár kollégáim maguktól is elvonva, több száz lejt gyűjtöttek össze havonta, ebből éltünk itthon hárman. Péter Németországban is hír lett, mert az már rendkívüli eset, hogy valaki a házát is elzálogosítsa másért, ezért bekerült az újságba, ott is kezdtek gyűjteni, és most már megvan 80 000 euró. Nagyon elevenen éreztük, hogy a bajban tényleg ott állnak az emberek mellettünk, és ez nagyon jó volt. Néha mégis féltem, hogy nem bírom... Próbáltam helytállni, jó apa lenni, de nem tudtam jól aludni, amióta Péter megbetegedett. A fáradtságnak és idegességnek köszönhetem a balesetem is, azon az úton, ahol tizennyolc éve járok naponta: hármat fordult velem a kocsi, és teljesen összetört, csak ott maradt ép, ahol én ültem.
Azt már csak a rend kedvéért mondom el, hogy próbáltunk a hazai egészségbiztosítótól is támogatást kérni, de azt mondták, hogy minek vittük el, itthon is ugyanazt a kezelést kapta volna. Hát... de hagyjuk. Örülök, hogy Péter hazajött, hogy ilyen bátor, ilyen erős az én kicsi fiam. Tudom, hogy a honvágy és a testvérek hiánya is megviselte, de arra is csak akkor jöttünk rá, hogy a haját mennyire sajnálta, amikor kitörő örömmel fogadta, hogy az új mennyit nőtt. A másik két fiam is – Tamás 13, Ábel 6 éves – férfiasan állta a sarat. Tavaly karácsony után kimentünk, az új évet együtt köszöntöttük, hazafelé némán jöttünk, nyeltük a könnyeinket befelé... Tartanom kellett magam, nagyon nehéz volt, de hálás vagyok Istennek, hogy együtt lehetünk mindannyian.
Vissza a normális életbe
– Most már vissza kell térni a normális életbe, hiszen a fiam leletei nagyon jók, csak hát egy ilyen beteg tíz év múlva számít gyógyultnak. Addig bennünk lesz az a szörnyű félsz, időnként vizsgálatok, ellenőrzés, aggódás... Meg kell erősödnie, hiszen nagyon gyenge, különösen a háta fárad hamar, mert a gerincét is sugarazták. Azt már tudjuk, hogy emiatt nőni többet nem fog, szerencsére a 170 centimétert már betegsége előtt elérte. Egy hangmagasságot nem érzékel, és nem tudjuk, hogy nemzőképes lesz-e; a pajzsmirigye sem működik rendesen, de itt van közöttünk, és teljes életet élhet. Még évet sem veszített, a tanfelügyelőség megengedte, hogy magánúton készüljön. Jelenleg a Református Kollégium kilencedik osztályába jár, és folytatni tudja a zongoraórákat is.
A kávénak szalámiszaga volt
Az oltszemi parókia udvarán hatalmas hóember, mögötte szánkónyomok. Szürkül már, bent leckeírás, mesehallgatás folyik. Péter bő tréningben jön ki a testvérei közül, de csak a vékonysága mutatja, hogy beteg volt. Mosolyog, szabadkozik: csak azt tudja elmondani, amit a német újságíróknak. Hogy nagyon nehéz volt a távollét. Hogy nagyon jó volt annyi segítséget kapni ismeretlenektől is. A legrosszabb a sugárkezelés volt, az nagyon legyengítette, tolókocsiba került hetekig. A kemoterápia az étvágyát nagyon elrontotta – sosem volt nagyevő, de azóta mindennek más íze van. Kezdetben jó volt a német koszt, sok finomsággal, azután már csak azért aggódott, hogy eleget gyúrjon le a torkán, ne kelljen mesterségesen táplálni. Nem tiltottak semmit, volt kólakorszak, virslikorszak, sajtkorszak, cibereleves-korszak, mikor mi csúszott. A vízre most próbál visszaszokni, édesanyja kávéjának szalámiszaga volt. Megtanultam németül – mondja –, angolul is jobban beszélek, mint régebb. Minden kívánságomat lesték. Hermannéknál vigyáznom kellett, hogy mit dicsérek meg, mert másnap ott volt előttem. Egy osztálytársammal leveleztem végig, és az internet segítségével tanultam, ez is nehéz volt. Németország – már amennyit a két húszemeletes, amúgy nem szép kórháztorony egyikéből és az autóból láttam belőle – nagyon gondozott, zöld, például üregi nyulak élnek a városban. A tél nem olyan szép, mint itthon, sokat esik, nincs hó. Furcsa volt, hogy karácsonykor nem állítottak fát, de azért szép volt, Hermann egész családja összegyűlt, beszélgettek az asztal mellett, akkor megkívántam az ételt is. Sok mindent tanulhatnánk a németektől, de azért itthon jobb, nagyon tetszett az első napom, miután hazajöttem, nagyon örülök a hónak is. És nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy meggyógyuljak, és itthon lehessek a családdal karácsonykor.
