És valóban, belépve – miután túlteszem magam az Aggy egy tüzet, haver felszólításon – egy normális lépcsőház képe fogad – na jó, itt-ott a falak megsinylették a költözködést, virágok, képek sincsenek a folyosókon, viszont eldobott szemét sem, falfirka sem. És hangoskodás sincs, nem bömböl a zene egyik vagy másik ajtó mögött. Sorra veszem az emeleteket, néhol az ajtókon névjegytábla, másutt még a kulcs­átadáskor kiragasztott ajtószám sincs meg, a lépcsőházban kifüggesztett lakónévsorról korai még beszélni. A harmadik emeleten egy ajtón adventi koszorú – hasonlót nem találni többet a lépcsőházban. Véletlenül is ez a hely, amelyet keresek.
November 19-én vehette át a kulcsot az a huszonöt család, amely a Csíki negyedi, Sing-Singként ismert szociális tömbházból átköltözhetett a Mikes Kelemen utcai felújított épületbe. Akkor a harmadik emeleti 25-ös lakrészben furcsa dolog történt: a polgármestertől a lakásszerződést átvevő fiatalasszony elsírta magát, majd átölelte fiát, valamit mondott is neki. Gesztusa egyértelműen arra utal, révbe jutott. Hogy honnan és miként került oda, milyen életutat járt be – erről kérdeztem egy estébe hajló beszélgetésen.

Két gyerekkel, elváltan
– Tizenöt éve vártam rá, akkor voltam először kihallgatáson, négy hónapos volt a karomban a kicsi fiam, de sem a szociálisban, sem az ANL-sben nem kaptam lakást – kezdi Sebestyén Katalin. Ahhoz, hogy idáig érjünk a történetben, még korábbra kell visszamennünk. Félve kérdezek rá – sok ember nem szívesen beszél múltja egy-egy korszakáról, azokról, melyek nagyon megviselték –, hogyan került olyan helyzetbe, hogy bármiféle lakhatási körülményt elfogadott volna. Katalin nem szégyenli múltját, mesél.
– Nagyborosnyóra mentem férjhez, ott tanítottam, férjem a tanácsnál dolgozott, értelmiségi szülők gyermeke volt, de elzüllött. Négy évet éltünk csak együtt, én akkor elváltam, hazakerültem két kicsi gyermekkel, s mentem tovább is a tanügybe dolgozni. A válás után édesapámhoz mentem haza, vele lakott az egyik nővérem is, még mi hárman, nem volt rá felkészülve. Elmentem kihallgatásra, akkor javították a Csíki negyedi szociális tömbház első emeletét, széttárta a karját Albert Álmos úr, hát én magának két ekkora kicsi gyermekkel azt nem ajánlhatom, mert ott közös tusoló van, és közös mellékhelyiség. Elmentem albérletbe 1997-től egészen 2000 augusztusig, akkor a szep­tember 1-jei tanévtől leépítettek, az volt az a hullám, amikor nem csinált senki gyereket, az óvodában a négy csoportból kettő maradt, az óvónő elment máshová, a dadát – engem – menesztették. Fel kellett mondanom az albérletet, 2000 szeptember 1-jétől beköltöztem a szociális otthonba. A gyermekeket felvittem édesapámhoz, a nővérem rendezte őket egészen a múlt hónapig.
– Az évek során elmentek néhányan a Sing Singből, ki szociális otthonba, ki valamelyik ANL-s tömbházba. Én mindig kiestem, mert egy kereső voltam két gyerekkel, azt mondták, úgysem tudom megfizetni. A gyerekek édesapámnál, azzal a tudattal feküdtem le minden este, hogy ők legalább jó helyen vannak, nem ott kell felnőjenek annyi purdé között, annyi mocsok között. Időm nagy részét édesapámnál töltöttem, a munkából oda mentem, gyakorlatilag csak aludni jártam haza. Így is az első emeletnek a réme voltam, mindenki félt tőlem, Kati néni hazajött, vigyázz, ne kiabálj, próbáltam nevelni a gyermekeket, hogy aki mindennap megmossa a kezét, az kap egy szem cukrot, mert nem lehetett a bűzt elviselni sokszor, főleg nyáron. Az utóbbi két évben aztán elszabadult a pokol, bekerültek az elmenők helyére cigány családok, nagyon el voltam keseredve, azt mondtam, elmegyek külföldre. Mégis maradtam, beteget ápoltam egészen tavaszig, akkorra édesapám már nagyon súlyos beteg lett, s  azt mondtam, kötelességem melléje állni, ha a gyerekeket felnevelte. Szeptemberben meghalt, azután kerestem s kaptam munkát, így telt el tizenegy esztendő az életemből, amit nem kívánok senkinek.

Hogyan tovább?
– A nagyobbik fiam érettségire készül, hiszem, hogy sikerül, s tovább megy egyetemre. Ha nem, hamarabb megy dolgozni, s aztán ahogy lehetőség van, meg szeretnénk vásárolni ezt a lakást. A felméréskor megkérdezték, ha majd eladó lesz, mennyi időn belül tudjuk megvenni. Akkor azt mondtam, egy éven belül nem, de két éven belül igen. Az ő nevükre venném, én ezt úgyse viszem a síron túl. Senki sem viszi, de nekik nehéz gyerekkoruk volt. Ők soha nem vihettek fel egy barátot nagytatához, mert beteg volt, mert fáradt volt, mert szigorú volt. Bár most, a végére, hogy lebetegedett, kicsit engedett a szigorúsága, főleg a fiúknak nagyon örvendett, mi mind lánytestvérek voltunk, s hogy fiú unokái vannak, és ott vannak, bármire szüksége van.
– A karácsony? Jaj, Istenem... Az angyal nekem is kellene bútrot hozzon, ez az álmunk, igyekeztünk, hogy a fiúknak előbb minden meglegyen. A Mikulás elkésett, a szőnyeget nem hozta el, de el fogja hozni.

Román iskolában
Lóri román iskolába jár, a Constantin Brâncuşi Szakközépiskolába. Az ő története sem tanulságtól mentes: a Mikes Kelemen Líceumban végezte a nyolcadikot, onnan a Puskás Tivadar Szakközépiskolába ment – és kilencedikben évismétlőre bukott.
– Sokan mentek az osztálytársaim közül a Puskásba, hát én is oda iratkoztam. Az egy megatronikus szak volt, amit én nagyon nem szerettem, ami be is bizonyosodott, amikor megbuktam, évismétlő maradtam. Gondol­tam, én inkább kereskedelemmel, könyveléssel szeretnék foglalkozni, mentem a kereskedelmi líceumba. Kérték az ellenőrzőt, megmutattam, azt mondták, szó sem lehet róla. Ez volt a Berde Áronban. Még egy kereskedelmi iskola van a városban, a Brâncuşi. De hogy én román iskolába? Sírtam, hisztiztem, hiszen még románul sem tudtam. Aztán odamentem, kezdtek is szívatni, hogy nem tudok románul, csúfolkodtak, hogy magyar vagyok, aztán első félévben harmadik tanuló lettem, második félévben második, s azóta mindig második tanuló vagyok. Most nem csúfolkodnak, három éve én vagyok az osztályfelelős. A Brâncuşi nem olyan modern iskola, mint a többi. Én jártam a Gödri Fe­rencbe első osztályba, az normális iskola. Jártam a Mikesbe másodiktól nyolcadikig, az egy nagyon jó iskola, a tanárok jó kedvvel foglalkoznak a diáksággal. A Puskásban szigorúság van, betartatják a szabályokat. Ez az iskola, hogy is mondjam, a legvisszamaradottabb, a legszigorúbb, nagyon kevés az a tanár, amelyik nyitott az új dolgokra, a technikára. Másképp nincs gond az iskolában, még az sincs – amire én számítottam a leggyakrabban s legtöbbet –, hogy kiközösítenek amiatt, hogy magyar vagyok. A másik végző osztályban kilenc vagy tíz magyar diák tanul, nálunk vagyunk ketten, mert kettő abbahagyta. A megye majdnem összes falujából ide járnak líceumba a román gyerekek, Árapatakról nagyon sokan, Előpa­takról, Hidvégről, Nagypatakról rengetegen, még Nagyborosnyóról is, Illyefalváról, Aldo­bolyból. Sok a cigány román, de nincs baj velük sem, s ha olyan, akkor időközben úgyis kiesik, tizenkettőig, tizenegyig nem jut el semmiképp. Az én osztályom is huszonötös létszámmal indult, időközben jöttek még négyen a Kós Károlyból, ketten a Puskásból, és most tizennégyen vagyunk. Nem mondom, mert voltak olyan osztálytársaim, akik amiatt hagyták abba, hogy nem volt pénzük. Azt lenne érdekes megnézni, mikor osztják a líceumpénzt. Ott olyan sorok vannak, én nem tudom, fizetéskor a bankoknál van-e olyan.

Akinek a bank sem ad
De térjünk vissza a jelenbe, az újonnan átadott szociális tömbház mindennapjaiba. Aki járt már a Csíki negyedi létesítményben, megérti, miért összehasonlíthatatlan az itteni élet azokkal az állapotokkal. Katalin meséli, vederszám hordta a bogárirtószert („tíz év alatt nem vettem annyi parfümöt magamnak, mint bogárirtót”), osztotta szomszédjainak is, mégsem tudtak megszabadulni tőlük. Itt is voltak kisebb gondok, a fűtéscsövek körül tömíteni kellett, a fal is görbe, glettelni, meszelni kellene. Most már csak jövőben, és a Lóri gyerek megcsinálja – mert nyaranta ilyen-olyan munkákkal pénzt keresett, többek között beletanult a festés-mázolásba, padlólerakásba is. Katalin nem kis büszkeséggel mondja, új lakásukba egyetlen mesterembert kellett csak hívniuk, amikor arrébb költöztették a mosdókagylót a fürdőben, hogy beférjen a mosógép. A többit a családban oldották meg. És a lakáson látszik, hozzáértő kéz szerelte fel például a fali bútordarabokat.
– Csak a szomszédok rossz szokása maradt meg, hogy bekopognak ezért, azért, de ez lehet, az én hibám, mert ott is én szoktattam meg, hogy bármikor, ha éjszaka kettőkor jöttek egy gyógyszerért, felkeltem és adtam. Az, hogy külön vagyunk, hogy nagyobb a lakás, elférünk mindnyájan, a fiúknak végre lett saját szobájuk, mert nekik soha nem volt, és nekem sem, hogy azt mondjam, van konyhám és szobám, és legfőképp a fürdőszoba, az felfoghatatlan. Tizenhat év szenvedés után végre normális életet élhetünk. Túl hoszú volt ez az idő, lehet, hogy a mi tehetetlenségünk is, mert ilyen volt ez a rendszer. Soha egy bank nem adott kölcsönt. Egy kereső vagy? Két gyereket nevelsz? Szó sem lehet róla. Mert mindig azt mondta a régi polgármester, meg az új is, hogy nem kell a sült galambot várni, kell mozdulni valamerre. Hát ez így igaz, csak amikor szembetalálkozol azzal, hogy vennél kölcsönt 25 év részletre, mert a szüleink is úgy vették meg a lakást, húsz év részletre, de volt két biztos munkahely, ők bele mertek menni. Én pedig hiába próbáltam, hogy egy minimálisat, egy kicsikét, valamit, a Consic Szálló mögött egy garzonkát, aminek van külön konyhája s zuhanyzója, azt mondták, szó sem lehet, egy kereső, két gyereket eltartani, nem, nem ad a bank. Hogy nem mentem el külfödre évekkel ezelőtt, azt nem bánom. A gyermekjogvédelemnél dolgoztam annak idején, hallottam, hány család szétesett azért, hány gyerekkel probléma volt, mert anyuka, apuka elment, ittmaradtak a nagyszülőkre, én tudtam, ha a nagyszülőkre hagyom, édesapámra, mert édesanyám nagyon rég meghalt, nem lesz semmi gond, mert szigorú lesz és nem vesznek el, de miért nőjenek fel anya nélkül. Nem elég, hogy nincs apjuk, akkor még anya nélkül nőjenek fel? Azt mondtam, mindegy, hogy hogy vagyunk, és mennyink van, de együtt vagyunk. Na, ez most valósul meg. Hogy mink van, és mennyire visszük egy éven belül, az a jövő titka, de nem bánom, hogy nem mentem el. Lehet, mindenük meglett volna, de ma nem tudnánk ilyen normálisan beszélni egymással. Látom, sok barátnőm elment, itthon hagyta a gyereket, s mikor hazajön, nem bír vele. Mert azt a rengeteg pénzt hazaküldte, 26 éves a gyermek, s még nem dolgozik. Hát miért dolgozna, anyuka küldi a pénzt.

Kell félni valamitől
Alakulóban még a szociális tömbházbeli élet, renddel, tisztasággal – egyik lakó elvállalta a takarítást – nincs gond, a közösségi élet is rendeződik, bár Katalin úgy véli, változik még a lakók összetétele.
– Ezeket az embereket még nevelni kell, mert sok mindennel nem voltak megszokva. Például, hogy a számlák az elsők, azokat ki kell fizetni, a többi jön magától. Hogyha betartja a polgármester úr azt az ígéretét, hogy két-három hónap elmaradás után kiteszi a nem fizető lakókat, ez nagyon jó, kell félni valamitől, mert túl nem féltek semmitől. Amikor a polgárőrös világ volt, tíz órakor kapuzárás, akkor sem volt minden betartva, s látszott, hogy megpróbálkoztak, hogy mit lehet, és sok mindent lehetett. De ettől az egytől féljenek. És valóban, hogyha betartja, akkor lehet, jövő nyáron fele marad az embereknek, de ez kell, s így kell legyen. Mert ez tényleg az utolsó utáni lehetőség.