Lidércnyomásban
Furcsa érzések lesznek úrrá rajtam, amikor a kőkerítések sikátorának falujába lépek, mindig a múlt kegyetlenül szomorú eseményei kerítenek hatalmukba, mintha álmokon túli lidércnyomás nehezedne rám. Különös hely ez az egykor Peselnek néven emlegetett település. Kapujában a templom védőszentjének – Szent Lőrinc vértanú diakónus – perkői sárga homokkőből faragott mellszobra is ezt az érzést váltja ki: deréktól lángcsóva övezi testét, emlékeztetve arra, hogy a keresztény hagyomány szerint lángok közt lelte mártírhalálát, mert nem adta át az egyház kincseit! A hívő nép az augusztus 10-e körül látható hullócsillagokat Lőrinc könnyeinek nevezte el.
Bizonyára nem is sejtette a XIX. század elején Kővár második templomát építtető pap, hogy ennél jobb titulust nem találhatott volna, mert bőven volt része megpróbáltatásokban a hosszas jobbágysorsban élő kisközösségnek történelme során. Az Aporok s majd a későbbi nagyok hatalmától 1848-ban szabadult, de már 1849-ben, s később a két világháborúban is emberáldozatokkal fizetett hadisarcot. S alig ért véget a második világháború, máris harminchat nevet kellett felvésni a templom előtti emlékkőre, kuláknak kikiáltott becsületes és dolgos, védtelen földműves kisbirtokosokét, akiket megfosztottak vagyonuktól, és munkatáborba deportálták őket! Hatalmába kerít a lidércnyomás, amikor a kőbe vésett szöveget olvassuk: „Kimutatás azokról a foglyokról, akiket a románok 1944 őszén ok nélkül elhurcoltak. (Névsor) K. Kővár, 1945. VII. 8. Földvár–Tiginya.”
Miként a búzavetés a hólepel alatt, úgy hallgatnak az elhurcoltak leszármazottjai is, igyekeznek a múltat elfeledni, és csak a jelenért élni. Mintha ez sem lett volna elég lelki megpróbáltatásból, újabb lidércnyomásként nehezedtek Kővár akkori lakóira a Pusztai Ferenc, Máté György (Jeges) és Dézsi Dénes tetteiről érkező hírek-fejlemények, aztán tragikus haláluk, hiszen Pusztai szülei révén személyesen is kötődött a faluhoz. Az egykori székely betyárok rokonai, kortársai, ismerősei, ha egyre halványabban is, de visszaemlékeznek a múlt század közepének betyárjaira, azoknak most már közszájon és könyvekben is megírt bátor tetteire.
Szent Lőrincre (Kr. u. III. század dereka), az egyik leginkább tisztelt szentre emlékezik ma is az a kővári ember, akinek termését aszály sújtotta az elmúlt nyáron, kaszálójában-legelőjében kárt szenvedett, mert augusztus 10-én ünnepelt védőszentjét a magyar földművesek körében határnapnak tartják. Kézdikővár mélyen katolikus népe gazdag hagyományait-szokásait is elhagyja lassan, de kár, hogy nem akadt eddig tollforgató értelmiségi, aki megírja e falu részletező históriáját.

Az én telkem az én váram
Lehet, hogy még a levéltári kutatás sem fogja majd tisztázni, hogy kinek a fejében született meg a csak magyar fülnek szokatlan jelentésű Peselnek, állítólag méhes-t jelentő, besenyő eredetű helységnév helyett – 1906-ban – a Kővár. Nincs még egy olyan települése Felső-Háromszéknek, ahol ennyire megkapóan festői ódon faluképpel találkozna az ember. Az én telkem az én váram-elvet hűen szemléltető, lapos kárpáti kövekből épült, többnyire várszerű kőkerítések végtelen sorát látja a magasodó domboldalon az ide érkező. Akár konkoly a búzába, giccs a népművészetbe, úgy ékelődnek – eléggé sajnálatos módon – a kőfalak közé a vasbeton- és betontégla-kerítések, a festett vaskapuk. Nyilván, hogy új kőkerítéshez kőbánya-kőfejtő kell, avagy régi romló kerítések – kőházak használt anyaga –, de ez a tájképi érték akár siculica vagy éppen világörökség értékű lehet. E sorok írója nem az egyedüli, aki nagyon félti ezt a faluképet, de tudatában van annak, hogy a jelenség meg­fékezése nagyobb erőfeszítést igényel. Kezdeményezték már, hogy a községvezetés tanácshatározattal tiltsa meg a kerítések lebontását, de nem szavazták meg...
Gyerekkacajtól hangos a falu utcája, egy egész osztály szánkózik a hegyoldalban. A kőváriak büszkék arra, hogy meg tudták tartani-őrizni – az egyre apadó népességi hullámok közepette is – nyolcosztályos iskolájukat. Kőváron még nincsenek összevont osztályok – örvendeztünk együtt a magát „programfelelősnek” nevező tanítónővel, Opra Katalinnal. Azt is elmondta, hogy a 2013-as esztendő – Balogh Tibor polgármester és Gergely Zoltán központi igazgató ígéretei szerint – a kővári iskola tatarozásának-javításának éve lesz. Tartha­tatlan az épület tetőzetének állapota – ecsetelte –, becsepeg az eső, és mivel osztályterem-szűkében az iskola, a tetőteret is be kellene építeni. Két évfolyam a falu alsó végén lévő kultúrotthon egyik szárnyában tanul.
– Amikor iskoláink zöme jeles személyiségek nevét vette fel, Kőváron nem gondoltak névadásra? Tartanak-e fenn testvérkapcsolatot anyaországi iskolákkal? – kérdeztük Opra Katalint.
– Igény lett volna a névadásra, születtek is elképzelések, de végleges döntés nem. No de Drócsa László helybeli plébános rég gyűjti az anyagot a falutörténethez, és reméljük, abban majd találunk olyan helybeli mesterre is, aki megérdemli, hogy a nevét viselje ez a kis intézmény. Tartottunk fenn kapcsolatot magyar testvértelepülésünk, a Heves megyei Visonta iskolájával, amit fel kell újítanunk, miután sajnálattal vettük tudomásul, hogy igazgatója elhunyt.
A névadás dolgában jobbnak láttuk személyesen megkeresni régebbi ismerősünket, Drócsa plébánost, akiről elmondták, hogy szókimondó atya, ki egyéni meggyőződéseiről, a faluval, annak lakóival, híveivel kapcsolatos nézeteiről-véleményéről nem egykönnyen mond le. Midőn arról faggattuk, hogy miért nem él ebben a faluban a Szállást keres a szent család régi karácsonyi népszokás, elmondta: mert nincsenek régi gyökerei, könnyen lemondanak a helybeliek arról, ami szép és hagyományos, ezt a szokást ott kell keresni, ahol gyökere van és folytatása él!
– A kőváriak várják, hogy közzétegye falutörténetét az atya. Mennyire van kész a kézirat?
– Kilencszázötven katolikus lélek lelkészeként tudom, hogy munkám szükséges. Már csak idő kérdése, hogy nyomdába kerülhessen a kézirat. Gondoskodtam már az anyagi fedezetről is, a fényképfelvételek egy részét Kakas Zoltántól kaptam, aki részleteiben tanulmányozta ennek a településnek múltját-néprajzát. Az iskolanévadással kapcsolatban javaslatomat a levéltári forrásban talált adatra alapozom: Rápolti Andrásné Geréb Borbála 1722. december 5-én kelt végrendeletét Szabó Pál kővári deák – iskolamester –, az akkori katolikus felekezeti iskola tanítója írta alá. Nos, ha iskolamester volt, iskolának is lennie kellett! Jó gondolatnak tekintem a Visontával való kapcsolat felelevenítését. Színtiszta magyar katolikus település, a kővári családok tartják velük a kapcsolatot, és ez a fontos. A szikra bármikor lángra lobbanhat a falu, az iskola és az egyház számára is!

Kérdezze a mindenest!
Kovács Attila falufelelős a látható, kézzel fogható dolgok embere. A falu népének – szerinte – tudnia kell arról, hogy a kézdiszentléleki községvezetés mit akar, mit szándékszik tenni Kőváron, nehogy mostohagyermeknek érezze magát. Amikor a falu kisebb rendű közösségi dolgai felől érdeklődtünk, mindig azt felelték: kérdezze a mindenest! Ezt is tettük, nem beszámolót, hanem egyfajta visszapillantást vártunk az elsuhanó évre.
– Félszáz méter hosszú vízlevezető sáncot ástunk a belső patak mellett a tanács saját erőgépével – mondta. – Az árok magasabban feküdt, mint az úttest, s abból mindig szivárgott a víz, mindig sárban kellett caplatni emiatt. Az 577-es kormányrendelet alapjaiból nyert pályázatot a köz­ség a kővári főút aszfaltozására, és szerződést kötött a brassói székhelyű kivitelező Conforest céggel. Neki is fogtak, szépen haladtak. A kultúrotthonnál kezdték, de év végére a munkálat megállt. Mivel keskeny a bekötőút, a tervezet szerint két oldalán födött vízlefolyók építésébe kezdtek. Nagyon reméljük, hogy a jövő évben be tudják fejezni. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy vannak olyan, messzebbre is tekintő helyi vélemények, miszerint „nem kell ebbe a faluba aszfaltos út, maradjon a kavicsos út, de az rendben tartva. A kőkerítéses, szép utcákhoz nem talál az aszfaltszőnyeg! Nem arra kíváncsiak a turisták. A kőkerítések épített örökségek, valós értékei lehetnének a kibontakozó falusi turizmusnak, ami pénzt is hozna!”) Az is az önkormányzat érdeme – folytatta a falufelelős –, hogy sikerült kicserélni a település egész területén a villanyhálózatot, s így felújult Kőváron az esti-éjszakai közvilágítás: kigyúlt a fény Kőváron!

Szent Lőrinc mellszobra a falu kapujában