Azért a templomban is sokan voltak, szentestén szabályszerűen gyúródni kellett, mint a buszon vagy az éretlen banánért kialakult sorban. Ami többórás elfoglaltság volt mindennap, némely család tagjai óránként váltották egymást. Közben ugyanis a gyermekeknek szánkózni is kellett valamelyik meredek utcán vagy városszéli lejtőn a nagytaták által készített, strapabíró eszközökkel. A lányok egy része inkább korcsolyázni szeretett, és sokan jártak ki sízni vagy csak beszélgetni. Mások várakat építettek, és visszhangos hócsatákat vívtak. Hogy értek el mindenre, ma már érthetetlen. És megvalósíthatatlan. Hó most éppen van, de jég még mindig csak a tavakon, és ma már kevesebben merészkednek a nem szabványosítható felületekre: minden fontosabb lett a szabad, kötetlen mozgásnál. Piros arcú, jeges kesztyűjét csapkodó apróságot is alig látni: az óvoda, iskola szinte sötétedésig tart, utána magánórákra kell járni, irányított edzésre, édesapa, édesanya pedig túlórázik, hogy mindezt kifizesse, és a három használat után széteső műanyag szánkót, harci játékot és a divatos, rongyos cuccot is oda lehessen tenni a fa alá. Hétközben nincs idő, ezért a hétvégéket kirándulás helyett sorbaállással tölti az ember: ezúttal nem azért, mert nincs áru, hanem azért, mert túl sok van. Lassan mesévé válik az is, hogy ezalatt derűs hangulatban foszlós házi kalácsot, egyedi szaloncukorkát lehetne készíteni otthon — az ünnepi menü összeállítása ugyanis szintén valamiféle versenyszámmá alakult: hangversenyen és a gyermekműsor alatt is azon töri a fejét a háziasszony, hogy az új recept milyen buktatókat rejt. Karácsony első napján tehát mindenki csak aludni akar — másnap aztán autóba ül ama két-három kilométeres távolság legyűrésére is, megmutatni és kipróbálni a csillogó angyalfiát, ami aztán nemsokára az erkélyre kerül, és némi hányódás után jövőben esetleg a rászorulókhoz jut. Aztán meg kezdjük elölről — és miközben az értékek válságáról cserélünk eszmét a barátainkkal, talán elcsodálkozunk kissé: tényleg ezt akartuk, ilyen szabadságot és jólétet?