Csipkedte, szurkálta, nyugtalanította a Hatalmat, kipellengérezte a képmutatókat, törtetőket, hazugokat. Segítette, bátorította a kétségbeesetteket, becsapottakat, gyengéket. Mi annak idején csak zenés egyveleget tálaltunk fel az év utolsó napján, többnyire látványos sikerrel, és még áprilisban is boldog új évet kívántunk. A látványos siker nem értékmérő – tudom! Nemrég mondta Balogh András, sok előadásunk rendezője, hogy ma már nem lehet úgy játszani, mint tegnap. Fiatal pályatársaink tudják ezt. Az egyre betegebb világ gyógyítására sebészkést használnak. Moliére-től vették kölcsön szilveszter estéjén. Perzselő játékkal tisztelik közönségüket.
Mi is tiszteltük közönségünket a magunk módján.
December 31-én este 7-kor csatasorba álltunk. Egyetlen fegyverünk a világmegváltó nagy-nagy játékos kedvünk és csillapíthatatlan örömosztó vágyunk volt. Beállt közénk játszani két játékoskedvű szeretett igazgatónk is – Dali Sándor meg Sylvester Lajos. Jó tollú, igazságot kereső emberek voltak. Amikor egy gyergyói vendégjáték alkalmával a szállodában hajnalban felvertek az ágyból, hogy sértegetjük, bántjuk a Hatalmat, sejtettük, hogy írásaikban moccant a rakoncátlan kistestvér.
Sylvester Lajos írt egy jelenetet, a rendező rám osztotta az üres üvegeit kétségbeesetten eladni igyekvő kopott kisember szerepét. Fél évszázados pályám alatt egy szerep, egy sors, amit sose fogok szégyellni. Talán rólam, a háromgyermekes, üvegeket gyakran áruló családapáról mintázta. Éjszakánként 15–20 üveggel gyakoroltam, a tömbházbeli szomszédok legnagyobb örömére. Az egyik előadás alatt, miközben boszorkányos gyorsasággal rakosgatva az üvegeket igyekeztem meggyőzni a basáskodó „üvegbegyűjtő főnökasszonyt”, Vásárhelyi Katit, a színfalak mögött megszólalt Sylvester Lajos: ez az ember teljesen őrült. Talán ez az őrület forrósította fel egykori szolgálatunkat. A jelenet végén, amikor felszabadult örömmel tapsolt a nézőtér, sejtettük, hogy valahol a hátsó sorokban lelkesen tapsol nem egy „üvegeladó” megalázott kisember is. Igazságot szolgáltattunk neki...
Sok minden eszembe jutott... Volt egy látványos, kabaréba illő bukásom. Az egyik kabaré-előadást az imponálóan izgalmas Rozsnyai Julival konferáltam. Ő vörös estélyiben, én fehér zsakettben, fekete nadrágban. Volt egy közös számunk, egy közismert francia sláger: Vártam rád, hosszú éveken át... Egymás után ment egy rövid kabarétréfa és a Vártam rád. A Ceauşescu-rendszerben mindenhol minden tervfeladatot időre végre kellett hajtani – ami lehetetlen volt az irreális tervezések miatt. Innen adódott, hogy megszületettek a hazug beszámolók, jelentések, felduzzasztott statisztikák. A kis kabaréjelenetben, amely egy művelődési házban játszódik, a kultúrfelelős és a beosztottja nagy bajban van: ellenőrzés jön „fentről”. Ellenőrzik a már jelentett nagyszámú színjátszó csoport tevékenységét. A „nagyszámú színjátszó csoport” két ember. Elhatározzák ők ketten, a főnök és a beosztottja, hogy előadják a Piroska és a farkast. Eljátsszák felváltva, egymás között a ruhákat és kellékeket gyorsan cserélve Piroskát, a nagymamát, a farkast, a mesélőt, a vadászt. Laló barátommal hetekig gyakoroltuk ezt a jelenetet. Egyik pillanatban nála volt a farkas farka, fejemen a nagymama főkötője, másodpercek töredéke alatt adtam a főkötőt, és felkaptam a Piroska szoknyáját. Ő lerángatta a szoknyámat, és kezembe nyomta a vadász puskáját. Aztán amíg ő mesélt, én lőttem egyet. Farok, főkötő, puska, kosár – kézről kézre járt, hol horkoltunk, mint nagymama, morogtunk, mint a farkas. Szemfényvesztés volt a javából. Ilyesmit csak a piacokon látni, amikor zsebmetszők Itt a piros, hol a pirossal bolondítják a népet.
Megjött az ellenőr, és kezdetét vette a nagy átverés. A közönség nagyon élvezte, nagy tapsokat kaptunk. Hogyne élvezte volna, amikor naponta ezt a helyzetet élte a munkahelyén. Lezajlott a jelenet, a közönség még tapsolt, de én már gyorsan öltöztem át a színfalak mögött. A gyors öltözésnek volt egy technikája. A Piroska és a farkasban felvettünk egy alapruhát, ami nem látszott, az lehetett akármilyen. Én, ami a kezem ügyébe került, azt vettem fel. Egy rongy hátán rongy, spárgával összekötött rossz nadrágot. És arra vettem hol a szoknyát, hol a farkasbőrt, amire éppen szükség volt. A zene rázendített a Vártam rádra, én villámgyorsan befejeztem az átöltözést, gyorsan be a színpadra, és máris énekeltem Julinak, hogy: Vártam rád, … Ekkor súgja Júlia a foga között: Te ezt velem miért csinálod?
A zene szólt, én nagy átéléssel énekeltem, Juli csak néz-néz. Végignéztem én is magamon. Fent fehér szmoking, lent rongy. A nagy sietségben elfelejtettem kicserélni a spárgával átkötött rongyos nadrágot a gondosan előkészített feketére. A színfalak mögött pedig az évek óta általam sanyargatott kollégáim, akik nem egyszer fizettek rá arra, ha valamit az én előadásomban elrontottak, olyan hangosan kacagtak, hogy azt még a nézőtéren is hallották, miközben én beloptam magam a zenekari tagok közé, és leültem a dobogó szélére, a lábamat magam alá húzva. De, sajnos, a fénytechnikus a rendező utasításától nem térhetett el, és ő végig kísért fénnyel a teljes bukásig.
Tudom, hogy sok éven keresztül kabaré címén csak zenés egyveleget játszottunk. Méltatlanok voltunk a valódi kabaréhoz, amely tagadásból és költészetből született. Nem kabarészínház, hanem Túlélő színház voltunk. Túlélni segítettünk és túléltünk. Az egyre boldogtalanabb világban néhány percig láttunk sok-sok boldog embert...
Azok nevében, akik hittek és hisznek abban, hogy az örömosztó játék Isten szeretetének záloga – a pákéiaktól bocsánatot kérve, hogy fejből, talán pontatlanul idézek –, köszöntöm Önt úgy, ahogy tettük minden alkalommal a játék végén: Hozzon az év minden jót / Vigye el mind a nem jót / Mitől féltünk, óvjon meg, / Amit várunk, adja meg / Ez új esztendőben!