Hát én már ott sem voltam a felújított mosdó avatásán?! Hát az én nevemet már le sem írja az újság?! – fortyant fel a vármegye nagy ura, majd pulykavörösen felpattant az asztaltól, és berendelte írnokait, hogy még egyszer ellenőrizze, ők mulasztották-e el belefoglalni az eseményről kiadott sajtóközleménybe azokat a felemelő gondolatokat, amelyeket megfogalmazott, vagy pedig ismét azok a fránya, rosszindulatú újságírók kekeckednek vele.
A választ, persze, előre tudta, az ő kezén kötelező módon átmegy minden kiadott tájékoztató, meg nem is ez az első eset, hogy a lap szándékosan félrevezeti olvasóit. A félretájékoztatást némileg sajátosan értelmezte, a fogalom alatt azt értette, hogy mindössze pár soros hírt szentelnek egy néhány kilométeres útszakasz negyedik avatóünnepségének – melyet ráadásul, megkísérelve tán új sportágként meghonosítani valamiféle avatási maratont, egy nap alatt több helyszínen is megrendeztek –, azt viszont hosszan ecsetelik, hogy évek óta szinte járhatatlan számos megyei út, hogy jó ideje hiába várják például két falut összekötő híd felújítását, hogy mifelénk a legalacsonyabb az átlagbér, a legmagasabb a munkanélküliségi arány. Szóvá is tette ezt nemegyszer minden csatornán: szóban szűk körben, a nagy nyilvánosság előtt, az újságírókkal folytatott beszélgetései során, telefonon, SMS-ben. Komplex fegyvertára alakult ki felháborodása kifejezésre juttatására: amikor kevésbé volt sértődött, csak SMS-t küldött, máskor viszont, ha már nem tudta visszatartani dühét, telefont ragadott, hívta a vétkes újságírót, és azon nyomban kiöntötte lelkét. Erőfeszítései azonban hiábavalónak bizonyultak, a dicshimnusz elmaradt, maga pedig sosem gyönyörködhetett saját arcában a lap hasábjain.
Most is kifakadt munkatársainak, bosszút forralt, kétségbeesetten kereste a megoldást, miként tudná elérni, hogy egyszer végre ő legyen a lap hőse, fotóját címlapon hozzák, mélyenszántó gondolataival zsúfolt felemelő, hitet, reményt, erőt sugárzó beszédét pedig teljes terjedelmében közöljék. Az már nem jelentett elégtételt neki, hogy a baráti sajtóban minden lépéséről beszámolnak, többre vágyott.
Tanácsot kért a szomszédos vármegye vezetőjétől, akiről mindenki tudta, képes még egy kis körforgalmat is felavatni, a sajtóval pedig remek kapcsolatot épített ki, maga ellenőrzi például a helyi lapok vezércikkeit, de a rádióstúdiókban is módfelett otthonosan mozog, valahányszor mondandója van – márpedig majd mindennap van neki –, vagy bemegy, és a mikrofon előtt ecseteli legújabb megvalósításait, vagy betelefonál, és néhány halk, de erélyes mondattal közli, miben téved az ellenzék. Azt is tőle tanulta, hogy lehetőleg minden megnyilvánulásáról, a párt bárminemű rendezvényéről vagy közérdekű történésről rövid SMS-ben tájékoztassa a médiát. Így szerezhetett például tudomást minden újságíró arról, hogy a választásokon egy közeli faluban a legidősebb néni hány órakor ment voksolni, és – szavazás titkossága ide vagy oda – miként kereste a fülkében a virág jelét. De ugyanígy rövid, lényegre törő tájékoztatást küldött arról is, hogy a kampány során szervezett nótaesten hányan vettek részt – igaz, az már kimaradt, hogy éppen mit daloltak a jelenlevők.
A kollégájával folytatott tanácskozás azonban nem vezetett eredményre. A szomszédos vármegye ura jóformán nem is értette, miről panaszkodik, mi az, hogy nem irányítja még a sajtó egészét. Titkon örült is a bucsálódás hallatán: lám-lám, ebben is előbb járunk mi, emígy morfondírozott.
A vármegye urának panasza mégsem talált süket fülekre. A szerkesztőség úgy döntött, a karácsonyi ünnepre megajándékozza kedvenc politikusát. Öles címekkel jelent meg az ünnepi szám címoldalán, hatalmas fotó kíséretében: Pártunk és kormányunk, a vármegye urának idei legnagyobb megvalósításai... És következett négy üres újságoldal, fehér, mint a frissen hullott hó, lévén hogy mind egy szálig elfogyott a papiros, amit őurasága oly önzetlenül folyósított az adófizetők pénzéből...
