Menton, Monaco (a parányi városállam), Nizza, Cannes (filmfesztiválok városa), Monte-Carlo (a szórakozás fellegvára), de a francia–olasz határon túl San Remo (dalfesztiválok fővárosa)... estig sorolhatnám a nagy neveket. Olyan világhírű üdülőhelyek, melyek már az én időmben csakis a felső tízezer pénztárcájához voltak szabva. Meséltem kalandomról Ladislao Contival a Monte Carlo kaszinóban. Ideje elárulnom, hogy számomra a francia Riviéra akkor már régóta nem volt újdonság. Már franciaföldi cselédkedéseimnek kezdetétől én és kisfiam ide jártunk (tehát az Azúrpartra!) nyári szabadságra. De mielőtt háryjánoskodás gyanújába keverednék, kezdjünk a tételes magyarázkodáshoz!
Elzarándokoltunk tehát Lourdes-ba. Három­napos út volt. Hazaértünk! Visszavittem Valentint Montgeronba, hogy ismét alkalmi munkalehetőségeim után nézzek, s ekkor ért a nagy meglepetés. A gyermekotthon patrónusa, Andronikov hercegnő magához hívatott, és közölte, hogy többször is keresett a bárónő, mert le akarnak vonulni a Riviérára, és minket is magával szeretne vinni.
– Minket? (Tehát engem és kisfiamat?) A bárónő? A... Ri-vi-é-rá-ra? (Jól hallottam?)
De ki is a bárónő? Nos, saját távoli rokonához épp Andronikov hercegnő ajánlott be takarítónőnek. Protois bárónő az orosz cár egyik unokatestvére volt. Szülei 1917-ben Szentpétervárról menekültek át Litvániába a kommunizmus elől, onnan Angliába, majd Franciaor­szágban sikerült végleg letelepedniük. Vagyonuk egy részét is kimenekítették. Az orosz kisasszony már nyugati környezetben nevelkedett, és feleségül ment egy francia katonatiszthez (pilótához), aki lezuhant Algériában a gyarmatbirodalomért folyó háború idején, így hallottam a családtól. Két árva maradt: Georges és Tánja. A fiú orvosgyakornokként dolgozott, amikor én odakerültem. A leányka még diák volt, de arisztokrata szépség, már kiskorában.
Egy hatalmas épület legfelső szintjén laktak, és valami okból ők is állandóan féltek valamitől. Fel­tételezem, hogy értékes műtárgyaik lehettek, még a cári időkből. A kilencedik emeleten, mely egészében az övék volt, már a folyosó bejáratánál lakatos vasajtó állt. Ez után újabb vasajtó következett, csak így juthattál be hozzájuk. A bárónő nem dolgozott, hősi halott férje után hatalmas  nyugdíjat kapott. Vagyoni állapotukhoz és történelmi státusukhoz mérten nagyon kedvesek, barátságosak voltak. Hozzám legalábbis!
– Keresni tetszett, bárónő! – állítottam be hozzájuk.
– Elvira! Rövidesen leutazunk Saint Rapfaëlbe. Van ott egy kis nyaralónk. Velünk jöhetnél. Kapnál egy szobát. Kényelmesen elférnétek a kisfiaddal. Délelőtt elvégeznéd a napi takarítást, ezután napozhatnál, fürödhetnél. Este szórakozunk. Rád fér a pihenés! És Valentinre a napfény!
Bizony! Kellett a napfény, a tiszta, sós levegő! Azt még nem is említettem, hogy már akkor, amikor kisfiam átesett a szokásos orvosi vizsgálaton, hogy felvehessék a gyermekotthonba, a tbc-próbán pozitívnak bizonyult. Istennek hála épp a megfelelő pillanatban sikerült rajtaütni a betegségen, de éveken át rendszeresen szanatóriumba járt Grenoble vidékére, hogy erősödjék az immunrendszere. A tengerparti nyaralás a bárónő üdülőjében, melyből ezután rendszeres éves szokás lett, életre szóló élményünk, mint hamarosan meglátják: több okból. Azóta eltelt negyven esztendő. A csodálatosan jólelkű orosz asszony már a párizsi Saint Geneviève de Bois temetőben nyugszik, de csak most döbbenek rá egy összefüggésre. Akkor valahogy elkerülte a figyelmemet. Tehát: Lourdes-ban mit is kértem a Madonna szobra előtt? Segítséget, hogy felnevelhessem a gyermekemet! Hazajöttünk! És azonnal működésbe is lépett a segítség? A „csoda”? Vagy csak én fantáziálok? De szavamat ne felejtsem!
Kocsival érkeztünk a Nizzához közel eső Saint Rapfaëlbe. (Az olaszok Sarafaelnek becézik.) A bárónő vezetett. Ő már ötvenedik évében járt, én a harminchoz közeledtem. Amikor megérkeztünk, egész fészekaljnyi ismerős várt a bárónőre. Megjelent testvére is, Aljosa a feleségével. A nyaraló benépesült, és nemsokára (bemutatkozások közben) kiderült: mindannyian politikai menekültek voltunk. A beszélgetés nyelve? Termé­szetesen az orosz volt. Már aznap hozzákezdtem feladatköröm teljesítéséhez, két héten át (ennyi volt a szabadságom) délutánonként én is élvezhettem a napfényt, a fürdőzés örömeit. A lakás, az étkezés, az utazás nem került pénzembe. Havi 2500 frankos fizetésemből bizony nem futotta volna ilyen luxusnyaralásra.
A fényképen, ahol a népes csapat összebújva látható, a szőke asszony, aki Valentint magához vette: épp a bárónő. A földre könyöklő öregúr Aljosa, a bátyja. A kép hátterében, középen a kéttornyú templom, a Notre-Dame de la Victoire katedrális, gyönyörű műemlék épület.
Oly korban élünk, melyben az önzés és a gőg az uralkodó erkölcs. Ebből az állapotból visszatekintve szinte hihetetlennek tűnik az az őszinte barátság, melyet ezektől az emberektől kaptam. Óvatos, udva­ri­as, tisztelettudó voltam mindenkivel szemben, mert cselédként érkeztem, de ilyen megkülönböztetés fel sem merült részükről. Mi több: amikor kiderült, hogy tulajdonképpen romá­niai magyar vagyok, de Moszk­vába mentem férjhez, háborús nővérképzőt végeztem, s miként szöktem át a francia–olasz határon Ve­ntimig­liánál, én lettem a „főszereplő”.
– Gyerekek! Mi lenne, ha valamelyik délután átszaladnánk Ven­timigliába? – vetette fel épp Aljosa. – Megnéznénk a helyszínt!
A társaság hangos helyesléssel elvi beleegyezését adta. Pár nappal később már-már ott tartottunk, hogy átmegyünk Olaszországba, de a bárónő ekkor eszmélt rá, hogy én még időszakos rendőri megfigyelés alatt állok, nem léphetem át az országhatárt. A kirándulás ötlete akkor elesett, mert mindenki a templomra volt kíváncsi, ahol mi megbújtunk egy éjszakára, de ennél is inkább a hegyekbe vezető útra, a kőbányára, ahol a következő éjszakát töltöttük Valentinemmel, és a festői kilátásra, mert elmeséltem, hogy kilátszik a tenger vizéből Korzika hatalmas hegye, a Monte Cinto.
A kirándulás tehát elmaradt, de két évre rá megkaptam a Titre de voyage-t, egy útlevélszerű könyvecskét. Ekkor került sor a ventimigliai zarándokútra. Én voltam az „idegenvezető”. A szerpentin aljáról még sikerült eléggé jó minőségű képet készítenem a hatalmas, terméskőből épült templomról, de hátterében a hegyek már nem látszanak. Mire felértünk, eleredt az eső. Mindannyiunk közös élménye, hogy kisfiam felismerte a helyszínt, sőt, megmutatta azt a padsort, ahová valamikor elbújtunk a templomszolga elől. A köhögős, csoszogó öregember időközben elhunyt szegény. Megkerestük a plébános urat, és tettünk a perselybe az elmaradt „lakbért” megtérítendő. De az 1970-es esztendei nyaralásunknak nem ez a legemlékezetesebb eseménye.
A Nice Matin (Nizza Reggel) című napilapban Aljosa vette észre a terjedelmes hirdetést, miszerint tehetségkutató versenyre készülnek Cannes-ban. A fesztivál címe: La Cigale d’Or, magyarul Az Arany­tücsök. Várják a jelentkezőket! Fenn­hangon olvasta a feltételeket is, miközben nyomatékosan rám nézett.
– Elvira! Ezt az alkalmat nem szabad elszalasztanod! Szerintem megfelelsz a követelményeknek.
Kézről kézre járt az újság, és megszületett a „tanács” döntése:
– Elvira, menned kell!
A társaság tudta, hogy én „tücsök” vagyok, mert népes orosz fürdővendég-közönség előtt énekeltem egy évvel azelőtt Roscoffban. Az idő tájt halászfalu volt az Azúrparton, de üdülőhely is. Rengeteg orosznak volt itt birtoka, a lakosságnak közel háromnegyede orosz, az ingatlanok feletti tulajdonjogot is többségben birtokolták. (Kikiálthatták volna az Autonóm Roscoff Köztársaságot!) Aljosa felhívta ottani ismerőseit (szép számban voltak), és megszületett az ukáz: mennem kell, punktum. A bárónő vitt be a kocsijával Cannes-ba. Megkerestük az irodát, megérdeklődtük a részleteket. Még nem voltam francia állampolgár, de megfelelt a menekültigazolvány is. A dalt a versenyző szabadon választhatta, de az Autonóm Roscoff már indulás előtt eldöntötte a repertoárt. Bediktáltuk az akkortájt igen népszerű orosz Kazacsokot, és jeleztem, oroszul fogok énekelni, majd átváltok a francia szövegváltozatra. Közölték: az első helyezett tízezer frank pénzjutalomban részesül, és sikert kívántak. (Négyhavi nővéri fizetésem! – számolgattam.)
A színpadi szereplés előtt, melynek közvetítését a monte-carlói rádió-televízió stábja vállalta, egy előzetes szelekción kellett átesni. Erre egy következő időpontban jelentkeztünk, idő kellett ugyanis a zenekarnak, hogy felkészüljön. Hát megjelentem az előválogatáson! Közel kettőszázas tömeg várakozott sorára, névsor szerint szólítottak be. Odabent operatívan folyt a vizsgáztatás: felcsendült a muzsika, és legtöbb három perc állt rendelkezésünkre. Aki bement, és feltűnően hamar kijött, arról tudtuk, hogy megbukott. Különös­képpen nem izgultam, de a divatosan öltözött, szemmel láthatón pénzes vetélytársak közt kisebbségi érzésem volt. Nem kellett sokat várnom, ki­áltották a nevemet: Gocz Elvira­ként szerepeltem menekültigazolvá­nyomban. Ekkor tapasztaltam először, hogy az Elvirát könnyen megértik/kiejtik, de a Gocz-ban a cz-vel bizony leterheltem a franciák tűrőképességét. A próbán is az volt a kérésük, hogy a francia verzióval kezdjem a Kazacsokot. Hát megtörtént! A szigorú bizottság összenézett, nem szakítottak félbe, még az orosz strófákat is meghallgatták... És bejutottam a döntőbe!
Már idejében beharangozták a napilapok, hogy a helyszín, ahonnan az Aranytücsök fesztivált a tévé is közvetíteni fogja, nem megszokott színházterem lesz. Na, itt kell megállnunk kisebb magyarázatra! A turisztikai szóróanyagok, útikönyvek stb. a Côte d’Âzur bemutatását azzal kezdték az én időmben, hogy a Római Birodalomban (melyhez a francia Riviéra is hozzátartozott) közel 250 arénát építettek, és Dél­kelet-Franciaországban szinte nincs olyan számottevő település, ahol ne lelnénk fel kisebb-nagyobb amfiteátrumok romjait. De több helyen (Orange, Arles, Nizza stb.) az épületek használható állapotban maradtak. Nos, az Aranytücsök fesztivál helyszínét épp a Nizza melletti Frejus római kori „arénájában” jelölték ki. Közel esett Sarafaelhez, már napokkal a nagy esemény előtt kimentünk terepszemlére.
A közönség előtti éneklést nem akkor kezdtem, de a monumentális építmény közepén – ahol valamikor gladiátorok küzdöttek – bizony megszeppenve bámészkodtam. Eközben Roscoffban az orosz lobbi is izgatottan készülődött. Képzel­jék: autóbuszt béreltek! Zászlókat készíttettek Elvira felirattal. Közel százan vásároltak jegyet elővételben a nagy vetélkedőre.

(folytatjuk)