Igen ám, de jött egy esztendő, amikor az erdőben elszaporodtak a boszorkányok. Először csak egy-kettő, de aztán odagyűlt a környék összes banyája. Éjszakánként seprűiken röpködtek, ijesztgették az erdő apró állatait. Minden boszorkánynak volt egy lidérce, amelyik kísérteties fénnyel világított, és azok is ide-oda cikáztak a faágak között. Senkinek sem volt nyugta tőlük, így az erdő lassan elnéptelenedett. Az állatok elvándoroltak, a fák pedig lehullatták a leveleiket, egészen elsatnyultak, mindössze néhány ág maradt rajtuk, már csak a boszorkányok számára voltak jók seprűnyélnek.
Ekkor az Úr lenézett az erdőre, összehívta a négy világtáj szeleit: az északi szelet, a keleti, a nyugati és a déli szelet, és így szólt hozzájuk:
– Kedves szeleim! Nézzetek erre a boszorkányerdőre! Ez már nem állapot, valamit tenni kéne. Melyikőtök tud segíteni?
No, az északi szél kidüllesztette a mellét.
– Uram, majd én rendet teszek!
Süvíteni kezdett. Arra gondolt, hogy ezek a szegény elsatnyult fák már úgysem jók semmire. Nagy vihart kavar, gyökerestül kitépi a fákat, és akkor a boszorkányoknak nem lesz miből seprűnyelet faragniuk, a régi seprűk elavulnak, és ők más helyet keresnek maguknak. A terület pedig újra megtisztul.
Fergetegként zúgott a fák között, és az egyiket sikerült is kicsavarnia. A többi azonban összefogott, és a föld alatt a gyökereikkel egymásba kapaszkodtak. Az északi szél nem értette, hogy ilyen gyönge kis csenevész fákat miért nem sikerül neki kiszakítania a földből. Úgyhogy tombolt, tombolt, süvített egy ideig, de aztán elfáradt. Csüggedten tért vissza az Úr elé.
– Uram, erősek ezek a fák, nem mentem velük semmire.
– Na – mondta a nyugati szél –, majd én! Nekem van egy másik ötletem. Nem fogok én órákon át tombolni az erdő fái között. Ezek a boszorkányok félnek az éjszakától. Csak a lidérceik fényére tudnak hagyatkozni. Egyetlenegy erős fuvallatot támasztok egy óvatlan pillanatban, és az összes lidércfényt kioltom. Sötétség borul az erdőre, a boszorkányok megijednek, és elmenekülnek az erdőből.
A nyugati szél így is tett. Lesben állt az erdő szélén, és egyszer csak fújt egy hatalmasat. Végigzengett az erdő fái között a szélfúvás, és tényleg, a lidércek lángja kialudt, egyetlen kivétellel. Az egyik lidérc éppen egy fa tövében bujkált, szélvédett helyen, ezért csak meglebbent a lángja, de nem aludt ki. Ez a lidérc aztán szélsebesen cikázni kezdett a fák között, megkereste az összes társát, akinek kialudt a fénye, és meggyújtotta.
Egy percen belül az összes lidérc újra imbolygott, világított és cikázott az erdőben.
A nyugati szél fejét csóválva bosszankodott:
– Nekem sem sikerült! Keleti szél, most te jössz!
A keleti szél új ötlettel állt elő:
– Egyszerű a dolog. Forgószelet támasztok, egy nagy tornádót, és kisöpröm a boszorkányokat!
Így is tett. Elkezdett pörögni-forogni bent az erdő fái között, de azt hiszitek, hogy a boszorkányokat ez megijesztette?
– Hé, banyák! – kiáltotta az egyik. – Gyertek, körhinta! – Azzal fölszálltak a seprűikre, berepültek a forgószélbe, és élvezték a pörgést, forgást. A keleti szél pedig hiába süvített forgószélként az ágak között, a boszorkányok ott visongtak. Úgyhogy szégyenszemre ő is elkullogott, a banyák pedig ott maradtak az erdőben.
Most már csak a déli szél volt hátra. A déli szél pedig óvatosan, hang nélkül elhagyta az Úr palotáját, és ott termett az erdő fái között. De úgy jelent meg, hogy azt senki meg nem hallotta.
A fák csak azt érezték, hogy valami frissebb levegő veszi körül őket. Kinyújtóztat­ták az ágaikat, apró zöld levelek sarjadtak a gallyaik végén. A boszorkányok levették a kendőjüket.
– Hej, milyen jól érezzük magunkat! Milyen friss itt az idő! Dobjuk le a gúnyát is! Gyertek, fésülködjünk meg!
Kézről kézre járt a fésű, a boszorkányok megfésülködtek. És ahogy fésülték a hajukat, az őszes boszorkányhaj lassan átváltozott, szép, csillogó szőke hajuk lett.
– Vegyük fel az ünnepi ruhánkat – suttogták a boszorkányok egymásnak, és fehérbe öltöztek. A lidércek pedig apró szentjánosbogarakká változtak.
A déli szél az erdő fái között továbbra is csendesen fújdogált, és a fák gyümölcsöt kezdtek teremni.
Amikor a boszorkányokra ismét rátekintett az Úr, csodálkozva állapította meg:
– Jé, ezek már nem is boszorkányok, hanem tündérek!
Tündérek, szentjánosbogarak és virágzó gyümölcsfák jelentek meg a satnya erdő helyén. Úgyhogy a vadak is szép lassan visszamerészkedtek. És attól a naptól kezdve az erdő éppen olyan gyümölcstermő és életteli volt, mint a legkorábbi időkben.

Forrás: Gyerekoldal.reformatus.hu