A politikus kérdésfelvetésénél és az egész fogalmazásnál mi sem jellemzi jobban annak az állami szuverenitásnak a mai állapotát, melyről oly sok szó esik és oly sok tinta elfolyik a tervezett alkotmánymódosítás kapcsán. Felvonulnak újfent a tévé se szeri, se száma beszélgetőműsoraiban a legbegyepesedettebb koponyák is – akik szemlátomást képtelenek szabadulni ama tizenkilencedik századi rögeszméktől, melyek oly göröngyössé tették a román demokrácia útját a huszadik században is, elbotlasztva azt ahányszor csak lehetett –, és íme ma sem nyugszanak. Léteznek vitán felül álló, alku tárgyává soha nem váló dogmáik, ezek szentsége sérthetetlen, és még hangjukat is felemelik, ha valaki ellent mer mondani nekik. Mi több, közös erővel fojtják bele a szót. (Úgynevezett vitaműsoraink különben abban jeleskednek, hogyan kell a partner torkára forrasztani a szót, indulatkitöréseik miatt ezért szinte nézhetetlenek.)
Ilyen, örök időkre érvényesnek deklarált dogmája a román alkotmánynak a nemzeti szuverenitás és az állam területi oszthatatlansága, s a mindezeket megkoronázó és konzerváló nemzeti jellege. Hogy mennyire nincsenek tisztában az állam új geopolitikai helyzetével eme, új erőre kapó nagyhangúak, arra próbált meg ráébreszteni egy élesebb kiszólásával minap egy politikusunk, amikor azt kérdezte: Miféle szuverén állam az, amelynek költségvetése felől Brüsszelben döntenek, a deficit mértékét pedig a Világbank szabja meg? A megütközés, mely szavait fogadta, jelzi, hol tartanak az illetők a politikai realitások felfogásában s elfogadásában.
Az alkotmányreform vitájában, miként a gyakorlati szövetségkötésben is, sok szó esik majd a román közgondolkodás eme szent teheneiről, s remélhetőleg majd szóhoz jutnak benne az új nemzetközi realitások, az európai integráció követelményei is. Az nem lehet, hogy egy reális, de korlátozott szuverenitású ország – és az unió javára állami főhatalma egyre nagyobb részéről mond le mindenik tag – több szabadságra, belső önrendelkezésre vágyó kisebbségeivel szemben megőrizze a korábbi elavult szuverenitásformákat. Hogy egy másik példát adjunk: ahol a tanügyi törvény magyarok javát szolgáló paragrafusait még mindig mint románellenes kiváltságot tálalják a közvéleménynek, s nem restellik e porhintést estéről estére megismételni, ott bizony fejük tetején állanak a dolgok, és talpukra kellene már egyszer fordítani őket.