Mózes László
Nézem nap mint nap a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park csücskében az elhagyatott Székelyföld-táblát, mely minden külvilági hatás ellenére – fagyos szél, vásári mulatságok, szilveszteri tűzijáték – rendületlenül, csökönyös határvédő katonaként tekint a prefektúra s a megyeháza épületére, s ha kissé oldalra pillanthatna, láthatná akár a szomszédos, telepített vitézek szoborcsoportját, meg mögötte a szocreál kultúrépület roncsát is.
Kiállásának, szikár latin szövegének – hatalmas, fehér betűkkel olvasható SIC, alatta pedig jóval kisebben Terra Siculorum, ott a hold s a csillag is – választási kampányban kijelölt feladata lenne borsót törni a szolgálatos kormányőr orra alá. Őt azonban vélhetően ez az utcai képkocka hidegen hagyja, igaz, december elején néhány napig, ünnepi légkörben a táblát bizarr módon trikolórral álcázva láthatatlanná tették, aztán a három színt újra levették róla, s maradt továbbra is helyén, kicsit ottfelejtetten, magányosan, egy eszme hirdetőjeként.
Szimbólum lenne amúgy, kékben és aranyban, mely azonban ebben a kiszerelésben, kis utánfutóra szerelten megszokottá, hétköznapivá vált, emiatt pedig mintha erejéből, méltóságából is veszített volna. Igaz, egy felirat, egy tábla önmagában soha nem elegendő, az általa generált ütőképességet valójában azoknak az összesített ereje jelenti, akikben lelki, érzelmi húrokat mozgat meg.
Ennyit a demonstratív módon kihelyezett Székelyföld-tábláról. Itt még említhető a megyehatáron, amúgy a térséget jelezni hivatott, időközben levitézlett óriáspannó, s talán minden más, küldetéssel felvértezett, ám csendesen eljelentéktelenedő megnyilvánulás is. Mert a szimbólumok örökös lebegtetése szükséges, ám nem elégséges feladat.
Mi van tehát a parkbéli Székelyföld-táblán túl, mi sejlik az óriás betűk mögött?
Persze, ott áll a rendtartó időkből ránk hagyott könyvtárépület, csonkolt fák és havas sétányok, látjuk, de a kéken túli, nehezen érinthető világot vennénk inkább szemügyre. Van-e a mindenkori kinyilatkoztatásokkal egyenesen arányos elhivatottság, eltökéltség és tudás valós önrendelkezésre, egyenes tartásra, emelt főre, tisztességre? Van-e erő nemcsak alkalmi zászlólengetésre, túlfűtött szólamok harsogására, hanem időtálló alapozásra, konok építkezésre? Van-e tehetség annak a nem csak táblákon, szólamokban keretbe foglalt, biztonságot s otthont egyaránt jelentő, hétköznapi Székelyföldnek a megteremtésére, fenntartására, melyről zászlók, hirdetmények környezetében oly sokat hallani? Mögöttünk sorakozik megannyi apró, de szükséges célokért vívott ütközet, utcanév- és zászlóháború, szavak szép füzére tekeredik nyakunkra, ám megannyi látványelemet követ-e jövőt eredményező cselekedet?
Van-e tehát élet a park tábláján túl?
Van, amikor úgy tűnik, nincs.
