A kolozsvári tanársegéd hamarosan a kórház jeles orvosává vált. Daday harminckét éven át gyógyított lelkiismeretesen és dolgozott a kórház modernizálásán. Kórházi rendelő orvosként kezdte, majd 1885-től a Mikó Kollégium orvosa. Heti két órában egészségtant oktatott a felső kollégiumi osztályokban. 1891-ben már a város főorvosa, majd 1900-ban, Antal Mihály főorvos-igazgató nyugdíjba vonulása után, a kórház igazgatója lett.
Dr. Daday Vilmos 1895-ös jelentéséből tudjuk, hogy a kórház ekkor tíz kórteremmel, 70 ággyal rendelkezett, 614 beteget gyógyítottak, az ápolási idő 15 443 nap, a műtétek száma 148 volt. A megnövekedett beteglétszám miatt már ekkor igény mutatkozott a bővítésre, illetve új szárny építésére. 1906-ban az ágyak számát kilencvenre emelték, 920 beteget ápoltak és 193 műtétet hajtottak végre. A kórházon belül hatágyas fertőző osztályt is létrehoztak.
1898-ban dr. Daday Vilmos kezdeményezte az épület vízvezetékrendszerének kiépítését. 1900-ban parkosították a kórház környezetét, gesztenyéket és fenyőfákat ültettek, hogy a „betegeknek kellemes üdülést” biztosítsanak. A telefont 1905-ben vezették be. Közben korszerűsítették a fertőtlenítést. Az 1898-as polgármesteri jelentés megemlíti, hogy egy hordozható, gőzzel fertőtlenítő gép 500 forintba került. E drága felszerelés nem bizonyult rossz befektetésnek, hiszen még évtizedek múlva is hasznos szolgálatot tett. Ez idő tájt öt orvos és tíz bába állt a kórházi betegek és a városi a lakosság szolgálatában. A gyógyszerellátást a város két patikája biztosította, a gyógyszereket az orvosi rendelések alapján vásárolták. Az első mikroszkópot 1906-ban szerezték be. Amikor 1890-ben Benkő József gondnok meghalt, állását felszámolták. A megspórolt összeg egy részét, 100 forintot a vármegyei főorvos fizetésének emelésére szánták, a többit – 160 forintot – egy új nővér alkalmazására fordították.
A kórház alapszabályzatát dr. Daday Vilmos 1900-ban állította össze. Eszerint az intézet a vármegye népének közös tulajdona, ahová a pestisben, kolerában és himlőben szenvedő betegek kivételével mindenkit befektettek, ha azt a betegség indokolttá tette. Csak az elmebajosok esetében kellett alispáni engedélyt kérni. A kórház anyagi hátterét a vármegyei kórházi alap biztosította, amelyet az ápolási díjak, a napi egy korona tizennégy fillér és a felajánlott különböző adományok egészítettek ki. E szabályzatból tudjuk, hogy a kórház a vármegye és a belügyminisztérium ellenőrzése alá tartozott. A vármegyei kórházi bizottság elnöke az alispán volt, tagjai: a vármegyei főorvos, a kórház igazgatója és a kórház gondnoka. A szabályzat előírása szerint az igazgató főorvost kötelezték, hogy a kórház területén lakjon. A kórházi személyzetet egy főorvos, egy alorvos, két-két férfi és női ápoló, egy vöröskeresztes nővér és egy kapus alkotta. Az alkalmazottaktól beosztástól függetlenül megkövetelték a szolgálatkészséget, a feddhetetlenséget és tisztaságszeretetet. A betegek a napi két orvosi vizitet ágyaikban várták, utcai ruháikat a ruhatárban tartották, az udvaron sétálhattak, de ügyelniük kellett a csendre.
Bár a kórház az 1853 évi átadásakor kényelmesnek és jól felszereltnek számított, a fél évszázados fennállás után már nem felelt meg az igényeknek. Az 1906-os évi jelentésben dr. Daday Vilmos egyértelműen ábrázolta a hiányosságokat: „Minden, műtétet igénylő beteget megoperálunk, hiányos felszerelés miatt a primitívebb viszonyok között. Nincs megfelelő helyiség, kellő műszer, kötszer és sterilizátor. A hiányokat a szoba megfelelő előkészítésével és a tamponok, törülközők vízben való kifőzésével pótoljuk.”
A szerény lehetőségek ellenére dr. Barabás Sándor és dr. Nagy Sándor kör- és járási orvos bevonásával, asszisztenciájával, rendszeresen operáltak lábszárfekélyeseket, aranyereseket és gümős betegeket. Az 1906-os jelentés szerint ezek „per primam” meggyógyultak. Az operációk idején hidrogén-hiperoxidot, kloroformot, morfiumot stb. használtak.

(folytatjuk)