Öltözködtünk, szépítkeztünk. Közben szervezők népes csapata sürgölődött, a technikusok a fények beállításán, a hangosítás utolsó próbáin szorgoskodtak. A televízió kisebb vagonra emlékeztető közvetítő kocsival érkezett a helyszínre, ők is drótjaikat, kameráikat igazgatták. (Ma boldog-boldogtalan kamerát hordoz a zsebében. Akkoriban rendkívül bonyolult technikával járt a televíziózás. Tekintélye is nagyobb volt! Képernyőn szerepelni felért a mennyei jelenéssel.)
A nézőtér lépcsőzetesen, patkó alakban lejtett. A római kori amfiteátrum közepén pódiumot építettek. Mi, versenyzők ennek tövében, csapatban foglaltunk helyet, hogy könnyen felszaladhassunk, ha nevünket kiáltja a konferáló férfi–nő páros. És elérkezett a nagy pillanat: felcsendült a fesztivál zenei szignálja, elhangzott egy rövid bevezető beszéd és... hajrá, vetélkedő!
Az Azúr-parton, ha nyugodt az időjárás (miként akkor volt) óraszerkezet pontosságával érkezik a szellő. Reggel a Földközi-tenger felől fúj a szárazföld felé, este szembefordul. Miközben javában folyt a verseny, észak felől hegyek-erdők-mezők illatát sodorta felénk. Az oleander őshonos a mediterrán vidéken, cserje vagy kisebb fa termetű, virágai lilásak. Szombat este volt. Ole­ander és jázmin illatától terhes a levegő.
Gyermekkoromtól gyakran szerepeltem kisebb-nagyobb közönség előtt. Lámpalázam nem volt. Ábécé sorrendben léptünk a színpadra, így ráértem figyelmesen, higgadtan mérlegelni az előttem szereplők teljesítményét. Tévedés ne essék: nem tinédzserek közé keveredtem harmincévesen, a versenyzők közt többen velem egykorúak voltak. Soha nem felejtem: Jean-Jacques Foucault-nak hívták a férfi műsorvezetőt, aki már az elején bejelentette, hogy egyik versenyzőt (nevet nem mondott) az utolsó pillanatban kizárták, mert kiderült, profi operett-énekesnő. Azzal bukott le, hogy kirívó módon operettrészletet akart énekelni. (Nahát! Ekkora marhaságot kabarészínházban hall az ember!)
Tehát izgalmakkal indult a nagy megmérettetés. Én még az elődöntő idején, miközben sorunkra vártunk, megismerkedtem egy olasz asszonnyal. A színpad alól hallhattam először, hogy mit tud. Hatalmas tapsot aratott az Ensemble (Együtt) című dallal. Ekkor ébredtem rá: szoros a mezőny! Utána egy fiatalember következett a La novia című zeneszámmal. Eredetiben, spanyolul énekelt, és ekkor döbbenetes dolog történt: innen-onnan füttyök, hujjogatások hangzottak fel a közönség soraiból. Hm! Pedig francia fiú énekelt, René-nek hívták. (Máig sem értem: akkortájt a franciáknak mi bajuk lehetett a szomszéd spanyolokkal?) Na, ilyen lelki bemelegítő után került rám a sor.
– Mesdames et Messieurs! Et maintenant Madame Elvira Goez de Roumanie... (Hölgyeim és uraim! És most a romániai Elvira Goez – így! – asszony a Kazacsok című dalt fogja elénekelni nekünk.)
Nos, épp az imént dicsekedtem, hogy nem vagyok lámpalázas természetű. Ott és akkor – miközben felszaladtam az emelvényre – alig kaptam levegőt. Nevem „karikatúrájának” hallatán úgy éreztem, hogy fejbe vágtak. A Gocz-ban a cz itt is betette az ajtót. A C-vel ott kezdődik a balhé, hogy a franciák  sz-nek ejtik. Például a magyar Cecília franciául Szeszííliának hangzik. De szavam ne feledjem! Isten segedelmével felpenderedtem tehát a pódiumra, és ekkor ért a második fejbekólintás.
– Kérem, Madame! Csak a francia szöveggel legyen szíves előadni a dalt! – suttogta sápadtan a frakkos, csokornyakkendős Foucault úr, kezét a mikrofon nyílására téve, hogy ne hallatsszék.
Megértettem! Élő adásban voltunk, és sejtettem, hogy a műsorvezető újabb idegengyűlölő megnyilvánulásoktól tart. Jobb lett volna más dalt választanom, gondoltam! Közben éreztem a közönség lélegzetét-figyelmét. Így, jobb kezem felől, egész pódium-közelben ott volt a Roscoff-csapat. Zászlóikat az ELVIRA-felirattal magasba emelték. Karók végébe lécet szegeztek keresztbe, arról függőlegesen lógtak alá a vásznak. Drukkereim úgy néztek ki, mint valami csángó zarándokok, akik Csíksomlyóra igyekeznek. A tömegből messzire világlott Protois bárónő szőke haja. Kisfiamat a nyakába vette, hogy jobban lásson a gyermek.
– Na, nesze neked, Elvira! Kellett szélhámosságba keveredned?! Most megfeszülsz, mint Jézus Krisztus a kereszten! Mert a Kazacsok – francia szöveggel – valahogy úgy fest, mint Madame Stoicescu palotapincsije. Valahányszor cifra, bélelt bugyogóba öltöztetve télen kivittem a kutyát, mindenki utánunk bámult az utcán! És... vigyorgott!
Fenn álltam tehát, a helyzet magaslatán, de ekkor már nem volt menekvés! A karmester felemelt pálcával a tekintetemet leste, és várt. A mikrofon elé álltam! Összenéztünk... és felcsendültek a Kazacsok felvezető akkordjai.
Franciául énekelni egy idegen ajkúnak (alig három éve pottyantam franciák közé) rendkívüli rizikó. Júlia tanárnőm a konzervatóriumban türelemmel tanítgatta az alapvető szabályokat. Hogy például, mikor kell franciásan megropogtatni az r mássalhangzót, arisztokratikusan raccsolva (hrrr...), és mikor nem ajánlatos, mert vesztünkre tesszük. Hogy gondosan oda kell figyelni a „liaison” (ejtsd: liezon) használatára. Mi a liezon? Hát... hangfűzés. Összeolvasztunk szavakat! Például: „a zasszony a zasztalra teszi a zételt.” Ez magyarul rettenetes nyelvi helytelenség, eközben így, hangfüzérekkel illik hitelesen csevegni franciául. De nem mindig!! Például, ha olaszokról beszélünk (les Italiens), vagy akár magyarokról (les Hongrois), és úgy találjuk kiejteni, hogy „lé Zitalien” vagy „lé Zongroá”, akkor rettenetes szégyenbe keveredünk. Fele sem tréfa!
De ismét mellébeszélek! Ott tartottunk tehát, hogy Kazacsokot énekelek, fesztiválon, hatalmas közönség és a tévé figyelő szemei előtt. Fújtam az orosz nótát franciául, fújtam, mint Gazsi bá a túlzottan felforralt kocsisbort otthon, Kovásznán. Isten segedelmével túljutottam a dal első szakaszán, ahol rövid pihenőt tart az énekes, és a zenekar veszi át a stafétát. Ilyenkor balalajka és harmonika hangja vetélkedik egymással. A mikrofont hirtelen az állványára helyeztem, és hogy ne álljak tétlenül: táncra perdültem. Mintha összebeszéltünk volna, az orosz lobbi irányából ekkor csendült fel a Kazacsok. Száz torok fújta! Orosz nyelven! Na, ettől a hatalmas kórusenergiától én is felbátorodtam, és amikor ismét kézbe vettem a mikrofont, legyintettem a karmester felé, hogy gyorsítsa a ritmust. Kiváló muzsikusok játszottak a zenekarban. Azonnal ráéreztek az orosz temperatum pulzusára. Ekkor már úgy éreztem, mintha Moszkvában énekelnék, a Lomonoszov Egyetem előtti szabadtéri színpadon. Csak amikor megköszöntem a tapsot (– Merci! Merci beaucoup!), és leszédelegtem a pódiumról, akkor ébredtem rá, hogy a műsorvezető intelmét megszegve, én alapjában oroszul fújtam el a nótát. Füttyre, hujjogásra, a gyűlölet egyéb jeleire nem emlékszem, csak a hosszú tapsra. Az utánam következőkre már alig bírtam odafigyelni, de éreztem, hogy kemény a verseny. Bevallom: féltem a végső „ítélethirdetéstől”. Már késő este volt, amikor erre sor került. Mint ilyenkor szokás: hátulról kezdték a sikerlista ismertetését, apró kitüntetéseket, tíz dicséretet osztogattak. Nem szerepeltem közöttük! Lassan araszoltunk előre.
– A fesztivál harmadik helyezettje, harsogták a hangszórók. (De nem az én nevemet kiáltották!)
– A fesztivál második helyezettje! (Tombolt a közönség! Nem engem hívtak a színpadra! Már régóta feladtam a reményt.)
– És végül ki lehet az Aranytücsök Fesztivál 1970-es kiadásának győztese, első helyezettje? – tette fel a kérdést a férfi bemondó. (Ebből már ki lehetett találni, hogy nőszemély következik, mert addig, ha férfinak adtak díjat, azt mindig a nő konferálta.) – Na, ki lehet az Aranytücsök? – feszítette pattanásig a hangulatot a műsorvezető. – Hallgassák csak!
Lendült a karmesteri pálca, felsírt egy hegedű, csilingelni kezdett a balalajka, rádörmögött a nagybőgő, majd belépett a harmonika, és végül az egész zenekar rázendített. Félreérthetetlenül a Kazacsokot húzták.
– Madame Elvira „Goez”! Kérjük, jöjjön fel a színpadra!
Nehezen hittem a fülemnek! Vajon?... Valóban?... Rólam lehet szó?
*
Nos, röviden így fest életem első sorsdöntő sikerének története. A neheze azonban még hátra volt. Lerohantak az újságírók! Hogy miket nyilatkoztam összevissza a kérdések özönében, arra nem emlékszem. Ezután Roscoff lelkendező közönsége ostromolt meg gratulációkkal.
– Önöknek köszönhetem ezt az estét! És az orosz muzsika győzött! Nem én! – próbáltam hárítani a dicséretet, de nem értettek egyet.
Végre sikerült birtokba vennem kisfiamat is. Arca sugárzott a büszkeségtől. Keveset aludtunk. Másnap reggel hozzá akartam kezdeni a takarításhoz, de a bárónő leintett.
– Szó sem lehet róla, Elvira! Benned sokkal több az érték, semhogy cseléd legyél. Mellesleg mi ketten és kisfiad ebédre kaptunk meghívást Nizzába a Hotel Negresco tulajdonosától.
Csak akkor fogtam fel, hogy miről van szó, amikor megérkezett a futár, autóján a Negresco felségjeleivel. Egy gyönyörű ruhát küldtek nekem ajándékba, épp rám valót, mert a bárónő, aki barátságban volt M-me Negrescóval, elkotyogta telefonon, hogy strandolni jöttünk, nem hoztam ruhát protokolleseményekre. Nos, a Hotel Negresco, a rendezvény egyik fő támogatója, még a luxusszállodák közt is egyedülálló. Kívülről a budapesti Gellért Szál­lót juttatja eszünkbe, stílusa is ugyanaz, csupa kupola, belül viszont XVI. Lajos korának megfelelő pompával berendezve. Az épp napjainkban százéves épület már műemlék, mind építészeti, mind belső lakberendezési szempontból, de szállodaként működik, ha nem tévedek, napi 4000 euróért személyenként. Oda belépni már akkor csakis megfelelő öltözetben és meghívottként volt lehetséges. A dúsgazdag, bukaresti származású tulajdonosnő szembejött velünk, és románul (!) köszöntött, majd franciára fordította a szót.
– Elvira dragă! Te felicit şi sunt mândră... Elvira, kedves! Üdvözöllek és büszke vagyok a legújabb román sikerre az Azúr-parton – mondta.
Igen! Azelőtt este valóban románként konferáltak be a közönségnek! Nem boncolgattam a kérdést, de azóta is mosolyogni támad kedvem, ha eszembe jut, amint egy székely magyar „fehérnép” francia fesztivál színpadán oroszul énekel, és románként aratja a babért. A tízezer frankot is megkaptam ám! Hát: nagy „szélhámosság” volt! De térjek vissza elbeszélésem fonalához! Madame Negresco végigvezetett a szállodában. (Mintha a versailles-i palotában sétáltunk volna!) Ezután egy barokk pompával felszerelt ebédlőbe, a szálló egyik „szeparéjába” kalauzolt minket. Nem részletezem a menüt, de azt elárulom, hogy a pincérek is korhű, XVI. Lajos korabeli öltözetben sürgölődtek, világmárkás sévres-i porcelán tányérokból ettünk, kristálypoharakból ittunk, és időközben megjelent egy öttagú kamarazenekar is. Fuvolán, vonóshangszereken és klavicsembalón barokk muzsikát játszottak, amíg mi ebédeltünk.

(folytatjuk)