A legkülönbözőbb érzéseket váltja ki sok-sok erdővidéki munkásember és értelmiségi lelkében a bányászköszöntés. Sok jót, szomorúságot, nosztalgiát is felszínre hoz. Sokan már végleg eltemették a háromszéki szénipart, de ha minden igaz, még most sem akar hanyatló szakaszának végpontja felé közeledni. Egy erdővidéki kitermelés még működik, és még mindig vannak helyek, ahol kell a szén. A szénbányászat mifelénk közel másfél száz esztendőn át a megélhetést, a biztonságot s olykor a kultúrát is jelentette családok százai számára.
Kurta krónika
E sorokkal hajtunk fejet az erdővidéki szénbányászat múltja előtt, mely sok-sok szállal kapcsolódik e táj ipartörténetéhez. Száznegyven esztendő (1872–2012) nem kevés idő. A szénbányászat első száz évéről ipartörténeti monográfia született, hadd pótolják a hiányzó 40 év históriáját e sorok.
A XIX. század második felében a geológiai kutatások sok erdélyi és székelyföldi széntelep (Köpec, Vargyas, Középajta, Barót, Magyarhermány, Sepsiszentgyörgy, Illyefalva, Kálnok stb.) bányaföldtani helyzetéről adtak hírt, s ezek közül az erdővidéki telepek bizonyultak a legjelentősebbeknek mind a tartalékok, mind a szénrétegek minősége és települési viszonyai szempontjából. A kezdetekről napjainkig fennmaradt történet szól. Zólya János szerint a köpeci szenet egy Baló Ferenc nevű pásztorember fedezte fel, aki jószágait a Csihányos-patak környékén deleltette. Tüzet is gyújtott, ott sütötte meg szalonnáját. S, hogy délutánra is maradjon kevéske parázs, a patak széléből nagy lapos köveket borított rá. Délután nagy meglepetéssel szemlélte, hogy a lapos kövek meggyúltak, égnek! Bizony azok széndarabok voltak. Az esetet elmondta lenn a faluban is, ekkor indult útjára a köpeci szén! Stur bécsi geológus a köpeci telep megnyitását javasolta 1872-ben. Ekkor alakult az Erdővidéki Bányaegylet Rt., amelynek a marosvásárhelyi székhelyű, Erdélyi Kereskedelmi és Hitelbank szolgáltatott anyagi alapokat, elnöke az Afrika-utazó gróf Teleki Sámuel volt, első igazgató-mérnöke a felvidékről meghívott Greguss János (1847–1894).
Így történt, hogy az 1872. év végén, a mai Köpecbányatelepen megnyitották az elnök nevét viselő Samu-főtárót. (Itt jegyezzük meg, hogy 1872 előtt is voltak próbálkozások: 1839-ben egy Szabó Imre nevű baróti kovácsmester megtalálta a Nagyáj nevű helyen a szenet, amelyet aztán 1855 és 1867 között „fával vegyesen sikeresen használtak a vasat olvasztó fülei kis hámornál”.) Köpecbányáról rendes nyomtávú vasúti pályát építettek a Magyar Keleti Vasút mellé, s rövid időn belül a köpeci szárított és kézzel válogatott darabos szénnel közlekedtek a mozdonyok, működött a botfalusi cukorgyár. A belművelésű munkálatokat 1920 és 1940 között a România Carboniferă Rt. irányította. Erre az időszakra esik a bányamunkások 1929-es bérharca, s később a gazdasági válság.
1940–1944 között, miután az Olt folyó országhatár lett, a bányát hadiüzemmé nyilvánították, és a szenet a Hatodon át kamionokkal a MÁV málnásfürdői állomására szállították. A világháború végén a kitermelés, mint a háború vesztes államának kincse, szovjet irányítás alá került (Sovrom), s majd csak 1950-ben adták vissza a román állam tulajdonába Állami Szénipari Vállalat néven. Erről a „hősi időszakról” olvashatunk Szemlér Ferenc Föld alatti erdő címmel 1950-ben megjelent szocreál regényében. 1958–1959-ben két belművelésű bányát nyitottak meg Vargyason, majd 1962-ben a porszén magasabb fokú értékesítése céljából az évi 100 000 tonna kapacitású brikettgyárat indították be. Ezt hivatott nyersanyaggal ellátni az 1968-ban és a rá következő évben megnyitott két új kitermelő egység: a Felsőrákosi (régi) külfejtés és az új Baróti szénbánya.
A köpeci, majd a vargyasi készletek kimerülése után a bibarcfalvi és a bodosi bel- és külszinti művelések, később a sepsikőröspataki és a második felsőrákosi külművelés biztosította az ezredforduló táján rohamosan apadó széntermelést. A régi rezsim titokként kezelte nemcsak a széntermelés, hanem a széntartalékok mennyiségét is. Ezek ma már ipartörténeti adatok. 1873–1920 között átlagosan évi 30–40 ezer tonna szenet bányásztak, ami 1927-ben 131 ezer tonnára emelkedett. A kicsi magyar világbéli hadiüzem évi 25 ezer tonnát szállított át Málnásfürdőre. A széntermelés 1972-ben elérte az évi egymillió tonnát! A hazai rendszerváltás esztendejében (1989) a vállalat által kiaknázott évi 1,1 millió tonna szén 1990-ben hirtelen félmillió, majd 370 ezer tonnára esett, amikor végleg búcsút kellett venni az előrelátható veszteségekkel működő hazai bányászattól. Az új évezred elején a földtani bizottság által jóváhagyott erdővidéki lignittartalék 120 millió tonna volt. (A Kőröspataki külfejtés tartaléka közel 50 millió tonna, amelyből a bánya bezárásának pillanatában évi 1,2 millió tonnát termeltek ki. Ez azonban már nem tartozik a köpeci szénbányászat történetéhez.)
Felsőrákosi szén Bákónak – új piacot keresnek
Az új gazdasági helyzettel a Barót-köpeci vállalat nem tudott megbirkózni. A mélyművelésű bányákat a nehéz és költséges hidrogeológiai viszonyok miatt fel kellett hagyni, s az ezreknek kenyeret adó vállalat egy szál külfejtésre maradt a Felsőrákos és Ágostonfalva közötti térségben.
Ennek helyzetéről Grad János megbízott igazgatót kérdeztük, aki elmondta, hogy a felszíni fejtés működik, sok évre vannak tartalékai, a szén fűtőértéke a nem szelektív termelés folytán sajnos, csak 1600–1800 kcal/kg. A szakmunkások a környékről valók, a műszaki vezetést a baróti vállalat néhány szakembere végzi, de a működtető, aki az embereket is alkalmazta és fizeti, egy cîmpulungi székhelyű cég, amely a Ploieşti-i Carbonifera nevű szénkitermelő társasággal mint központi bányaipari vállalattal kötött szerződést a kitermelésre.
– Ötvenkét ember keresi ott a kenyerét – folytatta Grad. – Terveink szerint 2013-ban 170–180 ezer tonna szenet szeretnénk kiadni. A vízföldtani körülmények tűrhetőek, a vízzel sikeresen harcolunk, a széntelep lefedési aránya 1:4, vagyis az eltávolítandó meddő réteg négyszerese a széntelep vastagságának. A szén a technikai töltőállomásra kerül, és onnan vasúton jut el az azt felhasználó bákói hőerőműhöz, amely még nem tért át földgázra. Tanulmány készül a fejtés következő három esztendei működtetésének biztosításáról. Megpróbáltak újabb piacot is szerezni. 2011-től az olthévízi cementgyár például a mi lignitünket használja égetőkemencéinek fűtéséhez, és újabban a segesvári Siceram cég is igényli a lignitet a téglagyártáshoz. Magyarországi kisebb magáncégek is érdeklődtek a mi szenünk után, amivel talán sikeresen működtetnének olyan mikrohőerőművet, mely kórházakat és más egységeket látna el fűtéssel, de olyan cég is jelentkezett, amely kisebb brikettgyárat szeretne létesíteni, ahhoz keresi a szénport. Ott már nem működnek a lignitbányák. Minket érdekelnek a kisebb fogyasztók, mert ha a bákói erőmű áttér majd földgázra, elveszítjük piacunkat, s a bánya fenntartásához legalább évi 60 ezer tonnás folyamatos termelésre lenne szükség. Ez olyan tevékenység, hogyha leáll a bánya, újrakezdeni szinte lehetetlen. Az az érzésem, hogy ennek a klasszikus energiaforrásnak még nem járt le az ideje.
Míg élünk, fájni fog
Nem volt fájdalmasabb pillanat Erdővidéken, mint amikor bányaszerencsétlenségben odaveszett vájárt, segédvájárt, csillést temettek, amikor gyerekei körülállták a sírgödröt, s felhangzottak a bányászhimnusz akkordjai. Ma már közel hetven a nyilvántartott áldozatok száma 1950-től napjainkig. Nehéz volna összegyűjteni azoknak a nevét, akik az 1950 előtti bányakatasztrófák, omlás-omlasztás, vízbetörés, sújtólégrobbanás, szén-dioxid okozta fulladás, a szén öngyulladásából származó bányatűz vagy más végveszély miatt vesztették életüket. A régmúltnak is voltak áldozatai, tanúskodik erről a bányászat centenáriumára kiadott ipartörténeti monográfia (Kisgyörgy Zoltán – Vajda Lajos: Köpecbánya 1872–1972. Sepsiszentgyörgy, 1972). Akkor még mostohábbak voltak a munkakörülmények: ,,A munkaidő 12 órás műszakokra oszlott, s a hosszú munkanap alól nem volt kivétel a gyermekmunkások számára sem, akiknek létszáma 1895 és 1908 között átlag 10 és 30 között váltakozott. (...) 1887 és 1895 között egy-egy halálos kimenetelű balesetet jegyeztek fel. Az akkor használatos, ácsolás nélküli kamrapillés fejtési mód miatt a bányatüzek veszélyeztették a telepet, nem nyújtottak biztonságot a fejtésben dolgozó munkások számára. A bányakatasztrófák és balesetek elkerülése csupán a munkások megérzésére, tapasztalatára alapozódott. Amint az akkori feljegyzések, fényképek bizonyítják, munkavédelmi öltönyök és felszerelések nem voltak. A bányászok saját ruhájukban, fejükön kalappal dolgoztak, olajmécses volt a kezdeti gyenge fényforrás, a bánya természetes módon levegőzött, olykor a beépített kemencék segítségével próbáltak javítani a bányalevegő járásán. (...) A zsákutcaszerű fejtésekben, nehéz levegőben dolgoztak a munkások, a munkahelyek hőmérséklete 25 Celsius-fok felett volt. A ki-kitörő bányatüzek okozta vízgőz és lepárlási gázok jelenléte még nehezebbé tette a levegőt. Nehéz volt a hosszú távon való kézi csilleszállítás, a vízgyűjtő zsompokból olykor kézzel, vödörrel merték ki a vizet.” Az első nagy katasztrófa a köpeci Géza-bányában történt 1951-ben, ahol a régi munkálatokban felhalmozódott víz áttört abba a tárnába, ahol munkások dolgoztak. A nagy nyomású vízből lehetetlen volt a menekülés. Hosszú idő telt el, amíg azt a szivattyúállomás a felszínre pumpálta, s meg lehetett keresni a bennfulladtak holttesteit. Hatan voltak. A 39 éves Sánta Péter két árva fiúgyermekét e sorok írója is ismerte, Náfrádi Balázs 35, Mihály András 26 éves volt. Az emlékezés szövétnekét gyújtották meg 2008-ban, amikor egy obeliszkre elhelyezték a temetőben annak a hatvanhat bányamunkás áldozatnak a névsorát, aki életét vesztette a szénbányák mélyén. A Köpecen még álló Géza-bánya bejáratának látványa jelenünk szégyene. Más bányavidékeken ezek ipartörténeti emlékek! A még el nem lopott vasajtaja emlékekkel megrakodott történelmet jelképez. Tavasz nyíltával ki kell javítani, ajtaját lezárni, emlékplakettel megjelölni! Meggyőződésünk, nem kellene úgy eltelnie ennek az évfordulónak, hogy a szénmedence központjában a 140. évfordulón bár egy emléküléssel ne idézzük fel a szénbányászat terhes történelmét.
