Hazája, otthona volt az a valamikori, monarchiabeli régi ország Szindbádnak, aki itt és most egy másik élethelyzetben — az erdélyi költő alteregójaként — egy egészen más földrajzi térség hajósaként bukkan fel újra az időből — felülírva a korábbi Krúdy-figurát, átszöktetve a vándort, az egykori Krúdy-szimbólumot a trianoni határokon a múlt század második harmadának Romániájába —, ahol (keserű tapasztalata, fájdalmas tudomásulvétele ez a könyvnek) már nem csak az a régi, múltbeli ország nem ugyanaz a régi ország, hanem már ez sem az, a vers lírai hősének egykori, ifjúkori, C-korszakbeli, de a jelen napok, napjaink országa sem.

Nem lehet véletlen, hogy Bogdán László új verseskötetének* ezt a címet választotta, mint ahogy az sem, hogy a címadó darabot a kitűnő prózaírónak, barátnak és sorstársnak, a ,,szintén hajós", a Krúdy megálmodta vizeken nagy előszeretettel vitorlázó Mózes Attilának ajánlotta.

A valamikori Krúdy-hős azért kerekedik fel újra és újra, hogy egy-egy hajdani, nagy érzelmi megrázkódtatást jelentő szerelmét visszaálmodhassa, újraélhesse a nő vagy legalábbis az egykori helyszín felkeresésével. De mindig vagy majdnem mindig azt kell tapasztalnia, hogy ez az egykori emlék most valami mást, egyebet jelent, mint a hajdani: fájdalmat, félelmet, megaláztatást, kiábrándulást. Az egykori lepel lehull, a szépnek hitt emlékek borzongató, kiábrándító élményként köszöntenek vissza az újabb és újabb találkozáskor.

Bogdán László új kötetében ilyen szindbádi időutazásra vállalkozik, az emlékek, a múlt s vele együtt az egykori én, az egykori helyszínek, a hajdanvolt nők és hősök, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek megidézésével. Magatartása az emlékező, felidéző költőé, de ugyanakkor a figyelmeztetőé, az emlékeztetőé is (,,Emlékezzetek ránk. Köztetek lettünk bolond" — A kar). Keserű lemondás, fájdalmas beismerés előzi meg (vagy talán indokolja) ezt az emlékekbe, a múltba való menekülést: ,,a legvégén az útnak / nem maradt immár semmi/ miben lehetne hinni" (A régi nevetések). És ahogy Szindbád számára a valamikori nők a szerelem, az élet jelképei, úgy Bogdánnál az emlékekből felvillantott nő-képek szintén az egykori életet jelképezik, a valamikori érzelmek, a viharos szerelmek múltbeli fátyol mögül elővillanó mozgóképei ezek. Talán ezért is az egyik fontos — ha nem a legfontosabb — motívuma a kötetnek az élet: ,,már mindent megkaptam az élettől, ami kellett" (Fogolyvadászat), ,,Ha vele maradok, más lesz az életem" (uo.) — összegez keserűen a költő, számot vet és visszatekint. De az élet nála, szemben a Krúdy-hős háborgó, viharos óceánjával, valami lepusztult, kietlen, sivár világ, sivatag, amelyben a balkáni, maskarás, karneváli forgatag fel-feltűnő és kihulló alakjai csak elmélyítik, és még szánnivalóbbá teszik ennek a fura képződménynek, báli forgatagnak a féktelenül tomboló haláltáncát. És ebben a balkáni, mahalás sivatagban egy-egy felidézendő emlék nyomán különböző helyszínekre viszi — utaztatja — Bogdán a hősét, valahová az említett hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek környékére, a krúdys nevű Pepita Oroszlánba vagy a Bajkál teázóba. (Van, akire már csak egy talpas pohár emlékeztet a korábbi szereplők közül.) Hősével együtt menekül, menekíti magát, hogy aztán — kénytelen-kelletlen — újra és újra visszatérjen ugyanabba a kisvárosba, a saját kikötőjébe, amelyik már nem is hasonlít saját korábbi városára sem, hogy levonhassa maga számára újra és újra a végső konklúziót: ,,Semmi sincsen úgy, semmi sem olyan, mint azelőtt" (A tér).

A régi ország ugyanis már nincs sehol, csak a költő emlékeiben, a régi hölgyek, ők is tovatűntek az időben. Az emlékek, a múlt s vele együtt az az idő szétfoszlott, semmivé lett. S az emlékeibe visszatérőt a végzet, a félelem, a pusztulás, a démonok és bolondok színes kavalkádja, színes báli forgataga, másvilága és más világa fogadja. Lezárult valami, végképp véget ért. A walesi bárdokra írt A bráni lakoma hősének, Csausznak, a hírhedt diktátornak a szelleme söpör végig azokon az éveken, a fiatalság, az ifjúság évein, ahol a balkáni tél (melynek emblémája egy szalonnabőr) komor képei szolgálnak életteréül mindenféle létezőknek, a balcsillagzat alatt születő verseknek ugyanúgy, mint az egész hangosan kattogó, recsegő és ropogó, utolsó levegővételeivel még működő és pulzáló balkáni bazárnak. Nem máshol, a költő emlékeiben, egy régi ország régi díszletei között, ahol aztán:

,,az ember végül meghajol,

kibújik keresztje alól,

és sandán szerte-messze néz,

mert végül ennyi az egész"

(Antilíra)