Kedves EMIL-es Kollégáim, drága Barátaim, Cimborák!
Kényszerű távollétemben közös íróbarátunk köszöntésére szolgálnának e soraim, melyeket — dühömben, amiért objektív okokból nem lehetek köztetek — kedves-durván így indítanék: Aki mindmáig egyetlen sort sem olvasott Bogdán László nevezetű magyar írótól, az menjen haza! És olvasson.
Olyan írónk, homo transilvanicusunk ő ugyanis, ki literatúránk minden bokrának ága-levelén szellőként vagy szélvészként jelen, s írja nem csak vers- és regényfolyamait, de napi esszé-véleményeit képzőművészetünkről, színházainkról, s mit ád ég, régi nagy író-zsurnaliszták örököseként még a napi politikáról is.
De ami a legfélelmetesebb benne: mindannyiatokat olvas, talán minden sorotokat, ráadásul véleménye is van. Melyet lepkehálóval is nehéz lehetne befogni.
A poézis embere, magyarán: a mind magasabbra néző folyamatos szellemi tevékenykedés lénye ő, akiről hiába faggatnak közös ismerősök: miként lehetséges, hogy miközben minden tévéműsort ismerve, csaknem minden megjelent könyvet elolvasva, még kultúrhistóriai, sőt, őstörténeti tájakat bebarangolva immáron huszonhatodik vagy fene tudja, tán harmincadik könyvét írja, félévenként egyszer még berúgni is akad ideje? Nem tudom.
De szemem láttára járta meg az erdélyi irodalmi hadak útját: volt már átkozni való beatköltő, neoavantgárd és posztmodern, tradícióhajhász népnemzeti világfi, ki tudtommal a Balkánnál és Bécsnél, valamint szovjet Moszkvánál messzebb nem járt, de írói helyszín-élményvilága földgömb-belengő és hitelesnek tetsző, két nyelv értőjeként és egyet mesterien művelőként legalább öt világrész költőinek szenvedélyével éneklő múzeumőre és átírója klasszicitásnak és modernségnek; tornacipős világpolgárként és szűk vállú pulóveres sepsiszentgyörgyiként. Volt ő már sok szálán csaknem végtelenbe vesző családregények szerzője és a kommunizmus Drakuláit néző, egyenes fonalú történetmesélő, örök küzdelemben, dölyfben és alázatban az Olvasó kegyeiért.
Nem véletlen az sem a nemzedék- és paradigmaváltások keszekuszaságában, hogy míg egykori fallosz-lengető fiataljaink egyre mélyebbre és árnyaltabbra kavarják magukat kurvuló létünk némi-nemiségében, a csaknem hatvanesztendős örökifjú Bogdán László erotikus költészete a megtapasztalás trágárságával tör már-már klasszicitás rangjára.
Fiúk — mondta halálos ágyán Ottlik Géza nevezetű magyar író —, vigyázzatok a prosztatátokra!
Kívánok én is mindenkori sereglésetekhez jó serlegeket, nemes bort a kupákba, és töltsetek Bogdán Lászlónak is, mert kitüntetésetek bizonyára serkenti majd mohó szomját életre és írásra.
Baráti üdv, és b. ú. é. k. mindnyájatoknak
Farkas Árpád
Sepsiszentgyörgy, 2007. december 15.