Ugyanaz az érzés támad a felnőttben, a fiatalban, ha elhagyja szerelme, megcsalja, elhagyja élettársa, elhagyja gyereke.

Az elhagyás lehet törvényszerű vagy véletlen, szándékos vagy nem, a fájdalom egyforma, és sokakat terel holtvágányra életük egy-egy periódusában. A szenvedő úgy érzi, hogy egy egész világ okozott neki csalódást, mindenki magára hagyta. Az egészséges felnőtt az esetek nagy hányadában mégis kiverekedi magát helyzetéből, más társra, társaságra talál, betölti más érzésekkel, más emberekhez kapcsolódó érzelmekkel az űrt. Néhányan meg egyenesen úgy tesznek, mintha meg sem történt volna mindez velük, nehogy vélt gyengeségükről árulkodjanak a jelek.

Most azonban az elhagyatottságnak az a fajtája jut eszembe leginkább, amelyre ritkán és elég kevesen találnak kiutat: az öregek magánya, magárahagyottsága, amelyben a lelki hiány ötvöződik a testi korlátokkal, amelyben a ,,mit szeretnék"-et felváltja a ,,mire vagyok képes".

Hosszú sor kanyargózik a jegypénztár előtt, de a soron következő néni még mindig kérdez: ,,Ezt hogy kell használni? Azt kóstolta-e, kedveském?" Közben mesél: hogyan történt a készülődés régebb az ünnepre, milyen nagy telek voltak az ő fiatalkorában, és milyen népes családok.

Van, aki idegesen mocorog a sorban, más mosolyogva hallgatja, ő meg hirtelen észreveszi, hogy belefeledkezett a beszédbe, hogy ez már egy más idő, más tér, más valóság. Szabadkozva fordul a pénztárosnőhöz: ,,Elnézést, hogy így lefoglaltam, de olyan jól elbeszélgettünk" — és megnyugodva pakolgat.

A pénztárosnő hangosan osztja meg véleményét a rögtönzött közönséggel: ,,Látják, kérem, egy életet végigdolgozunk, hogy aztán még az se legyen, akivel egy szót szóljunk." A sor elcsendesedik, és érezni a levegőben a kavargó gondolatok cikázását.

Emlékeimben felcsendül az ismerős sláger: ,,Kell még egy szó, mielőtt mennél..." — különösen így, karácsony felé.