Az országrészek fájdalommal szakadtak el, sajátos öntudattal térnek vissza. Az öntudat feltámadásában nyilván épp az elszenvedett fájdalomnak volt legnagyobb sarkalló ereje; az elszakadt részek kiállták a próbát; megálltak a saját lábukon. Hisz sorra mind külön szellemet teremtettek, s egy testnek csak egy lehet a lelke.
Milyen ígéret és várakozás volt a felvidéki szellem. Fogadtuk, mint új színt, frissítő ojtást, tanulmányútról megtért fiút. Különös hatását én egyelőre semmiben sem látom.
A nyár elején egy-két órát Tamási Áronnal töltöttem. Ifjúkori nagy céljainkról beszéltünk, a műveltséggel megerősödő népről, a néppel megerősödő műveltségről, arról az Új Magyarországról, melyre hajdan életünket tettük. Csüggedt voltam. A mindig higgadt Áron szinte kamaszos lelkesültséggel biztatott: „Ne félj, jövünk mi; most már csak hetek kérdése.”
Ők is visszatértek, meghatottan köszöntjük őket. Hozni azonban, azt hiszem, ők sem hoznak sokkal többet, mint amennyit az elszakadáskor vittek s közben hazulról úgy-ahogy kaptak. Vagy mégis? S hogy vigyem elébük várakozásomat.
S hadd nyomjam meg a tollat, már magunk közt vagyunk, hadd segítsem őszinteséggel az őszinte választ. A felvidéki szellem nekem politikai parafrázis, az erdélyi szellem ma itt könyvkiadói sorozat. Erdély múltja óriási: a két pogány elől erőnk gyakran odahúzódott. De most a jelenről s a jövőről beszélek. A felvidéki és erdélyi szellem közt egy harmadik szellemről, az egész magyarságéról.
Politikában a regionalizmus híve vagyok. A lehető legkisebb egységek függetlenségéé. Ennek köszönhetik nemzetek is, egyének is szabadságukat. Szellem dolgában a lehető legnagyobb egységeket helyeslem, ez békítheti össze a félreértések miatt veszekvő népeket és egyéneket. Politikai egységnek Ozora, sőt, Gyánt-puszta is sok, szelleminek Európa is kevés.
Az erdélyi szellemnek lesz pályafutása a politikában, ahogy a felvidékinek is volt olyan, amilyen. Szellemi téren is a Felvidéket követi? Beolvad, vagy megőrzi különállását? A kérdés fogas, veszélye is van. De csak az írók, az erdélyiek oldhatják meg. Mi az ő hajlamuk? S mit tanácsolhatunk nekik? Ha van erejük, valóban országot hódíthatnak; ha nincs, örökölt, szép állásukat is elvesztik. Én az előbbire biztatnám őket, de némi figyelmeztetéssel.
Petőfi nem volt gyökeres alföldi, de Kun Lászlónál jobban megülte az Alföldet; aztán pacifikálta: az egész magyarság számára, az egész világ számára. A nevezetes debreceni szellemben a legjellegzetesebben debreceni, mint tudjuk, a rokokóval vegyített franciás enciklopédizmus volt egy dunántúli származék ujjmutatására, Csokonaiéra. Országrészeket általában írók szállnak meg tartósan. Ha Márai Kassán marad, ma az ő szelleme is tartomány. Ezerévi homály után a palócokat Mikszáth szervezte újra törzzsé. S ha holnap Göcsej is szül egy Nyirőt? Én dunántúli vagyok, hallottam már, hogy nekem is van külön szellemem, de leteszek róla. (Bár ha úgy adódik, Babitscsal, akivel egy megyéből vagyok, elég jó folyóiratot szerkeszthettünk volna otthon is.)
Az erdélyiek sokat szenvedtek, és derekasan állták. Mi tartotta bennük a lelket? Az erdélyi szellem-e, vagy az egész magyarságé? Az örömtől könnyezve tértek vissza, megadták a választ. De ifjúkori céljainkért, Áron, mi is szenvedtünk, és álltuk a próbát.
Céljainkért... De mi is az erdélyiek célja. A múlt nagy fegyvertárából mit őriznek a maiak. Miben van erejük, és mire? Ezt csak ők mondhatják meg. Mi csak azt mondhatjuk: a magyarságnak valóban egységre van szüksége. Ha csak azt hozzátok vissza, amit közös múltunkból kaptatok, rengeteget hoztok.
Íme, az első kézfogás után megosztjuk gondunkat velük: az a legmeghittebb fogadtatás, a legőszintébb bizonyíték, hogy valóban testvérként üdvözöljük őket. Nem azt várjuk tőlük, hogy mik ők külön, hanem azt, hogy mik velünk. S hogy mit tegyünk immár együtt? Ha mondandójuk van, ne Erdély nevében mondják, hanem az egész magyarság nevében. Magyaros bátorságra biztatnám őket; nekünk is van ebben iskolánk.
(Naplójegyzet, 1940)
