Az emberi igényre is ráérző személyzet honosította meg a szokást, s a vesebetegek sajátos lelkiállapotát ismerők előtt nem titok, hogy egy ilyen gesztus egészen mély húrokat pendíthet meg mind a javulás reményében bejárók, mind az empátiára hangolódó egészségügyiek lelkében.

Ivácson Zsófia osztályvezető főorvos, nefrológus szavait a puszta léthez emberi reményt is társító szertartásról, melyek a vérből mérgező anyagokat kiszűrő okos, életben tartó gépek társaságában hangzanak el, különösen találóaknak érzem: ,,Az otthonosabbá tett hangulat — heti két-háromszori kezelésre is szükségük van egyeseknek — mindenkinek jólesik. Van, akinek szó szerint mi vagyunk a családja. Kis ajándékot készítünk, felköszöntő hangzik el. A betegek nagyon igénylik, meghatja őket. Nekünk adott pillanatban nem elég a fizikai fájdalmat csökkenteni, nem elég szakszerűen eljáró orvosnak lennünk, mert a kezelteknek pszichológusra, társra is szükségük van. A beteget közeli embertársnak is kell időnként tekinteni, akit adott helyzetben mintegy átölelsz, és biztatod: az élet megy tovább! Mindezen túl pedig — miért titkolnám?— mi is igényeljük, hogy a mosolyt, a szeretetet, törődést, amit nyújtunk, alkalomadtán vissza is kapjuk, mert ha nem, nincs, miből töltekeznünk... A karácsony olyan jó alkalom minderre!"

Az idei karácsony egybeesik a műveseállomás fennállásának tizedik évfordulójával, annak alapítása is mintha karácsonyi ajándék lett volna ugyanis. Az ajándéki minősítés nem is jár messze a valóságtól. ,,1997. október 3-án nyílt meg a részleg, az első kezelésre épp december 11-én került sor — meséli a főorvosnő. — Fő támaszunk a Rumänienhilfe Kern Alapítvány volt. A németországi Kern házaspárral a brassói dialízísosztály avatásán ismerkedtem meg. Robert Kern vegyészmérnök olyan gyárban dolgozott, ahol a dialízisvízhez szükséges só készült, ott összebarátkozott egy Fogarasról kivándorolt orvossal, és így szerzett tudomást az erdélyi állapotokról. A forradalom után Robert Kern úr segélyszállítmányt hozott Romániába, és miután az első szállítmány — ruhák, élelem — egy óra alatt elfogyott, valami maradandóbbat kívánván nyújtani, az egészségügyi hiányokat számba véve, műveseállomások behozatalára gondolt. Azóta hatot szerelt fel az alapítvány a környéken: Brassó, Fogaras, Szeben, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda és Udvarhely neki köszönheti, hogy ma rendelkezik vele."

Az alapítvány e célból a német Heinze professzor szakértelmét és kapcsolatait vette igénybe, aki már a 70-es évektől támogatta Romániát e tekintetben, a temesvári, a bukaresti dialízisközpontok létrehozása az ő nevéhez fűződik. A ma 76 éves Kern házaspár, az ő nyomdokaiba lépve, egy egész régió jótevőjeként valóban minden elismerést megérdemel. Erdély más övezeteiben a Caritas Alapítvány szerzett érdemeket e téren.

Mindez hogyan fonódik össze a személyes orvosi életúttal?

— Nekem alapképzettségem a belgyógyászat — meséli a doktornő —, negyedévesen a kolozsvári nefrológián kerültem kapcsolatba e szakterülettel. Keservesen megtapasztaltuk, mit jelent, hogy tudd: létezik a gyógymód, de neked nem áll rendelkezésedre. 1996 nyarán különösen sok fiatal betegünk halt meg veseelégtelenségben. Ott toporogtunk az ágyuk mellett, és tehetetlenek voltunk. Akkor indultam neki a továbbképzésnek, Heinze professzor mellett dolgoztam Offenburgban két hónapot, majd Veszprémben újabb kettőt, s hoztam magammal a részlegfelépítés dokumentumait. 1996 novemberében kötöttük meg a szerződést az alapítvány képviselőivel, melyben minden fél kötelezettségeket vállalt. Mi adtuk a szakembereket, a helyiségeket, ők a felszerelést, és az osztály 1997 októberéig el is készült. A minisztérium egy lejt nem fektetett be, összes építész barátunkat mozgósítanunk kellett, két terem csempézése például a Conico cégtől származik. Tanfolyamokra jártunk, vizsgákat tettünk le, az alapítvány technikust küldött, aki betanította a személyzetet a gépkezelésre. Az első napokban hat beteggel kezdtük, ma hatvanan járnak dialízisre, és van tíznél több veseátültetéses betegünk is, aki havonta jár be ellenőrzésre.

A háromszéki gyógyászat történetében valóban mérföldes lépésnek számít hát, hogy ott, ahol korábban a vesebeteg halálra volt ítélve, ma műveseállomás áll a megye rendelkezésére. A betegek közt van, aki tizenhét éve jár kezelésre, mi több, a másutt veseátültetésen átesettek utókezelését is el tudja látni az állomás. Sepsiszentgyörgyön különben kétféle dialízist is végeznek. És a betegek családtagjai is tanúsíthatják, hogy nem pusztán az emberélet meghosszabbításáról van szó, hanem a beteg életminősége is nagymértékben javulhat a kezelés következtében. A veseelégtelenség több más betegséggel fonódhat össze, nagyfokú, differenciált kezelésre van tehát szükség, a túlélés időtartamát is ez szabja meg. De sokan meggyógyulva távoznak az osztályról, az akut betegeknek ugyanis rövid ideig van szükségük dialízisre, és utána veseműködésük helyreállhat. Átültetett félveséjű gyerek is került hozzájuk, aki most felvételizett egyetemre, és ,,megy tovább az élete". Az állomás gépei nem amolyan uraságoktól levetett holmik, hanem a legkorszerűbbek, az orvosnő azt állítja, az offenburgiak nem ennyire modernek. Az osztály gondja közös több máséval: több helyiségre, nagyobb térre lenne szüksége.

Végül a megye lakosságának az állapotára kérdez rá a riporter.

— Nem mondhatnám, hogy gyakoribb lenne nálunk a vesebeteg, mint délen, Olténiában például, de minálunk más okokra vezethető vissza. Nálunk oka lehet a kikezeletlen, a streptococcusos mandulagyulladás, ami később, akár harminc év múlva is okozhat veseelégtelenséget. Csernáton környékén örökletes vesebajt is felfedeztünk, ezek cisztás betegek. Most ezen is lehet segíteni.

Karácsonyra készülnek hát a dialízisosztály betegei és alkalmazottai — szó szerint az élet örömével ajándékozzák meg egymást.