Idejében hívtuk őket, de ráértek a legények! Késtek! A reanimátor már beindította az ébresztést, sietnünk kellett. A folyosóról beszólítottam egyik takarítónőnket, és arra kértem, segítsen szekérre tenni a beteget. Fanyalogva, ímmel-ámmal állt a dologhoz. A targonca tovább csúszott, miközben próbáltuk ráhúzni a férfit. Kolléganőm nem erőltette magát. A hatalmas súly, de a beteg iránti felelősség is rám nehezedett, meghaladta egy nő erejét. Hallottam a roppanást! A rettenetes fájdalom sem váratott magára! Hál’ istennek a beteg a szekérre ért, nem zuhant rám. Sikoltottam, eszméletemet vesztettem. Többre nem emlékszem!
Amikor a klasszikus elsősesegély-műveletek nyomán a nővéri szobában megébredtem, sokan álltak körülöttem. Azt hitték, hogy a felhalmozódott fáradtság okozta az összeomlást. Szúró, rettenetes fájdalmat éreztem a derekamban, és ahogy szólni tudtam, én tippeltem meg a diagnózist.
– Kollégák! Az a gyanúm, hogy gerinctörés történt.
Nosza, röntgenre Elvirát! Csak­hogy ehhez szekérkére kellett helyezni engem, de én a legkisebb mozdítástól is majd megvesztem. Könyörögve kértem, bár lokálisan, az érzéstelenítést. Orvosok, kolléganőim elképedve álltak körülöttem. Amikor ismét megébredtem, már túl voltam a röntgenvizsgálaton. Úgynevezett vízágyon feküdtem, berögzített helyzetben. A klinikán nem volt divatban a kegyes hazudozás. Tudatták velem a tényállást: valóban gerinctörésről van szó, a 4., 5., 6. számú csigolyák közti két porckorong roppant össze. Feküd­nöm kell, türelemmel. Hosszú lesz az út a gyógyulásig! Megpró­báltam visszaválaszolni, de már a tüdők többletmunkája, ami a beszédhez szükséges, azonnal hasogató fájdalmat okozott a hátgerincben. Szem­pillantással jeleztem: megértettem. Hogy felmondólevelem a nővéri szobában, szekrénykémben, az átmeneti kabátom zsebében lapult? Hogy várnak rám a Radio-TV Monte-Carlo stúdióiban? Ez már semmi jelentőséggel sem bírt.
A vízágy tulajdonképpen egy kerekekre szerelt betegágy, melyen a rugalmas gumimatracot vízzel töltik fel, de nem egészen. Így a test domborulatai belemélyednek, a súly tűrhetően megoszlik. A víz hőmérséklete szabályozható. Elméletileg deszkán kellene feküdni, mint valami ravatalon, párnákkal itt-ott aládúcolva, mozdulatlanul, de ezt hónapokon át kibírni képtelenség. Vízágyon feküdni sem leányálom.
Ami a fájdalmat és annak csillapítását illeti, az oroszok úgy tanították, hogy a fájdalomra szükség van mint visszajelzésre, hogy baj van valahol. A csillapítókkal tehát csínján kell bánni, mert csökkentik a testhőmérsékletet, lassítják az életfolyamatokat, köztük a gyógyulásét is. A francia iskola is ezt vallotta. Csak akkor adtak fájdalomcsillapítót, amikor nagyon szenvedtem.
Monte-Carlóba én idejében megüzentem, hogy mi történt, de meggyőződésem, hogy nem fogták fel annak súlyát, mert gyógyulást kívántak, és visszajeleztek, hogy várnak. Lel­kileg feldobódtam kissé, de nem sokáig. Idő­közben természetesen sok látogatóm akadt, kisfiamat is rendszeresen behozták. Könnyei­­met nyelve mo­solyogtam és hazudoztam, hogy nem esett nagy baj. Aztán egy szerdai nap délelőttjén rendhagyó dolog történt. Rendőrt kalauzoltak az ágyam mellé. Bemu­tatkozott, majd bocsánatkérések közepette papírt vett elő, és rettenetesen kínlódott a név kiolvasásával-kiejtésével. Mondta: azt szeretné megtudni tőlem, hogy bizonyos... Monsieur Pielea Melincu Teodor valóban a férjem-e. Közös gyermekünk felől is érdeklődött.
– Tisztelt uram! Teodor a férjem... volt! Romániában hivatalosan elválasztottak tőle! Egy kisfiam, aki apja nevét viseli, valóban van. Montgeronban, a gyermekotthonban neveltetem. De szabad-e tudnom, hogy mi történt?
– Madame! A férje... Bocsánat, volt férje Bécsben van, a politikai menekültek táborában. Szeretné, ha áthelyeznék Franciaországba, hogy találkozhasson a családjával. Ezek szerint igazat beszél. De az ön beleegyezése is szükséges, hogy átengedjék. Van az a nemzetközi egyezmény... (elhadarta a számát).
Nem tudtam, mit válaszoljak. Nővér kolléganőmre néztem, aki a rendőrt bekalauzolta, de az a vállát vonogatta. Kisfiam jutott eszembe, aki az utóbbi időben többször tett fel nekem meggondolkoztató, nehéz kérdést.
– Anyukám! Nekem miért nincs testvérkém?
Furfangos választ adtam. Azt mondtam, megtörténik az ilyesmi. A Jézuskának sem volt testvére.
Valentin gondolkozott, aztán folytatta.
– Mamici! De igaz-e, hogy nekem van apukám? Nem úgy, mint a kicsi Pjotruskának! (Félárva gyermek volt az otthonban.)
– Hát persze hogy van, kisfiam!
– De anyukám! Ha nekem van apukám, akkor miért nincs itt?
Na, erre a kérdésre nem sikerült megnyugtató hazugságot rögtönöznöm. Méghogy apja ellen neveljem a gyermeket, uszítással, egyéb „felvilágosító” eszközökkel? De hiszen Vajna nagymamám sem uszított engem soha apám ellen, pedig ő is rettenetes kárt okozott a családnak!

*

– Elvira! Ébren vagy? Kérlek, válaszolj! – sürgetett a kolléganőm.
– És biztos úr, mit kellene tennem, hogy átengedjék?
– Ide egy aláírást kell adnia, és a kedves nővértől mint tanútól is kérünk egyet.
Így történt, hogy odafirkantottuk a nevünket, pedig semmi porcikám nem kívánta a Dorellel való találkozást. De a rengeteg párizsi kínlódás (és sikerélmény) után én már régóta túl voltam azon, hogy gyűlölettel viszonyuljak hozzá. Képzeljék, másfél évvel azelőtt vele álmodtam (!), és ami azután történt, ma is meggondolkoztat. Dorel egy mocsaras területen próbált keresztüljönni, de belesüllyedt. Felém nyújtotta a kezét, és arra kért, segítsek. Nem tudtam elérni, idejekorán felébredtem. És alig két hét elteltével, amikor egyik ismerősöm, aki már francia volt és szabadon hazamehetett Romá­niába, azt a hírt hozta otthonról, hogy volt férjemet bebörtönözték. Igen, megpróbált átszökni a határon, sikeresen át is jutott egy közeli faluba, de az utcán épp autóbaleset történt, a zebrán elütöttek egy járókelőt. És Dorel ahelyett, hogy eltakarodott volna a helyszínről, megállt csodát látni. A marha – mert nem tudok mást mondani. Akkor sem ébredt a valóságra, amikor kiszállt a rendőrség. Ilyen­kor tanúkat keresnek. Dorel a járdaszegélyen tátotta a száját, hát odament egy rendőr, és rákérdezett, látta-e, mi történt. Volt férj-uram kedélyesen vonogatta a vállát: – Nu ştiu sârbeşte! (Nem tudok szerbül.) Vesztére! A rendőr macedo-román volt... Kérte az igazolványát! Dorel ekkor megriadt, és menekülni próbált. El­kapták, mint a fáradt őszi legyet, és visszaadták Romániának. De jóval ezelőtt, még amikor otthagytam, és ő a szolgálati lakásban sza­bályos háremet rendezett be ma-gának, már a Securitate is ráhe­lyezte figyelő szemeit. A nők két helyről kapták a „tiszteletdíjat”. Egyrészt volt férjemtől: ezt-azt, természetben vagy pénzben, másrészt 100 lejt a Se­curitate kasszájától, valahányszor jelentkeztek jelentést tenni Dorelről, akit már szökési kísérlete előtt lefokoztak a katonaságnál, majd amikor elkapták, a hírhedt Jilava börtönbe zárták. Ott már az orvosi rutinkivizsgáláson kiderült, hogy valami rosszindulatú daganata van, és hozzákezdtek a „perfúziózáshoz” citosztatikumokkal. Érti, ugye, a kedves Olvasó, miről volt szó? Ezek voltak a szeku eszközei, hogy el­tegyék láb alól a kényelmetlen embert. Dorel azonban rövidesen megmenekült. Ceauşescut a hívei épp az idő tájt próbálták Nobel-bé­ke­díjra javasol(tat)ni. Ek­kor volt a romániai nagy békereferendum, majd államelnöki minőségében a diktátor am­nesztiát hirdetett, járt-kelt a világban, és harsogta a belügyekbe való be nem avatkozás elméletét stb., stb. De ne bonyolítsam elbeszélésem fonalát!
Aláíráskor rettenetesen derekamba nyilallt a fájdalom. Vajon ez is valami „jelzés” akart lenni, de nem értettem? Fogalmam sincs, mennyi idő telt el azután, már bele is feledkeztem, amikor egy délután, látogatási időben Dorelt az ágyamhoz vezették. Nem hittem a szememnek! A jóképű, atletikus Dorel, a hírhedt nőcsábász helyett, akire buktak a nők, egy sápadt, kopaszodó, meggörnyedt roncs állt elém. Megsajnáltam! Eközben nehogy azt higgye valaki, hogy Dorelt érdekelte, mi a bajom, miért fekszem betegágyban! Felhúztam a pokrócot a nyakamig. Szívesebben vettem volna, ha pl. az Aranytücsök fesztivál győzteseként ismer rám, legalább a tévé képernyőjén, hadd egye a penész, de őt egyszerűen nem érdekelte az ilyesmi. Va­la­hogy kivettem belőle, hogy szabadulása után kihelyezték egy Arad melletti faluba, egy autószervizbe szerelőnek. Onnan úgy szökött ki Ma­gyarországra, majd onnan tovább, hogy megfizetett egy kamionost, aki „nem vette észre” az export­fűrészáruba keveredett embert.
– Elvira! – tért a tárgyra Dorel. – Hallottam, hogy te pénzes asszony vagy. Nem adnál kölcsön annyit, hogy kimehessek Münchenbe a futballmeccsre? (Mün-chen-be? Azt hittem, hallucinálok!)
– Na, ide figyelj, Dorel. Te egyelőre rendőri felügyelet alá kerülsz. El sem hagyhatod Párizst. Még én sem kaptam meg az állampolgárságot. Itt mindenekelőtt dolgoznod kell. És tanulnod franciául. Pénzem nincs! De odaadom a lakásom kulcsát, hogy amíg munkát találsz, ne kerülj a hajléktalanok közé. Itt van száz frank, ebből szerényen meg tudsz élni pár napig, aztán gyere vissza.
Megkértem Élisabeth nővért, hogy hívjon egy taxit Dorelnek, mert egyedül nem fog odatalálni. Fizettem a költségét. Bevallom, az volt az elképzelésem, hogy a hét végén, amikor elhozzák Valentint Montgeronból, összehozom az apjával. De ott, előttem, hogy gyönyörködhessem a gyermek örömében. És az apjáéban? Hm! Amit most mondok, lehet, el sem hiszik. Úgy képzeljék, Dorelnek eszébe sem jutott Valentin. Meg sem kérdezte, hogy gyermeke megvan-e még, hol van, mit csi­nál. Elégedetten távozott a száz frankocskával, a taxi hazavitte...
Másnap reggel, épp túl voltunk a viziten, bevettem a gyógyszereimet, és elhelyezkedtem a vízágyon, amikor a főnővér jelezte, hogy egy úr, aki nem tud franciául, és rém erőszakos, Elvirát keresi mindenáron. De erre már meg is jelent az „úr” csapzottan, kótyagosan és követelőzve. Pénzt kért.
– Te hogy kerülsz ide? De hol is voltál?
– A Pigalle-ban – válaszolta a Temesvárról ismert magabiztos szemtelenséggel.
– A Pi-galle-ban? És honnan volt ehhez pénzed?
– Hát!... találtam. A szekrény fiókjában!
Megértettem, mi történt. Dorel mindent összevissza keresgélt a lakásomban, és megtalálta azt a féltve őrzött hétszáz frankomat, melyet Valentin gyermekotthonbeli eltartására tettem mindig félre. És ő tudja hogyan, de eltalált a Pigalle-ba, oda, ahol a kurvaosztály van, s a hétszáz frankot (havi betegpénzem felét) elitta, elnőzte, elszórakozta. Ezután – még ittasan – megjelent a kórházban, hogy fizessem ki a taxiját, hazáig.
...Hát nem találok szavakat arra a lelkiállapotra, melybe kerültem. Csak nyomtam a segélykérő csengőgombot, nyomtam, mintha égne a kórház. Mindenki összeszaladt. Én ordibáltam.
– Kérem! Ezt a semmirekellőt toloncolják ki innen! De először vegyék el tőle a házkulcsomat! Hívja­nak rendőrt, ha szembeszegül...

(folytatjuk)