Időnként, az elmélyedt olvasásból felpillantva, a maga csendes, visszafogott módján belekapcsolódott egy-egy beszélgetésbe, de csak röpke pillanatra, mert azonmód újra vissza is temetkezett a munkájába. Akkoriban tudtam meg róla, hogy a Gondos atyafiság(1955–1961) milyen fergeteges siker volt az ötvenes-hatvanas években Erdélyben, hogy Hajdu Győző állítólag tizennyolcszor írta le a könyvről, hogy „rendszer- és pártellenes”, mert a Székelyföld Nyárád menti részét nem lehetett kollektivizálni Szabó Gyula műve miatt. Aztán a szigorú, aprólékos szerkesztőről is legendák keringtek, hogy egyike volt azoknak a keveseknek (talán utolsóknak), akik még alkalmazták a szerkesztés műhelyjellegét biztosító közös munkát, amikor a szerkesztő, mintegy belehelyezkedvén az illető szerző írásmódjába, ott helyben, a szerző előtt, meghúzva, átírva, javítgatva a szöveget, valósággal megtanítja a kezdő írót írni.
Novellái a kispróza mesterei közé emelték”, írja a haláláról (2004) tudósító szűkszavú cikk az interneten. Nemrégiben sikerült erről újfent meggyőződnöm, amikor kezembe került a Szerelmünk havában című, 1967-ben Bukarestben megjelent novelláskötete. Az író ekkor mindössze harminchét éves volt, és már ötkötetes, sikeres szerző. Mindössze tíz darab novellát tartalmaz a kis könyvecske, és e tíz darab feszes, igen jól megkomponált, mesterien szerkesztett rövidpróza között – a legszigorúbb mércével mérve is – van legkevesebb két antológiadarab: a Sárgaszemű Jovánki és a Mátyuska macskája. Ez utóbbit legalább háromszor újraolvastam: először döbbenetes hatással volt rám; aztán a kíváncsiságtól hajtva, hogy lássam, másodszor is ugyanolyan hatással lesz-e (igen), most már a legapróbb részletekre is nagyon figyelve, megint újraolvastam; és aztán harmadszor is, ekkor meg a novella (mesteri, tanítandó) szerkesztésének a technikája, felépítése miatt vettem újra elő.
Tizenegy ember, tizenegy falustársa halálhírét hozva, élet és halál uraként érkezik haza a háborúból a „magtalan-gyerektelen, dilinkó Mátyuska”. A legelső otthoni hírek, amikkel szembetalálja magát: az egyik, hogy el akarják pusztíttatni az „elhitványodott”, benn piszkoló, egeret nem fogó, és a szomszédság padlásain található disznóságokra rákapott macskáját; a másik, az egyetlen „örömhír”, ami várja, hogy a tizenegy elhunyt bajtárs közül az egyiknek a felesége, aki a férj távollétében „összekapott” egy teherautó sofőrjével, éppen olyankor, amikor kísérgette azt valahová, a kontyában elhelyezett (hogy szebb legyen a konty) talpas pohártól – ahogy az autó nagyobbat döccent – beverte a fejét, és meghalt. Egy asszony, a tizenegy feleség közül egyetlenegy, akinek nem kell elszámolnia a férj halálával. Akit nyugodtan meghalathat a faluban, a többi asszony előtt. Jönnek is az asszonyok sorban, aztán megkönnyebbülten távoznak a „jó hírrel”. Közben meg folyik az „élet” ugyanúgy tovább, ahogy azelőtt, a maga kerékvágásában; Mátyuska macskáját továbbra is el akarják pusztítani a falusiak, mindenféle tortúráknak alávetik, ám amaz, mint a mesebeli kiskakas, még a fedett cement ganélégödörből is, vagy kővel a nyakán, az áramló nagyvízből is hazakerül. „…mintha megérezte volna, hogy hazajöttél – mondja alázatosan, restelkedve az egyik falusi asszony – nem akar elpusztulni.” Élet és halál urának lenni nem emberre méretezett teher. Mátyuska sem tud megbirkózni vele. Az egyik utolsó asszony előtt aztán nem bírja tovább, megtörik, sírva, futóbolondként vágja hátra az ajtót, amelyen bevánszorog a macskája, a nyakán vonszolva a rá kötött követ. „Azt is meg akarjátok ölni, amit nem lehet?” – kiabálja kifordult szemmel, hadonászva, ingét tépve.