És sorokon át még folytathatom, csupa rímmel, ímmel-ámmal, és megteszem, mert a ló is kezesebb abrakkal, hámmal…

De városunk még olyan város, ahol igen sok a famészáros. Ezért nálunk a fák is sírnak, nemcsak télen, nemcsak nyáron, akkor is, ha róluk írnak, s akkor is, ha ,,csak" irtnak.

Öreg gesztenye mesélte, hogy szép időket ő biz’ megélt. Akkor volt ifjú titán, mikor forradalom tört ki Budán, s előtte kiáltá Gábor Áron, hogy: ,,Lészen ágyú mindenáron!"

Emlékszik a térzenékre, szép dámákra, hajra, ékre; lombjai közt gerlepárra, szélfúvásra, eső-árra… S a virágzó májusokat, a bódító illatokat, amelyekből megélt sokat, sokat, azokat sem feledheti, napjainkban még ez élteti…

Emlékszik gondos kertészekre, kik ápolgatták, nyesegették, a gyerekek átölelték és szerették, nagyon szerették… Ősszel a gyümölcsét összeszedték, némelyek beleharaptak, meg is ették, nemcsak játéknak gyűjtötték, nemcsak játéknak gyűjtötték…

És mesélt a háborúkról, az elsőről s a másodikról, amikor a madárkák is reszketve bújtak össze, védő lombsátra alatt rejtőző fészkeikbe, de azért lett utód, kisfióka, és lett újabb tavasz, lett friss szamóca, és lett nyár, újabb ősz, sok lakkozott játék gyümölcs. És jött hideg szél, télre tél, mely ágaimat megcibálta, de ki nem döntötte törzsemet, így érhettem meg e szép kort, s lettem vén, öreg, agg, hű bölcs…

De ami most történik velem és társaimmal, körülöttem, az meghalad minden képzeletet, mondanom sem kell, hisz láthatod, a sírunkat is megáshatod, de még azt sem kell, hisz megásták romboló robotok, ,,csákányisták", mert ahol ezek az ,,óvó" kezek szerszámot fogva megjelennek, ott kő kövön, fa fán nem marad(hat), fa, fű fenn nem maradhat…

És teszik mindezt az érdekü(n)kben, mert ha soraink megritkulnak, ha hajtásaink meggyérülnek, több lesz, ugye, az éltető fény, szebb lesz, zöldebb az ,,aljnövényzet"…

De ne búsulj, fa, hajh, növényzet!, lesz még jobb is, ha lecserélnek bennünket műfára vagy akár ,,betonfára", s ráhúznak egy kaptafára, hogy olybá legyünk, mint a házak, betongerincűek, sudárak…

Fázunk, és most azért sírunk, fagyos könnyet azért ejtünk, szakadóban a gyökerünk, szakadóban a gyökerünk, s ha nem csikorgunk: kiveszünk!

Sirámomat még folytathatnám, csupa rímmel, ímmel-ámmal, de nem teszem, mert a ló is kezesebb zablával, hámmal…

De még annyit hozzáteszek a költővel, ha még érted, hogy: ,,Ne bántsd a fát, hisz ő is érez!" Ne nyúlj ágához, gyökeréhez, csak szeretettel, ne fejszével… Szeretettel, ne fejszével…

Így hangzott hát a fa búja, legyen tanulság: fabula!