S most egy régi történet: valamikor a nyolcvanas években, még a brazil, mexikói, amerikai szappanoperák dömpingje előtt több magyar városban és faluban pénzt gyűjtöttek jámbor lelkek Isaura, a rabszolgalány felszabadítására. Ezen lehet mosolyogni is, hiszen, nem tudván elvonatkoztatni az érzelmes történettől, felháborította őket a rabszolgaság ténye. Feltehető a kikerülhetetlen kérdés — visszautalva Szent Ágoston idézett bölcs elmélkedésére —: a mellettük élő másik emberre odafigyeltek-e? A szegényekre, a megalázottakra, a megszomorítottakra, az árvákra, a hajléktalanokra, a magukra maradottakra, a tehetetlenekre, a betegekre, az éhezőkre, a szomjúhozókra, a végérvényesen magányossá válókra, mindazokra, akik szentestén is egyedül vannak, akik elviselhetetlen s számunkra, a többség számára felfoghatatlan nyomorban tengődnek, akiket kényszerpályára röpített a társadalmi gravitáció? Odafigyelnek-e — de beszélhetünk végre többes szám első személyben is! —, odafigyelünk-e a tántorgó lelkekre, az életük célját, értelmét nagyon sokszor önhibájukon kívül elveszítőkre?

A kérdés annál is inkább indokolt, mert az országban, ahol élünk — és éppen tizennyolc esztendeje esett ránk a szabadság, amivel nagyon sokan nem is tudnak, mihez kezdeni —, egyre élesednek, megváltoztathatatlanná válnak az ember és ember közötti szakadékok, mélyülnek az árkok, nő a szegénység, feltartóztathatatlanul gravitálunk egy társadalmi katasztrófa felé, egyre nagyobb számban vannak azok, akiktől távolodik a Petőfi idézte bőség kosara. Éppen a szeretet ünnepén érdemes lenne mindenkinek elgondolkodnia azon, hogy mit tehet a másik emberért — ha ugyan észreveszi?! —, aki tehetetlenebb és kiszolgáltatottabb nála… A szeretet két embert feltételez, akik szeretik egymást, és nem millió és millió éhezőt, mondhatnánk, de ez nem azt jelenti, hogy nem tehetnénk többet a társadalmi igazságosság gyakorlatban való érvényesítéséért…