A sepsiszentgyörgyi Sing-Sing szociális otthon az elmúlt években a város egyik elrettentő helyévé vált, és bár az utóbbi időben megkezdődött a szerencsétlen hírnevet szerzett szociális otthon átszervezése, nem mindig sikerül a meghirdetett elvek szerint eljárni, azaz azokat segíteni, akik maguk is tennének valamit helyzetük javításáért. Egy ilyen történetet közlünk az alábbiakban. Pető Ibolya ápolt megjelenése, szerény modora rendezett hátteret sugall, ez azonban csak a látszat, a valóság meglehetősen reménytelen.
– Tizenhat éve lakunk a Sing-Singben, szűken, rossz körülmények között: a szoba kicsi, a fürdő a folyosó végén, közös. Körülöttünk piszok, zaj, bűz... Reméltük, hogy idén át tudunk költözni a Mikes Kelemen utcában felújítás alatt álló tömbház egyik kis lakásába, mert tizedikek voltunk a listán, és mindenki azt mondta, hogy nekünk biztosan kiutalnak egyet. Mégis megkerültek minket, és ez már a második alkalom. Nem vádolok senkit, csak megkérdezem: nekünk nem jár egy esély? A férjem 32 éve dolgozik ugyanannál a cégnél, autószerelő, én is dolgoztam, takarítottam cégeknél, magánszemélyeknél, beteget is gondoztam, amíg bírtam, de most már annyira kikészültek az idegeim, hogy nem tudok munkát vállalni. Albérletet nem tudnánk fizetni, a gyógyszereim sokba kerülnek. Hat gyermekem van, három él velünk, az egyik nagy fiam, akinek már saját gyermekei is vannak, kapott lakást a Mikes utcában, a másik kettő még karácsonyra sem jött haza, mert nincs annyi helyünk, hogy lefektessem őket valahova. Felhívtak, sírtunk egyet a telefonba, ennyi volt a közös ünneplés... Hányódnak ők is, nincs. hova hazajönniük. Az első férjem eljátszotta a közös lakásunkat a játéktermekben, úgy maradtunk minden nélkül. Erről én nem tehetek, a fiúk sem hibásak, mégis az a baj, hogy volt már lakásunk, emiatt nincs jogunk másodikhoz... Tíz év után mentem hozzá a jelenlegi férjemhez, ő is elvált, a közös lakásukat eladták, a fele pénz nem volt elég egy garzonra sem, pedig dolgozik rendesen, reggel megy, este jön... Nem akarok semmi rosszat, nagyon köszönöm a támogatást és a biztatást Bagoly Melindának, aki a helyzetünket felmérni volt nálunk, és az iratcsomónk összeállításában is segített. Tischler Ferenc alpolgármester is nagyon megértően, szépen beszélt velünk, amikor kihallgatásra mentünk, végül mégis azt mondta, hogy nem szegheti meg a törvényt. Azt mondták, annak adnak lakást, aki dolgozik, de én tudom, hogy állástalanok is kaptak, és olyanok is, akiknek szintén volt már lakásuk. Nem akarok semmi rosszat, de nagyon el vagyok keseredve. Akkor betegedtem meg, amikor az első kérvényünket visszadobták, azóta már háromszor próbáltam véget vetni az életemnek. Beadtuk a második kérvényt, azt előbb jóváhagyták, aztán decemberben közölték, hogy nem írtuk bele a férjem lakásrészét. Hát hol van az már? Bevittük a papírokat, hogy nem az övé, eladták régen, de hiába. Nem bántottam soha senkit, most sem áll szándékomban, de azt hiszem, hogy mindenki téved, és nem értem, hogy miért nem érdemlünk meg egy esélyt mi is. Nagyon bánt, ezzel kelek, ezzel fekszem, nem tudok belenyugodni...
– Ismerem a család helyzetét, tudom, hogy súlyos gondban vannak, de nem adhatunk nekik szociális lakást, mert a törvény nem engedi – közölte megkeresésünkre Tischler Ferenc alpolgármester. – Nagyon szeretnénk rajtuk segíteni, de a férj és a feleség nevén is volt egy-egy fél lakás (az előző házasságukban), és a vonatkozó törvény szerint azok nem jogosultak szociális lakásra, akik 1991 után elidegenítették a sajátjukat. Egyelőre nem látok kiutat, de nem seperjük félre az ügyet, keressük a megoldást, és meg fogjuk találni számukra is az emberibb lét módját.
