ha rendes ember akarsz lenni vele szemben, rögtön letehetsz arról, hogy elérd a pontos időben érkező vonatot vagy autóbuszt, hogy nyolcra beérjél a gyerekekkel a falusi óvodába, akár a polgármesteri hivatalba, vagy egyéb ügyes-bajos dolgaidat elintézni a falu egyik kezeden megszámolható összes hivatalaiban.
Amikor reggeliben kiáll a helyi ember a kapu elé, aznapra teljes munkaruhába beöltözve, úgymint viseltes, kopott salopéta vagy egyéb, lehetőleg gyűrött, huszárfoltozott, millió helyen megvarrt sínadrág, de priccses is lehet; félrejárt sarkú, cipőkrémért esedező (faggyúval esetleg megkent) bakancs vagy gumicsizma; felül salopéta zakó, rávéve egy barna, műanyag szőrű, ujjatlan bundára meg egy magas nyakú helánkára, plusz egy szakadozott kézelőjű kötött pulóverre; mindezek elé pedig a többi holmitól elütő színű kötény, lehetőleg zöld vagy khakibarna, fején az elmaradhatatlan gyorgyudézs- vagy bundasapka, nyáron szalmakalap vagy valamilyen simléderes holmi, jó koszos, zsíros simlivel; nos, amikor ilyenkor kiáll a főút szélére a vesszőseprűvel, nem mintha el kellene sepernie a kapu elejét, csak hát megszokta már, hogy az asszony szája elől kiszabadul a nagyvilágba, mert ott még lát is, meg hall is az ember, szóba elegyedik ezzel, azzal, aki üzletbe megy, aki csak a kocsmába vagy valamelyik hivatalba intézkedni, közben persze taszít egyet-kettőt a seprűvel a homokos, kavicsos talajon, kézzel komótosan összeszedi az elhullt, szekerekről lepotyogott vagy a szél által odahurcolt szalmaszálakat, három-négy kupacba összehajtja a semmit, az apró kavicsokat, szemeteket, ezt-azt, alig van mit, mert a tegnap reggel is elseperte, aztán lassacskán bebattyog egy szemeteslapátért az udvarra, hátramegy az istállóig, előkeresi valahonnét a kislapátot, kimegy, rásepri a szemetet, nem egyszerre mindenik kupacot, csak külön-külön, hogy teljen az idő, közben pedig önmaga teljes fontosságának a tudatában járkál, le- és felfelé néz aggodalmasan, a csűr teteje felé, az istálló teteje felé, hogy nem mozdult-e el valamelyik cserép, a ház tetejét is alaposan megvizsgálja, majd hátrakerül, hogy hátulról is, a hátulsó cserepek állapotát is számba vegye; nos, ha ez alatt az idő alatt nem kerülne senki, akkor nagyon rosszul érezné magát a helyi ember, de kerül ilyenkor, minden reggel kerül valaki, olyan, aki csak kutyafuttában áll meg, lába között a biciklirúddal, fél kézzel fogván a bicikli kormányát, másikkal a nyeregen támaszkodva, csak úgy, az út szélén, csak egy-két szóra, a tehénről vagy a disznóról, esetleg az aznapi, aheti halálesetről, ha öreg volt az illető, csak röviden, mert az nem ér meg sokat, de ha fiatal volt, ha baleset vagy szörnyülködésre okot adó esemény történik a faluban, akkor hosszabbacskán, mert ilyenkor mindenkitől összegyűl valami plusz információ a falun végighúzódó egyetlen, leaszfaltozott főút mentén, mert ezt mondja Gyafi bá odafel, azzal toldja meg Terka néni a történteket, s máris olyan szépen kerekedik az esemény, mint egy óriási hólabda, és amire leér az ember a falu közepére, akkorra már egészen tekintélyes méretűre gömbölyödik a temonda. A helyi ember persze erre is csak legyint egyet, neki minden szar, minden csak rossz és kilátástalan, s ha még nem is az, akkor meglátod, hogy miféle szarság lesz az egészből, töpjél szembe, komám/ember, ha nem lesz igazam!; nem dobja őt fel az égvilágán semmi, ha csak egy dologra nem gondolunk, ha bé nem hívja a szomszéd valamiért, hiszen ő is unja magát istenesen ilyen késő őszi, téli vagy télutói időben, hiszen már odatette a pityókát főni a kinti kazánba a disznóknak, milliószor már végigfuttatta az udvart, hogy minden rendben van-e, befelé meg, a szobába, az asszony teritériumára minek menjen, ott is csak valamit a kezébe nyomnak, hogy lépjélsze’ le vele a pincébe, s hozzál fel zöldséget s pityókát, s ott aztán állandó zsémbelés van, nem áll bé a szája (pofáját nem mer mondani) soha, így hát hátranéz a disznókhoz, megvizsgálgatja az állatokat alaposan a szemével, megköpi őket, majd szalmát vet le a csűr felül estére, hogyha kitakarítja alóluk a ganét, akkor legyen mit alájuk tenni, s akkor még járkál az udvaron egyet, belenéz a gőzölgő kazánba, fát dob még alája, aztán a kapu felé veszi az irányt, ott találja a másik szomszédot egy horpadt-kopott vederbe rakosgatja bele az is a szemétkupacokat, hogy aztán a kavicsosabb részét majd beletöltse a hátsó udvaron valamelyik gödörbe, a szálasabb felét, a szalmaszálakat, szénatöreket pedig ráöntse a ganédombra; na, ha ilyenkor, mondjuk, át kell lépni valamiért a másikhoz, megnézni, mondjuk, annak a disznait, akkor az feldobja az embert, beszédesebbé teszi a helyi embert, szeme gyorsabban izeg-mozog, mert ilyenkor a szomszéd valahonnan, a szénából, egy kotorékból előhúz egy üvegecske pálinkát, s odanyújtja neki, hogy húzzadsza’ meg, szomszéd, a méndörgős ménkövit, ember, még nem reggeliztem, mondja a másik, de nyúl az üveg után, ne törődj vele, én se, legalább jobban csúszik az étel, no még egy kortyot, mondja a szomszéd, húznak még egyet-egyet, nézegetik, köpködik a disznókat, van vagy százötven kiló, saccolja az egyik, van az több es, mondja a másik, s nyújtja, most már egyetlen szó nélkül az üvegecskét, egyetlen szó nélkül veszi az át, és meggüggyögteti megint a szájában; arra aztán bentről kikiált az asszony, hogy kész a reggeli, jössz-e, no, menyek én es, mondja a szomszéd, me még annyi a dolog, no isten, isten, mondja, isten, isten, kortyol egy utolsót a másik, s köhögve, torkát köszörülve elindul hazafelé, mert eddig nálunk es elérakta az asszony, mondja, s beviszi a kapu elől a seprűt, a kislapátot és a vedret.