Az Elő-Balkánon gyalogoltam Kossuth Lajos egykori szálláshelye, Sumla (Sumen)  felé. Gondolataim az akkori bujdosókat idézték, akik a vesztett szabadságharc után kénytelenek voltak idegen országba menekülni.  Arra gondoltam, helyzetem kicsiben hasonlít az övékhez, hiszen én is idegen országban élek, és egy másik idegen ország földjén gyalogolok. Anyanyelvemet én is magammal hoztam, akárcsak ők, de most nem használom, mivel egyedül vagyok. Egyedül vagyok sok ember között, miként már sokszor voltam a Székelyföldön túli részeken Erdélyben. Egyedül és mégis ketten: én és anyanyelvem. Ő ilyenkor udvariasan visszahúzódik, és arra  vár, hogy ismét testet öltsön és szóhoz juthasson. Csak egy bizonyos ideig bírja szótlanul, aztán akár az éhség- és szomjúságérzet, egyre türelmetlenebbé válik. Ezt hívják nyelvi éhségnek, nyelvi szomjúságnak, amit orvosolni kell.
Már tizedik napja, hogy nem ejtettem és nem hallottam egy szót se magyarul. Bár­kivel leültem volna, csakhogy beszélgethessek. Már-már ott tartottam, hogy gondolataimat szavakba öntve hangosan mondjam ki. Úgy éreztem, tennem kell valamit, mert másképp nem tudok továbbmenni.
Egy újságáruda mellett álltam a várnai autóúton, sűrűn előfordultak magyar rendszámú kocsik is, amelyek a fekete-tengeri fürdők felé tartottak. Mi lenne, ha megállítanék egyet közülük egy pár percre, hogy oltsam nyelvi szomjamat. De ki áll meg nekem ebben a nyári melegben, és hogy is gondolhatok arra, valaki is felvesz egy potyautast, ha netalán akadna is egy-két hely? Ezért hát cselhez folyamodtam. Az újságárustól egy plakátot és egy golyóstollat kértem, és a következőket írtam  hátlapjára: Magyar vagyok. Magyar szóra éhezem. Segítsenek!
Negyedórányi integetés után magyarországi autó fékezett és megállt mellettem. Hárman ültek benne, egy férfi, egy nő és egy gyerek.
– Na mi a baj, miben segíthetünk? – kérdezte a kormánynál ülő, középkorú sportos alkatú férfi.
– Most már nincs semmi bajom – válaszoltam neki. Végre szót válthattam valakivel az én nyelvemen. Így  megkönnyebbültem, és tovább indulhatok. Köszönöm, hogy segített nekem.
– Dehogy indul tovább. Nekem is jól jön egy kis lazítás és persze egy beszélgetés, mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Azzal a közeli parkolóba kormányozta kocsiját, majd az út menti kávézó teraszán foglaltunk helyet.
Csörsz István a nevem, íróember  vagyok, nemrég jelent meg új könyvem, melynek a Sírig tartsd a pofád címet adtam – mondta barátságosan. Budapesten élek feleségemmel és kisfiammal, sokat utazunk együtt, sok emberen segítettem, de maga az első, hogy nyelvi segítséget kér tőlem. Persze én értem magát, hiszen olyan nyelvi környezetben élek, ahol csak magyarul lehet élni, és ahol ketten, azaz én és a nyelvem mindig egyek vagyunk. Nem kell búvópatak módjára viselkednie és visszahúzódnia egy másik nyelv mindenhatósága előtt. Még itt sem, távol a hazámtól, hiszen hármasban szabadon szárnyal köztünk a szó. Ha egyedül lennék, akkor talán még magánál is rosszabbul érezném magam, és én is keresném az alkalmat, hogy nyelvi társra leljek, fejezte be rövid eszmefuttatását.
Csodálkozva vették tudomásul az én gyalogos mániámat és ama elhatározásomat, hogy a háromszéki Zágonból kiindulva a törökországi Rodostóba, majd onnan Anatólián át egy Antalya-közeli magyar nevű faluba tartok, hogy felkeressem a hajdani Magyarországról mintegy 500 éve odahurcolt magyarok utódait, akik büszkék magyarságukra.
Aztán a könyvre terelődött a szó, melynek egy példányát máris nekem adományozta a szerző.
Hazatérve majd elolvasom a könyvet, kíváncsi vagyok rá, de ha nem haragszol – fordítottam tegezőre a szót –, bármi is legyen benne, székelyföldi emberként nem tudom magamévá tenni a könyv címét. Mi, székelyek ezer éven át védtük a magyar hazát a keletről ránk zúduló idegenekkel szemben, íjjal, karddal és fegyverrel. Ma is ezt tesszük, de most végveszélybe került nyelvünket védjük a nyelvbitorlókkal szemben. Egyetlen fegyverünk a szó maradt, hiszen a bennünk felgyülemlő gondolatok szavakká formálódnak, majd cselekvésekké lényegülnek. Ma vétek hallgatni és magunkba fojtani a szót. Megmondóemberré kell válnia a csecsemőtől az aggastyánig mindenkinek. Ezért nálunk így hangzana a könyv címe: Sírig ne fogd be a szád!
Aztán még sok mindenről beszélgettünk, felpakoltak elemózsiával, majd búcsút intettünk egymásnak, kipihenten vágtam neki az előttem lévő sok-sok kilométernek.