Így jártam én is volt férjemmel, Dorellel. Ak­kor, melegében kipakolták a klinikáról, mert megsértette a beteglátogatási fegyelmet, de ezzel nem ol­dódott meg a kérdés.
– Önnek most pihenésre van szüksége, Elvira, nem idegeskedésre. Már hetek óta fekszik, de jelét sem látom a gyógyulásnak – mondta doktor Racht.
– Amikor aláírásomat adtam, fel sem fogtam, hogy mi lesz a következménye. Miként szabaduljak ettől az embertől, professzor úr? Miatta szöktem meg otthonról, Romániából. És tessék: ismét a nyakamon van!
– Fogalmam sincs – vonogatta vállát a neves belgyógyász. De ha már nincsenek házastársi viszonyban, nem kellett volna az úr sorsát ennyire szívre venni. Habár a kis Valentint is megértem... Nagy dilemmába keveredtek!
Néha öröm is cseppen az ürömbe! Délután barátnőm, Mercedes de Gunsburg jelent meg az ajtóban csokor virággal, kedvenc süteményemmel és egyéb finomságokkal. Elpa­na­szol­tam, hogy mi történt, és eközben született egy merész ötletem.
– Mercedes! Ti ennek az embernek nem tudnátok valami munkát adni? De lent, Délvidéken! Ért a motorokhoz! Ami az övé, az övé! Az ilyen munkához nyelvismeret sem kell különösképpen. Jelenleg mukkot sem tud franciául. De ha körbe sepertetitek vele a hangárt, az is megfelel. Elvégre én is cselédkedéssel kezdtem Franciaországban, neki se legyen úribb dolga.
Mercedes elgondolkozva nézett, majd kiment a folyosóra, egy köztelefont keresett, és alig pár perc múlva sugárzó arccal tért vissza.
– Sikerült, Elvira! Beszéltem a férjemmel. Lent Arles-ban épp szüksége van szerelőre.
 Arles (ejtsd: Árl) nagyváros Franciaország déli részén a Rhône folyó deltavidékén, több mint félezer kilométerre Párizstól. Ott a Guns­burg családnak egy bőrgyára, de saját repülőgépparkja is  működött. François de Gunsburg báró a korabeli Franciaország egyik leggazdagabb embere volt, a világhírű Bordeaux mellett a Château Grey­sac borvidéknek és még ki tudja, mi mindennek birtokosa. Az, hogy én miként lettem „bennfentes” ilyen előkelő családban, Mercedes asszony­nak barátnője? Legyen önálló történet! Most maradjunk abban, hogy segítségükkel volt férjemet sikerült „deportáltatnom” Párizstól jó messzire, és épp idejében. A jövevényekre ugyanis odafigyel ám a rendőrség, sőt (amint az később kiderült), a francia titkosszolgálat is, mert Dorel nem rejthette véka alá, hogy román katonatiszt volt, szovjet MIG-bombázók karbantartó-szerelője. Miatta a személyemre irányuló kémgyanú (!) is újraéledt. Hát épp ez hiányzott nekem, miközben a francia állampolgárságra vártam! Képzeljék: közel két évtized múltán dátum szerint szememre olvasták, hogy monsieur Pielea Melincu Teo­dor pár napon át az én párizsi lakásomban tartózkodott, holott már nem voltunk házastársi viszonyban.
Dorelt a cég autója vitte le Arles-ba, miután a párizsi rendőrségen rendeződtek a nyilvántartás formaságai. Szakmájában kapott munkát, havi 3000 frank kezdőfizetéssel (az enyém csak 2500 volt), szolgálati la­káskája lett nagy hirtelen, tehát nem cselédkedett-nyomorgott, mint én. Ott­hon erre azt mondják: hülyének áll a szerencse! Csoda-e, ha talált egy még hülyébbre, aki őt megsegítette! De most azt hallgassák meg, mi mindenen mentem én át eközben!
Már egy hónapja feküdtem, de gyógyulásnak még a csírája sem mutatkozott. Hümmögtek a doktoraim, majd egy konzíliumon úgy döntöttek, hogy gipszbe tesznek. Hó­naljtájéktól a mellet is beleértve a medencecsontig kellett „betonba” öltöznöm, majd ismét víz­ágyra kerültem. A súlyos, merev köpeny természetesen már a légzést is nehezítette. Abban a hitben, hogy ez hasz­nál, tűrtem, ahogy tőlem telt, de éjszakánként egyre gyakrabban rémálmaim jelentkeztek. Azt álmod­tam, hogy élve eltemettek. Ilyenkor sikoltozva, rugdalózva ébredtem, le­vegő után kapkodva. Jött a pszichológus, beszélgettünk, de kevés eredménnyel. Gyermekkoromban, bár Ko­vász­na és Dálnok közt váltogattam az iskolát, valahogy mégis sikerült megismerni Kőműves Kelemen­né balladáját. Ezt úgy tanították akkortájt, hogy íme, mekkora volt a tudatlanság a középkorban, és lám, a babonák hová vezetnek. Hát én nem túlzok, ha azt állítom, hogy átéltem a befalazott asszony szenvedését. Jött a pszichiáter, és belátta, hogy ő sem bírná so­káig cérnával. Nyug­tat­ni, maj­d altatni kezdett. Közel öt hét telt el gipszben, amikor belázasodtam, a véranalízisek gyulladás je­leit mutatták. Dok­toraim riadtan bon­to­gatták rólam „magas Déva várát”. Hát ne tudják meg, egy nő miként néz ki, amikor kiszabadul a gerincgipszből! De ami a legszomorúbb: sérülésem nemhogy gyógyult volna, hanem cipó nagyságú mérges-vörös daganatot találtak az ún. szakrális tájékon. Kezdték pumpálni belém a hidrokortizont, majd amikor lohadt a gyulladás, megpróbáltak a törött porc­korongok vidékére valami mesterséges kötőanyagot bejuttatni. Negy­ven éve még gyermekcipőben tipegett ez a módszer, nem járt eredménnyel. Egy­értelművé vált, műteni kell, de mindenki tudta, hogy ez csak élet-halál rizikóval lehetséges.
Szeptember 29-én, születésnapomon történt a baleset, már január volt, amikor hozzákezdtek a feltápláláshoz, az analízisek eredményeit figyelték (valami megint nem volt rendben), és természetesen röntgenre is elvittek. Na, ott derült ki, hogy sürgős nőgyógyászati műtétre van szükség még a gerincoperáció előtt. Ki kell dobni (így beszélnek a sebészek) – de sürgősen – a petefészket!
– Kolléganő! Kedves Elvira! Ön műtősnővér! Nézze!... Ez és ez a helyzet. Látott már ilyesmit! Fel a fejjel!... Ez, jól tudja, nem nagy műtét. (Eközben én úgy sírtam, mint a záporeső!)
– Professzor úr! Kérem! Ne kezdjenek élve szétszedni! Hagy­janak nyugton meghalni! Holttes­temet a klinikának adom ajándékba! Tegyék formalinos medencébe! Marcangoltassanak darabokra az egyetemistákkal! Hadd fejlődjön az orvostudomány! Csak egy kérésem van: viseljék gondját a kisfiamnak! És folyt a könnyem patakokban...
De, úgy látszik, használt a sírás. Megnyugodtam, és végül beleegyez­tem a nőgyógyászati csonkolásba.  Másnap délelőttre voltam beütemez­ve, addig bőven volt időm elmélked­ni. Eszembe jutott Vália Dimitrievics. Emlékeznek a hatalmas termetű idős cigányaszonyra, aki az Étoile-ban énekelt? Mezítláb! Terebélyes rokolyában. Szünetben itta a vodkát, pipázott és jósolt a tenyeremből.
– Nagy jövőnek nézel elébe, Gyé­vuska! De rengeteget fogsz szen­vedni – így mondta szó szerint.
Nagy jövő alatt vajon az Arany­tücsök fesztivált kell értenem? De hiszen az már a múlté! Annak befellegzett! És mi okból kell ennyit szenvednem? Kinek, mikor, hol vétettem, hogy bűnhődnöm kelljen? Már benyugtattak, de még eléggé tiszta volt az elmém. Ekkor ugrott be a lelki állapotomhoz közel álló magyarázat. Nos, Moszkvában, amikor befejeztük háborús nővéri tanulmányainkat, mi is esküt tettünk. Szép ünnepség volt, még akkor is, ha csupa vörös zászló és sok más kommunista szimbólum ékesítette az intézmény dísztermét. Az emelvényről a főiskola igazgatója mikrofonba olvasta a szöveget, mi szívünkre tett tenyérrel kórusban mondtuk utána. Arról szólt, hogy ünnepélyesen elkötelezzük magunkat. Beteg embert, a haza védelmében megsebesültet, bármilyen nemzetiségű legyen is, soha cserben nem hagyunk. És minden tőlünk telhetőt megteszünk a gyógyulásáért. A manapság használatos „Isten engem úgy segéljen” akkor nem szerepelhetett az eskü szövegében, mert a kommunista eszme valahol az ateizmusnál kezdődött, de megható, szép volt az ünnepség. Hogy a szovjet orvosok eskütétele valóban hippokratészi volt-e, vagy olyanszerű, mint a miénk, nem tudom. Nos, akkor este úgy éreztem, hogy rájöttem szenvedéseim magyarázatára. Esküszegő vagyok! Fakép­nél akartam hagyni a nővéri pályát. Emiatt kell bűnhődnöm!
Másnap délelőtt meggondolkoztató esemény történt. A két beteghordozó felhelyezett a szekérkére, és már megérkeztünk a műtő elé, amikor Pierre Valensi professzor izgatottan utunkba állt, és vissza akart téríteni minket. A legények egykedvűen vonogatták vállukat, hogy nekik min­degy, de nem szeretnék, ha a Madame miatt ismét megbüntetnék őket. Elő­került a nőgyógyász kolléga is. Pil­lanatok alatt parázs vita kerekedett két egyetemi szaktekintély között.
– Kolléga! Nem engedem be ezt az asszonyt a kés alá, mondta doktor Valensi. Áttanulmányoztam a kórlapját, analíziseit, a röntgenfelvételeket is. Ez a probléma sokkal egyszerűbben megoldható. Kérem, adja át a beteget! Vállalom a felelősséget!
Szó szót követett, de végül Valensi győzött, és engem visszavittek a kórterembe, a „göncölszekéren”. Hát ilyesmi is ritkán történt a párizsi klinikán! Endokrinológus professzorom azonnal férfi hormonokkal injekciózott, és látványosan javulásnak is indult az állapotom. Alig tíz nap alatt ez a bonyodalom megoldódott, harmincegyedik évem­ben megmaradhattam női minőségemben. Időközben még „szakmát” is tanultam. Rendkívül alacsony kalciumszintem okát feszegetve rám kérdezett a belgyógyász; mennyi kávét fogyasztottam, általában? Hát mérhetetlenül sokat kávéztam, hogy egész napos robotjaim után bírjam az éjszakákat. Ekkor értesültem arról, hogy mindennapi feketénk vízhajtó, és rengeteg kalciumot is kiürít a szervezetből. (Erre szülőföldemen ezt a rigmust idézik: tanulj tinó, ökör lesz belőled!) Derűlátó lettem, mert közölték, hogy javulnak az esélyeim a közelgő gerincműtéthez. Hát az örömhír nem maradhatott sátáni replika nélkül!
Egyik délután lihegve szaladt be fiatal nővér kolléganőm: Elvirát keresi valaki telefonon, de hogy mit akar, nem érti. Megkértem, kapcsolja ki a falból a vízágy termosztátját és gurítson át a közeli nővéri szobába. Sikerült telefonvégre kerülnöm, bár ne sikerült volna. Dorel hangját hallottam félezer kilométerről.
– Bajban vagyok, Elvirácska!
– Mint mindig – válaszoltam.
– Hát nézd, mi történt! Lefe­küdtem egy tizenhat-tizenhét éves leánnyal, és terhes lett. Te mint egész­ségügyi nővér, nem tudnál segíteni a magzat eltételében?
– Ide figyelj, Dorel! – ordítottam a telefonba románul. – Én nem tartottam neked a gyertyát! Engem többé ne zavarj! Takarodj az életemből! És ami­kor jobban leszek, beindítom a pert. Ideje hogy a gyermekünk eltartásába bepótolj! (Le­csaptam a kagylót.)
Minden porcikám remegett az indulattól. Hát hiányzott ez nekem? Aludnom sem sikerült. És ilyen lelki előmelegítés után másnap arról beszéltünk, hogy műtétre kerülök. Eh­hez ismét írásbeli beleegyezésemet kérték. A típusnyomtatvány alján kézzel odafirkantott dátum állt, 1971. január 29. A fejlécen: ideggyógyászati sebészet.
Dr. Racht (nevét már említettem) épp akkor térült be vizitre. Amikor megértette, mi készül, kiküldte a nővért a papirossal, egészen fülemhez hajolt, és belesúgta:
– Elvira! Ne egyezzék bele, hogy megműtsék!
– De bizony feliratkozom, professzor úr! Meguntam a szenvedést. Lesz, ami lesz.
– Elvira! Hallgasson rám! A javát akarom! Várjon egy-két hetet! Addig még kitalálunk valamit. De most, közelebbről nem ajánlom...
Hát kimerült voltam, nem hallgattam a jóakarómra. Őt utólag nem hibáztathatom, mert egy orvos a kollégáját nem becsmérelheti nyíltan, a betege előtt. Dr. Racht nem árulhatta el, hogy az idegsebészet világhírű szaktekintélye konferenciára utazott, és akinek keze alá kerülök, nem rendelkezik kellő tapasztalattal. Így történhetett meg, hogy újból aláírásomat adtam a soron következő szerencsétlenséghez.

(folytatjuk)