Er­délyben sorrendben a második helyet Nagyvárad foglalta el, ahol nyolc kórházban huszonnyolc orvos gyógyított. Nagy­szebenben öt, Temesvá­ron hat, Brassóban három, Aradon három, Marosvásárhelyen kettő, Segesváron egy kórház működött. A nyolc nagyobb városban együttesen harmincnégy kórház, száznegyvenegy orvos és 4439 kórházi ágy alkotta a betegellátás keretét.
A székely városok közül a kórházi ellátásban legjelentősebb Marosvásárhely volt. A XIX. század utolsó harmadában ennek régi kórháza sem felelt meg a korszerű orvosi ellátás követelményeinek, ezért 1879-ben a bécsi, a berlini, a londoni és a párizsi kórházak mintájára újat terveztek. A százötven ágyas modern kórház átadására 1881-ben került sor. Marosvásárhelyen a két városi orvos mellett hivatalosan még tizennégy magánorvos is rendelt. A századfordulón a két marosvásárhelyi kórházban százkilencven ágy állt a betegek rendelkezésére, és ezenkívül még egy harmadik intézmény, a járványkórház. 1910-ben az országos kórház mellett működött egy tüdő- és két katonakórház is. A városban együttesen már húsz orvos állt a betegek rendelkezésére. A már jónak mondható orvosi ellátás eredményeképp Marosvásárhelyen a halálozási ráta – különösen a csecsemőké – összehasonlíthatatlanul alacsonyabb volt, mint Erdély nagy részén. A városban huszonegy okleveles bába működött.
Erdély területén ekkor a marosvásárhelyi és a kolozsvári kórházak mellett még a nagyszebeni elmegyógyintézet volt „országos” hatókörű. A nyolc nagyvároson kívül még tizenegy városban találunk nagyobb kórházakat.
Új kórház épült Kézdivásárhelyen is. Ennek építését Szentkereszty Stephanie bárónő kezdeményezte 1877-ben. A Rudolf nevet felvevő kórház adományokból épült, és kapuit 1884-ben nyitotta meg. 1895-ben a kórházat már új épületben helyezték el, ahol a körülmények sokkal megfelelőbbek voltak, a szakorvosi teendőket két orvos irányította.
A gyergyószentmiklósi új kórház felépítésére 1898 és 1900 között került sor. Itt a gyógyítást a járási és községi orvosok végezték.
1897-ben a sepsiszentgyörgyi kórházban mintegy hatszáz beteget két orvos, négy felcser és egy nővér gyógyított. 1912-ben a város területén hét szakképzett orvos működött.
1888-ban a csíkszeredai kórház is új fejlődési szakaszba lépett, mert a régi helyett modern, negyven férőhelyes kórházat emeltek. Csíkszéken és Csíkszeredában a széki és a városi orvos mellett még négy felcser működött, évente 400 beteget kezeltek. 1899-ben a város és a szék orvosi ellátásának javítására egy járványkórházat is építettek.
Mindezek az adatok jelzik, hogy a XX. század fordulóján Erdélyben és Székely­földön is kialakult a modern alapokra helyezett kórházi ellátás intézményrendszere. E tekintetben az első világháborúval egy új korszak kezdődött.

Lencsés György Ars Medicája
Az erdélyi gyógyítástörténet nem volna teljes, ha néhány jeles orvost nem mutatnánk be. Lencsés György, Pápai Páriz Ferenc, Mátyus István, Nyulas Ferenc, Gecse Dániel, Szotyori József és mások munkásságukkal hozzájárulnak Erdély egészségvédelmi intézményeinek fejlődéséhez.
Az orvos-írók sorát Lencsés György (1530–1593) bemutatásával kezdem. Len­csés hat kötetben foglalja össze korának orvosi ismereteit, az orvoslás művészetét. Művének címe: Ars Medica. Len­csés opusát Spielmann József az 1970-es években „előfutár nélküli, méreteiben páratlanul merész” vállalkozásként értékeli. A művelődéstörténész szerint a „csaknem 1000 ívrét oldalra (472 lap) terjedő, hat könyvből álló mű az anyanyelvű tudományosság kibontakozása idejének sajátos erdélyi alkotása. Ez az első tudományos rendszerezésű, az emberi test egészére kiterjedő, átfogó ismereteket közvetítő magyar nyelvű orvosi munka”.
Lencsés tizennyolc nőgyógyászati megbetegedést ismertet. Kétharmadában ma is elfogadható módon mutatja be a női betegségeket, ismerteti a vérzési zavarokat, a meddőség okait, a méh kóros elváltozásait. Külön fejezetet szán a terhesség felismerésének, a terhes asszony higiéniájának, a magzat méhen belüli elhalásának bemutatására. Mindezt egy olyan korban, amikor Európában a szülészettel az empirikus ismeretekkel bíró bábák foglalkoznak.
Lencsés egy olyan korban él, amikor a nagy szász városi központok: Szeben és Brassó kivételével Erdély-szerte nincs fizetett orvos és patikus. Ez idő tájt még Kolozs­vár sem alkalmaz orvost, az emberek csak a borbély-kirurgusok segítségére számíthatnak. Ilyen társadalmi háttér ismeretében lehet igazán értékelni az Ars Medica jelentőségét.
Lencsés tudatában van a gyógyítással kapcsolatos tudnivalók népszerűsítése jelentőségének. Munkája bevezetőjében megfogalmazza az Ars Medica megírásának célját. Szolgálni akarja a „szegény” tudatlanokat. Az orvosi ismereteket sok munkával és fáradsággal azért szedegeti össze, hogy „vehessenek” „valami hasznot belőle”. Termé­szetesen Lencsés e művét nem az egyre növekvő számú írástudó számára állítja össze. Újdonság és úttörő jellegű, hogy magyarul, anyanyelven alkot egy olyan korban, amikor a világ legtermészetesebb dolga latin nyelven írni. Igaz, már ekkor megjelennek azok a felvilágosult elmék, humanista gondolkodók, akik anyanyelven, a nép nyelvén való írás fontosságát népszerűsítik. E kor jeles költője, Balassi Bálint is hirdeti, hogy „magyar nyelven” minden megismerhető és megérthető.
A Báthoryak korában az erdélyi fejedelmi udvarban Lencsést pezsgő kulturális légkör veszi körül. Maga az erdélyi kancellár Kovacsóczy Farkas is orvos képzettségű és széles műveltségű ember. Nem véletlenül alakul ki szoros kapcsolat, együttműködés az erdélyi fejedelmi udvar és Itália kulturális központjai közt. A fejedelemség külföldi egyetemeken nagyszámú ösztöndíjas ifjút taníttat. Így például ekkor tanul Páduában orvosnak a költő-író Hunyadi Ferenc. Lencsés szerencsés helyzetben van, mert a fejedelmi és a főúri könyvtárakban olvashatja, tanulmányozhatja a kor jeles tudósainak műveit.
Lencsés orvosi könyve magyar terminológiát használ, a latin szavak gyakran csak a magyar kifejezések magyarázatára szolgálnak. Az idegen eredetű gyógyszerneveket többnyire a magyar köznyelvből származó nevekkel helyettesíti. Szükség esetén ő maga is alkot magyar megnevezéseket. Amikor ezek hiányzanak, akkor a körülírás módszerével él.

Pápai Páriz Ferenc
Az első átfogó jellegű nyomtatott orvosi könyv a Pax corporis (A test békéje) 1690-ben jelent meg. Szerzője Pápai Páriz Ferenc (1649–1716), aki latin–magyar és magyar–latin szótárak összeállítója is. Pápai az erdélyi fejedelemség legjelentősebb orvosa, enciklopédikus tudású személyisége. 1766-ban Bod Péter azt írja róla, hogy „az orvoslás Mesterségébe merő Eskulapius, igen hasznos ember”, „kinek híre, neve” Er­délyben mindig fennmarad.
Pápai Páriz Ferenc Heidelbergben, Lipcsében, Odera-Frankfurtban, Marburgban tanul, és 1675-ben orvosi oklevéllel érkezik haza. 1680-tól a nagyenyedi kollégium tanára, ahol természetbölcseletet, görög nyelvet és logikát tanít. Akárcsak Lencsés György, művét népszerűsítő jelleggel és olvasmányosan a „sok igyefogyott szegényeknek” írja. Magyar nyelven magyarázza meg a betegségek tüneteit, a gyógyszeres kezelés módját. „Pápai Páriz nemcsak az Elöljáró beszédben – írja Spielmann József –, hanem műve egészében a gyógyfüvek tulajdonságainak kitanulására, ésszerű magyarázat keresésére buzdítja olvasóit”.
Elsősorban az Erdélyben gyakoribb betegségek ismertetésére törekszik. Saját tapasztalatai mellett felhasználja gyógyításra a népi gyógyászati ismereteket is. Pax corporis című munkáját 1683-ban kezdi írni. Művének szerkezete átgondolt, logikus. Előbb bemutatja a betegséget, majd a tüneteket és végén az ajánlott gyógyszert. Akárcsak Lencsés György, arra törekszik, hogy a gyógynövényeket erdélyi magyar megnevezésekkel lássa el. Közel száz betegséget ismertet, amelyek az ő korában a leggyakrabban fordultak elő. Az életmódban, az étel- és az italfogyasztásban a mértékletességet hirdeti. Rámutat arra is, hogy mikor kell a betegnek orvoshoz fordulnia, mikor, hogyan lehet és kell használni az udvarházak patikaládáiban tartott gyógyszereket.
Pápai nyelve szemléletes, zamatos és érthető. Az érbántalmaknál, az erekből kiömlő vérzésről azt írja, hogy az úgy „búgyan ki az erekből”, mint ahogy „kiüti magát” a „búsult bor a hordóból”. A fülzúgás olyan, mint „mikor a szél a házak héján megrekedvén, s valamely szoros úton kimenekedvén, szokott sípolni néha”.
Spielmann József úgy véli, hogy Pápai Páriz Ferenc Pax corporis című munkája két évszázadon át valóságos népkönyvként szolgálja a „minden egészségügyi ismeretet nélkülöző” tízezreket. Nyugodtan állítható, hogy Pápai Páriz Ferenc „e nyomtatott magyar nyelvű művével útjára indította az anyanyelvű orvosi irodalmat, ezért joggal érdemli meg a »magyar Hippokratész« elnevezést”.
A művészettörténész Spielmann József Pápait az „orvostudományunk Petőfije” megnevezéssel illeti. Ezt a megállapítását úgy kell érteni, hogy Pápai orvosi könyve olyan népszerű volt, mint amilyenek a Petőfi-versek. Mindkét szerző sikerének az a titka, hogy „képesek voltak a nép észjárását követni”. Illyés Gyula szavaival szólva Pápai Páriz Ferenc gondolatai, akárcsak Petőfi versei nem „szálltak le a néphez”, hanem befészkelték magukat a nép lelkébe. Spielmann szerint a Pax corporis értéke a szabatos okfejtésben, a tények magasabb fokú összegezésében rejlik.