Az igaz, hogy álmodunk. Mindig nagyokat. Sokszor túl nagyokat, már az ágyban is alig fér el a párna alatt a gondolat. Majd jönnek az elképzelt völgyek és a kanyargós szerpentinek, az arcunkba-homokot-fúj-a-szél napok.
S amint a parthoz értünk a szandáltól puhára simított talpunkkal, csalódottan – csak egy pici, csak egy centi, még egy apró nyújtózkodás! És hasad a lepedő. Talpunk melege a hidegre meszelt, téltől megizzadt falhoz ér. Nem a nap melegít, hanem a lidérc. Még egy percig nyúlunk a takaróba rejtett álmokért.
Így, télen utópiákban létezünk. Útó-piákban nyeljük le elfelejtett vágyaink.
Nyújtózkodj! Takaród ér? Elszakították a közepét a gondolatok már. Nyakadig dagadnak az álmok, a vágyak. Tavaszt rajzol a szerelemtől ellustult táj. De még hideg van odakinn, s mint Janus mandulafáját, tépik a hideg szelek az álmokat.
Nyújtózkodj? A takaród ér! Ne hagyd „a tavaszcsinálást másra”, vidd magad a padlásra, dagadt ruhák közé. S a sok lepedő, mely szétszakadva (földön heverő), függjön az égbe tűzött drótokon. Az álmokat a sorsunkra írták, ott dagadnak a kosárban. S hogy rejtetten rímeljen is: csíptetőt találsz hozzá a tálban!
Ürmösi Júlia Eszter
.jpg)
