Szólni kellene, lépni vagy ordítani, őrjöngeni habzó szájjal, megölni ezt a közönyt, ami már közhely, eljutni addig a természeti őszinteségig, amitől félünk, amit obszcénnek találunk, kisbetűvel írni a nagybetűs életeket, sorsot, napot és holdat, a nevemet, ami úgysem név.
Boldogok vagyunk, ismételjük megrögzötten, és a fejünkre bomlik a tapéta.
– nem vagyok irodalmi – nem akarok névtelen hőssé válni, szobrot és elismerést sem akarok, még csak glóriát sem. Csak, hogy mondjuk ki az atyaúristenek nevét.
Csak a nevetséges dolgokat szabad utánozni, csak azokban szabad hinni. Csak tabuk vannak.
A mennyország ürügy. A zuhanást kimerítettük. Eljutottunk alfába, előbb alagutak, majd a mag.ma.
Csak utána kezdtünk felfelé tekingetni. Látni, hogy milyen picik vagyunk, kitalálni egy világot, a mennyországot, amiért élhetünk, hiszen a dekadencia nem életcél.
Mesélnék a gyűlöletről, a pingvinekről, akik elfelejtettek repülni, a színészről, aki a legnagyobb tapsot a haláláért kapta, mesélnék, mert a világ gyerek, csak a mesék is elvándoroltak, már nem csak az inszomniás királykisasszonyt hívják rózsikának, a mesehősök sorban állnak, héttől tízig munkaidőznek.
Kali Ágnes
.jpg)
