Annál többet utaznak ide-oda a világban az életében fel-feltünedező szeretői, barátai, ismerősei. Főként élete első nője, akihez haláláig hűséges marad, a maga módján a tizenkilencedik századvég és a huszadik század anarchista, majd kommunista eszméivel is, akárcsak a férfiakkal állandóan kacérkodó Sophie M.
A töredezett, fragmentekre szakadozó történet tulajdonképpen kettőjük között kereng, mindenki más annyiban érdekes, amennyiben így vagy úgy közel kerül Henrihez és Sophie-hoz. Fragmentumok sorozata fűződik Henri és szeretője egybecsúszó, szét-szétváló történetéhez. Egymásra csúszó, helyenként szellemes vagy megdöbbentő történeteket olvashatunk a férfi-nő viszonyról, Svájcról és a Svájcot jellemző örök semlegességről és nyilván az aranyról, ami az egyik bankár szereplő szerint örök érték, ha arany van, minden van. Az arany és az üzlet életben tartja Svájcot, és szavatolja  semlegességét. Ennek ellenére katonák is szerepelnek a regényben, hiszen állandóan készen kell állani a semlegesség esetleges megvédésére, noha svájci katonák és zsoldosok az eldübörgő századokban főként Svájc határain kívül harcoltak, s csak a legendahős Tell Vilmos lövöldözött szeretett hazájában – amely a regény nagy erénye: eszme is, de olyan eszme, amely konkrétan jelenik meg előttünk a maga különös, sokszínű valóságában –, ő is csak fia fejéről lőtte le az almát. A tehetséges feltaláló Henri, aki a végén, felismerve az idők szavát, a repülőgépek célzókészülékeinek optikájával foglalkozik, s mintegy átengedi magát a nőknek, akik – ez a „hitvallása” – testével azt tehetnek, amit éppen akarnak, de egyet nem kérhetnek tőle, nem üti meg őket. És telnek az évek, a fragmentumok szétválnak, egyesülnek, terrorizálják, kiegészítik, folytatják egymást, számtalan kalandor és világforradalmár is összegyűl Svájcban, ezen a csodálatos helyen, az örök béke szigetén, az első háború előtt, lengyelek, oroszok, írek, magyarok, angolok, németek, olaszok, franciák, s a regény vállalkozó szellemű, kereskedői érzékkel is megáldott, már emlegetett bankár hőse bátran kereskedni kezd, egészen Isztambulig eljut brassói magyar tiszteletes üzletfelével. A magát keleti Svájcnak álmodó Erdély tehát sokszor jelenik meg a regényben, sok a magyar szereplő is, s megjelennek természetesen – válságba jutókkal foglalkozva – a pszichológusok is. A lélek és az arany hazája is Svájc, s eltöprenghetünk ama borongó kérdésen is, amelyet egymástól függetlenül, más helyszínen, más időben, más szereplők előtt a regény több szereplője is feltesz: miért nem lehet Transsylvania a keleti Svájc? Sok válasz van, lehet töprengeni, a kérdés fennáll. S még valami: Henrit, a főhőst szeretői és barátai is becsvágy nélküli embernek tartják. De mi a becsvágy? Megfelelni az elvárásoknak. Hősünk viszont semmi elvárásnak nem akar megfelelni, de élete végén váratlanul kiderül (?): örökre kiismerhetetlen szeretője megajándékozta egy kislánnyal is, akit ismert, de nem tudta, hogy éppen az ő lánya, megismerkedik pszichológus unokájával, és bábáskodik növekedő dédunokái mellett, újra megérezve a szeretetet, ami egykor nagyanyjához fűzte. Van remény? Szávai világregénye arra a kérdésre is keresi kimondhatatlanul a választ, hogy van-e, s ha van, folytatódhat a kérdések sora. Mi a boldogság? Miért nem lehet Erdély a keleti Svájc? Miért nem terjed a világforradalom pestise Oroszországból tovább? Mi védi Svájcot? Szávai hősei fáradhatatlanul kérdeznek, s a lehetséges válaszok az olvasóban íródnak tovább.

Szávai Géza: Csodálatos országokba hoztalak (regény). Pont Kiadó. Budapest, 2013