Ilyen volt egyik télen a szacsvai Cs. B. esete. Elég idős terhesként a jósló fájások jelentkezésekor beirányítottam a szülészetre, de onnan visszaküldték, hogy „még nincs itt a szülés ideje, drága”.
Bár így lett volna, de éjjel, úgy egy óra körül, hihetetlen nagy porozóban jött utánam egy egészvágású szekér. Szerencsére volt benne sarjú. Én melegen felöltöztem, a lábamra síbakancsot húztam, vettem két meleg pokrócot, amibe belecsavartam magam, és befeküdtem a sarjúba. Így kocogtunk két órát Szacsváig. Mire megérkeztem, már az asszony lába között volt a csecsemő: meghalva. Sajnos – mert a méhlepény nem jött le – nagyon vérzett. Azonnal a klinikán tanult Credé-féle műfogást alkalmaztam a placenta leválasztására, de sikertelenül. Errefel gyorsan elindítottam egy családtagot a négy kilométerre lévő, telefonnal rendelkező Egerpatakra, hogy hívjon mentőt. Már akkor azt kellett volna tenniük, amikor utánam jöttek. De gondolták, miért menjenek vissza oda, ahonnan hazaküldték. Ezután a szükség diktálta helyzetben megpróbáltam tenni valamit.
Kompó tanársegéd egyszer bemutatta a lepényleválasztást egy ujjal. Kétségbeesésemben én is megpróbáltam. Alapos kézmosás után a köldökzsinóron felcsúsztatva a kezem felnyúltam, és a mutatóujjammal a lepény szélét megkeresve igyekeztem leválasztani. Eközben remegett a lábam, a hátam közepén egy kis izzadságcsermely indult el, végigszivárogva a legmélyebb pontig, homlokomról is csepegett a verejték.
Végül is sikerült kivennem a lepényt. A vérzés látványosan csökkent. Én is kezdtem embernek érezni magam. Nem sokáig! Ugyanis eszembe jutott Lőrincz professzor intelme: Szülés után azonnal meg kell vizsgálni a lepényt!
Boldog diákidők! Mit megért volna, ha itt lett volna Kali tanársegéd, aki egyszer úgy kapartatott ki velem egy ilyen vérző nőt, hogy én fogtam a kürettkanalat, ő az én öklömet, és így sikerült kikaparnom a benn maradt lepénydarabot. Ez volt az első és az utolsó kürettelésem! Egész pályafutásom alatt, még ha csak rá is gondoltam, kirázott a hideg.
Sajnos, nemsokára itt, Szacsván is kirázott a hideg, mert a professzor intelmének eleget téve megvizsgáltam az általam leválasztott lepényt, és azt találtam, hogy bizony abból hiányzik egy ujjbegynyi!
Dupla adag méhösszehúzó injekciót adtam az asszonynak, de ezzel aztán véget is ért a tudományom! Most őt csavartuk pokrócba, tettük a sarjúba, és indultunk Egerpatakra, mert biztosak voltunk abban, hogy a mentőautó a hóátfúvásos úton Szacsváig nem tud feljönni. Én, hogy meg ne fagyjak, a lőcsöt fogva a szekér után futottam, mint az eszkimók a kutyák vontatta szánoknál.
Mire leértünk, a mentő már ott volt. Szerencsére át tudtunk törni az egerpataki faluvégi szokásos hófúváson. Innen már gyorsan ment a dolog. Elindultunk Szentgyörgyre! Bár már sokat nem tehettem az asszonyért, én is elkísértem. Amikor a városba vezető úton, a kaszárnya melletti vasúti síneken átmentünk, akkor veszítette el Cs. B.-né az eszméletét. Szerencsére már közeledtünk a kórházhoz, és a szülészeten mindenki a helyén volt, pedig nem volt maroktelefon. Vértranszfúziót kapott, megkaparták, és csodák csodájára életben maradt. Én kikutyagoltam nagy síbakancsaimmal a sorompóig, és onnan stoppal indultam hazafelé. Délelőtt tíz órára értem haza! Egy mentőt nem tudtak adni a kórházasok, amivel haza tudtam volna jönni!
                                                                     *
Még volt egypár érdekes szülészeti-nőgyógyászati esetem, de szerencsére mind jól végződtek.
Egy április végi borús délután, úgy három óra felé, miután az utolsó betegemet is megvizsgáltam, erős „vájogtatást” (román jajgatást) hallok az udvaron. Kinézek az ablakon, hát egy egész csapat vonul nagy sietve a rendelő felé.
Nemsokára be is értek, de szemem-szám tátva maradt, mert ilyent még nem láttam. Két, sötét ruhába öltözött fiatalember – a hajtókájukon egy-egy vőfélybokréta – hozott, hurcolt a hónaljánál fogva egy jajgató, nagy hasú fiatal­asszonyt. Gyorsan eldarálták, hogy ők Szentgyörgyről jönnek lakodalmas menettel a rétyi Tavirózsa vendéglőbe, a keresztútnál állt eléjük egy öregember azzal, hogy a lánya szül az autóban. A két vőfély beültette hamar a vajúdót a nászautóba. Réty központjában megállt a menet, ők a szülő nőt felhozták, itt van! Ezzel sarkon fordultak, s el is mentek.
Egyedül maradtam. Azonnal felfektettem az asszonyt a vizsgálókanapéra, és gyorsan elővettem a szekrényből egy tiszta lepedőt. Ezt valahogy betettem a feneke alá és a két lába közé. Közben már megjelent a fej, és szerencsére gyorsan utána a test is, másodperceken belül az anya jajgatásába bevegyült az újszülött sírása.
Az volt a nagy baj, hogy április végén a rendelőben már nem fűtöttünk. Mi felöltözve nem fáztunk, de a hőmérséklet messze elmaradt a szülőszobában szükségestől. Az anya is cidrizett az itteni alacsony hőmérséklettől, és valószínű, a félelemtől s a fájdalomtól is. Hát akkor mi legyen az újszülöttel? Az anyán ujjatlan bőrbekecs volt. Gyorsan felültettem, levetettem vele. Az újszülöttet begöngyöltem az anya lába közé már előzőleg becsúsztatott lepedőbe, s becsongolyítottam az anyja bőrbekecsébe. Majd a „csomagot” keresztültettem az anya alhasán, illetve a combja felső részén, s felszólítottam, hogy tartsa, amíg jövök. A steril dobozból egy leszorító műszert, úgynevezett peánt vettem elő, s miként valamikor tanultuk, a köldökzsinórból az anya, azaz a placenta felől a vért a két ujjammal átpréseltem az újszülöttbe, kb. 10 cm-re leszorítottam a köldökzsinórt, majd felette elvágtam. A végleges elkötést későbbre halasztottam.
Most a lepény leválasztásához kezdtem. Credé-féle műfogással egy pillanatra kint volt a lepény, méghozzá épen. Rendkívül örültem mindkettőnek. Aztán átmentem a lakásunkba, kértem Lenkétől két jó pokrócot, visszamentem, a konzultációs kanapé mellé háttal kifelé tettem két széket, s arra helyeztem az újszülöttet, hogy a szegény szülő nő is tudjon már végre mozogni, és a csecsemő se essék le. Miután a vért letöröltem a konzultációs kanapéról és az anya alól, mindkettőjüket letakartam a hozott pokrócokkal. Közben bekapcsoltam a műszert, hogy cérnát sterilizáljak, mert éppen nem volt. Csak ezután csengettem meg a mentőállomást.
Mire hozzáfogtam volna a köldökzsinór elkötéséhez, megjött a mentő. Úgy, ahogy volt, lepedőstül, peánostul betettük a mentőbe az újszülöttet, hogy meg ne fázzék. (A mai napig nem kaptam vissza sem a lepedőt, sem a peánt, pedig a mentős lelkére kötöttem, tetesse félre nekem, mert leltári tárgyak.)
Amíg érkezett a mentő, kérdéseimre az asszonyka elmondta, miként is került ide szülni. Az apja a Bukarest melletti Otopeni községben kertész. Onnan a kovásznai piacra primőr zöldségárut hoztak. Az apjának nincs sofőr­könyve, így – bár már eltöltötte a kilencedik hónapot – neki kellett vezetnie az autót. Nem is volt baj egész délelőtt, és ha még lett volna vagy három óra türelme a magzatnak, haza is érnek. Sajnos nem volt, és hazafelé menet olyan hirtelen jöttek a szülési fájdalmak, hogy kénytelenek voltak igénybe venni a lakodalmas menetet.
Nos, így született meg Rétyen az az otopeni-i polgár, akinek még a nevét sem tudom, sem az anyjáét, sem a nagyapjáét, mert utána bár egy köszönőlappal sem ke­restek meg.
Nem baj! Én megtettem, amit megtehettem, és este nyugodtan hajtottam párnámra a fejem.
Dr. Nagy Lajos