Sétálgat a szellő,
szökken ágról ágra,
kapaszkodik olykor
gyönge napsugárba.
Dudorászgat, fütyörészget,
kisöpri az üres fészket,
bekukkant az odúba,
a fejét is bedugja.
S rikkant egyet: ide mind,
tavasz van már idekint!
Ébredj, ébredj, Göndöri,
Kunkorodjál, Kunkori!
S ha alusznak, vagy nem hallják,
vagy hallani nem akarják,
meghúzza a mókus farkát.
Ettől aztán Kunkori,
göndörödik Göndöri,
az álmos szemét a két mellső
lábfejével dörzsöli.
