Hogy ne merüljön feledésbeSzemlér Ferenc: Romváros

2013. február 23., szombat, Kultúra

Ezt a várost én építettem kőből
s habarcsból – faragott gerendák
vigyázó összeállításával, az épületrakó
művészet minden bölcs fogásainak
figyelembe vételével. Köréje
falat emeltem, ellenséges
idegenektől való védelemre.

Középütt piacteret teremtettem,
tanácsházat és templomot, s egyéb
helyiségeket a köz használatára.
És lakásokat és otthonokat, az édes
szerelem, bátor szülés és szomorú
elmúlás fészkeit – az emberi faj
szaporodásának minden szép lehetőségét
biztosító kellékekkel együtt. – Aztán
egy szép napon eltűntem innen mindörökre.
Maradt az ép csigaház kíváncsi
látogatók bámulatára s néma
egymás-sarkának-taposására. Emlék
csupán már az egész. És néha fáj,
hogy mindössze ennek
építettem föl valaha.

Szemlér Ferenc (1906–1978) e verse teljesen ismeretlen. Jó évtizede, az erdélyi magyar írók kivételesen Hargitafürdőn rendezett összejövetelén elolvastam néhány barátomnak (költőknek, kritikusoknak, az erdélyi irodalom viszonylag jó ismerőinek), senki nem tudta, hogy ki írta, de láthatólag mindenkit elképesztett. A vers is, s amikor elárultam, hogy ki írta, érzékelhettem a döbbenetet. Mindenkire számítottak, csak Szemlérre nem, aki egy időben, az ötvenes években a romániai magyar költészet egyik legtöbbet publikáló költőjének számított, a kultúrával kap­csolatos ötpercenként váltakozó elvárásoknak gyorsan, hűségesen tett eleget. Mindent megénekelt, amit a párt akkor elvárt a költészettől. Ez is indokolhatja azt, hogy mára teljesen el­felejtették, noha a harmincas években, indulása lázas éveiben az erdélyi költészet egyik nagy ígéretének számított, de igazán ismertté Jelszó és mítosz című, nagy vitát kiváltó, a transzszilvanizmust elemző pamfletje tette (amit néhány éve a mindenre figyelő Po­mogáts Béla a vita teljes anyagával együtt kiadott a Mentor Kiadónál). De jöttek ama bizonyos ötvenes évek, a „rettenetes évtized”, és Szemlér a szó igazi értelmében kiírta magát az irodalomból. Teltek az évek, múltak az évek, sorra jelentek meg verseskönyvei (több mint hatvan könyvet adott ki, de lehet, hogy többet, köztük számos regényt, elbeszélés- és műfordításkötetet), és a hatvanas években gyor­san váltott. Amikor érezte, hogy lazul a „hurok”, próbált íróként is megújulni. Ha az Arkangyalok bukása című regényét összevetjük a szintén méltatlanul elfeledett, kiváló, A mirigy esztendejével, lát­hatjuk, milyen eredménnyel. És tanulmány­íróként is sokat tett a harmincas évek költészetének „visszahozataláért”, ő írta Dsida Jenő verseskönyvének és az Erdélyi Helikon költőit bemutató antológiának a bevezető tanulmányát. Költőként is váltott, de a mímelt vagy őszinte csasztuskáit, pártos verseit (Zászló Doftána felett, A mi katonáink stb.) átható optimizmusa a kor pátoszával, derűlátásával együtt illant el. Megpróbálta ott folytatni, költőként, ahol a negyvenes évek közepén kényszerűen abbahagyta. Hogy ez mennyire sikerült, erre csak egy alapos Szemlér-versválogatás adhatna választ. Sok mindennel kísérletezett, köz­re­működött (Szász Jánossal és Lőrinczi Lász­lóval) az Eliot-verseskötet fordításában is. (A jegyzeteket Szilágyi Domokos írta, a hazai magyar költők szép összefogása és nagy tel­jesítménye volt az Eliot legszebb versei című kis kötet.) Saját verseiben megpróbált szembenézni ellentmondásos költői helyzetével. Ezt bizonyítja Romváros című verse is, az Igaz Szóban jelent meg, ami antológiadarab lehetne, de egyik újabban megjelenő, erdélyi magyar költészetet bemutató válogatásban sem szerepel (sem A hét évszázad magyar verseiben, sem Balázs Imre József vagy Pomogáts Béla nagyívű válogatásában). Pe­dig itt Szemlér mintegy tükröt tart elfe­lej­tett(nek hitt) múltja elé. Miről szól a vers? Szemlér költői és ezúttal ettől elválaszthatatlan emberi meghasonlottságáról, elbizonytalanodásáról, mélységes kiábrándulásáról. Egy hajdan nagy empátiával és lelkesedéssel felépített, azóta lerobbant, romosodó város építője számol be szenvtelen objektivitással élete nagy kudarcáról. A prózavers indázó sorai elválnak, összekapcsolódnak, rángatóznak, az építő nem érti, miért fúlt csúfos kudarcba hajdani gyönyörű vállalkozása, miért vált rommá „a köz hasznát” szem előtt tartva épülő város? Csakugyan, miért? Ezen a vonalon elindulva, s újraolvasva a különös verset, a száraz önmegtartóztatással s némi ke­se­rűséggel előadott monológot, sok mindenre rádöbbenhetünk. Legfőképpen arra, hogy költészetünk gazdagabb, sokszínűbb, mint hinnénk, s kényszerűen vagy tájékozatlanságból „leírt”, elfeledett múltjában akár homokban csillogó aranyszemcsék villódznak a fel­fedezésre váró versek, novellák, esszék, né­hány regény. Elsőül mindjárt A mirigy esztendeje.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 503
szavazógép
2013-02-23: Kultúra - György Attila:

Muszka Sándor: Sanyi bá’

Muszka Sándor­ral valamikor sok éve találkoztam már egyszer, első, talán akkor még meg sem jelent verseskötete kapcsán hívtuk meg Csíksze­redába az azóta megboldogult Tilos Kávé­házba.
2013-02-23: Kiscimbora - :

Kányádi Sándor: Sétálgat a szellő

Sétálgat a szellő,
szökken ágról ágra,
kapaszkodik olykor
gyönge napsugárba.