Eszerint: a trauma megtörtént, de nem túl nagy. A fejbekólintás nem volt eléggé súlyos, de havi nyolc eurót (akkori pénzben kb. negyven frankot) megér, nem többet. Igaz: életfogytiglanig tart a kárpótlás. Így már valami! A következőkben tehát az én dolgom, hogy száz évig éljek, és munkabaleseteim után havi 338 euró jussomból megvagyonosodjam. Na, hagyjuk! Ez nem volt elegendő arra sem, hogy gyermekem költségeit fizessem.
Talpra álltam, és újból munkába léptem, kez­detben napi négy órára. Lakásomtól a klinikáig egy órát metróztam, munkából hazafelé még egyet. Ez eddig már hat. Kifáradtam, de hittem abban, hogy használ a mozgás. Termé­sze­tesen szépen felöltöztem, amikor kimentem, és itt kezdődött a bonyodalom. Mindegyre akaratlanul kacsingattam. Párizsban ennyi épp elegendő volt, és ha egy férfivel szembetalálkoztam, abból bonyodalom származhatott. Itt némi magyarázat is szükséges. Párizsban az útszéli, alkalmi „csirkék” sokkal olcsóbbak (vol­tak), mint az államilag felügyelt, adóköteles bordélyházi nők. Párizsról mint „szexuális világvárosról” is szólnom kell előbb-utóbb, de még nincs itt az ideje. Hadd beszéljek most ön­magamról! Leszállok tehát a metróról egyórás utazás után, s hát jön egy pasas a nyomomban.
– Tisztelt uram, merre igyekszik?
– Én? Megyek... Magácskával!
– S hát mirefel, ha szabad kérdeznem?
– Mademoiselle! Nyolc állomáson keresztül kacsingatott nekem, s most azt mondja, hogy nem?
– Tisztelt uram – válaszoltam. – Én már egy éve, hogy kacsingatok mindenkire, mert le voltam bénulva, és majdnem a túlvilágra keveredtem.
Lehangolódott a gavallér, könnyen megszabadultam tőle, de határozottan szórakoztatott az eset, kedvet kaptam a tréfamesterkedéshez. Egy másik alkalommal – épp csúcsforgalom volt a metrón – kapaszkodtunk a fogantyúkba, és én közben mit tehettem? Kacsintgat­tam a szomszédomnak! Leszállok az Orléans-nál, s hát jön az útitárs utánam, és azt mondja:
– Siessünk!
– Hová, ugyan biza?
– A közelben van egy park, ott leülhetünk beszélgetni.
Gondoltam, megviccelem a ficsúrt. Kacsin­tottam neki még egyet, majd odasúgtam.
– Uram! Tegye a kezét a derekamra! (Nem hitt a fülének: már itt, a metróállomáson elkezdjük..?)  Na! Bátran! Tegye már a kezét ide ni, a derekamra! (Ruhám alatt viseltem a lombolockot!)
A fiatalúr nem kérette magát, de amikor a vasakat megérezte, elképedt. Erre én egészen közel hajoltam hozzá, persze kacsingattam is szaporán, és a fülébe súgtam:
– Monsieur! (Uram!) Nekem a bugyim alatt is vasak vannak! Ilyen élvezethez még nem volt szerencséje! Garantálom!
...Hát megszabadultam tőle is. Köszönni is elfelejtett, úgy faképnél hagyott. Ami korabeli külsőmet illeti: számomra fájdalmas volt. A tükörből egy „telehold” nézett szembe velem. Dagadt voltam, felteltem vízzel a hidrokortizon-kezelés következtében. Három sérült csigolyám örökre gondot okoz, ma is fel kell tennem a merevítőt, ha hosszú útra megyek. Mezítláb, ha járok, a fél lábam most is kifordul, kimutatkozik a régi bénulás emléke. De lassan visszaszoktattam magam a mindennapi munka kerékvágásába. Csakhogy másfél év kiesés nagy idő. Közben új nővérek jelentkeztek. Engem, a kezdeti rövid munkaidők okán állandóan pakoltak jobbra-balra, oda, ahol hiányzott egy munkaerő. Dolgoztam fertőző­osztályon, operációs szobában, laboratóriumban, gasztroenterológián, nőgyógyászaton, a radiológián is stb. Utólag visszatekintve hasznomra szolgált a sokszínű tapasztalat neves szaktekintélyek közelében, de mindenütt kihasználtak. A francia nővéreknek hétezer frankot fizettek, s nekem csak kétezerötszázat. Mivel én nem voltam még teljes jogú állampolgár, nem adatott jobb lehetőségem, mint egész nap ugyanazt a szöveget fújni:
– Oui Docteur! Oui monsieur! Oui madame... Igenis, doktor úr, igenis, uram, igenis, nagyságos asszony, igenis, igazgató úr...
Volt egy osztályunk, ahol kötözéseket végeztünk, injekciókat adtunk, pollenérzékenyeket gyógyítottunk meg egyebeket. Heten dolgoztunk ott, én voltam a hetedik meg Vergara, a főnővér. Nővéri munkakörömön kívül nekem kellett egyfolytában kávét főznöm és szervíroznom, az eszközöket elmosogatnom, s oda­tegyem sterilizálni a tűket meg a fecskendőket is, mert akkoriban még nem voltak egyszer hasz­nálható holmik, ilyenek. Kolléganőim eköz­ben festegették a körmüket, hoztak maguknak kötést, újságot olvastak, és ahányszor megszólalt a csengő, én rohangáltam egyik betegtől a másikhoz, tettem, amit kellett. Hat ember helyett dolgoztam. De azon a napon, amikor 1974-ben megkaptam a francia állampolgárságot, otthonról én is magammal vittem a körömlakkot, a kötést. Felkészültem a nagy heccre.
Na, meg is szólalt az első csengőhang. Mint addig minden ilyen alkalommal: felálltam, behoztam a beteget, injekciót adtam neki, bekötöztem, és amikor befejeztem, kényelembe helyezkedtem. Elővettem a lakkot és én is festeni kezdtem a körmeimet. Csakhogy megszólalt a következő csengőhang. Meg sem mozdultam! Szól Marie-Françoise kolléganőm:
– Elvira, nem hallottad?
Szóra sem méltattam, tovább festettem a körmömet. Harmadszor is megszólalt a csengő, de én oda sem figyeltem. Hát mit tehetett a kolléganőm? Felállt, és mivel ő következett soron, ímmel-ámmal elment végezni a dolgát. Eközben megszáradt a körmeimen a lakk. Ekkor elővettem a tűt, és horgolni kezdtem. Megint megszólalt a csengő.
– Elvira! Csengettek! (Meg sem moccantam.) Süket vagy, Elvira? (Azért sem figyeltem oda!) Ki foglak dobatni innen! (Nem mozdultam.)
Erre a harmadik nővér, Marie-Madelaine felállt, és kiszolgálta a beteget.
– A kávét nem csináltad meg, Elvira! (Oda sem figyeltem. Kolléganőim összenéztek.)
– Ha nem egyéb, ez megsüketült! Vagy megbolondult? Eddig ilyen soha sem történt!
– Elvira! A kávét meg kell csinálni, csattant fel egyikük emelt hangon, mintha főnököm len­ne. (Szóra sem méltattam, tovább horgoltam.)
– Na nem baj! Szólunk a főnöknek! Hétfőn már nem kell idejönnie, egyezkedtek egymás közt, fennhangon „suttogva”, hogy én is halljam.
Én addig süketkedtem, amíg a hetedik csengőhang meg nem szólalt. Erre szó nélkül felálltam,  elvégeztem a dolgomat, majd ismét leültem a helyemre horgolni. S hát újból megszólalt a csengő. Ismét úgy tettem, mintha nem hallanám. Aztán egyszer, amikor éreztem, hogy elég volt a heccből, megszólaltam.
– Ide figyeljetek! – A köpenyem felső zsebéből kihúztam az igazolványomat. – Nézzétek csak! Ez micsoda?
– Nahá-áát! Megkaptad a francia állampolgárságot? Hogy sikerült?
– Hát egyszerűen úgy, hogy én mindenkinek csak azt mondogattam, hogy oui monsieur, oui docteur. Minden szombaton és vasárnap a sebészeten dolgoztam. Ne­kem egyszer egy hónapban adtatok szabadnapot, azt is csütörtökön. Elfelejtettétek, hogy a kisfiam a gyermekotthonban, pedig nektek is van gyereketek. És még ide hoztátok a holmijaitokat, hogy megvarrjam, jó hogy megfizettétek. De nekem nem ez kellet volna, hanem egy-két szabadnap, hogy én is láthassam a gyermekemet. Kihasználtatok engem! Hát... je vous en... merde. (Menjetek a francba!)
– Elvire! Te biztosan ki leszel dobva! – mondták leplezetlen kéjelgéssel.
– Nem kell engem kidobatnotok! Itt van a felmondásom! Megyek is az igazgatóhoz! Kolléganőim elképedve álltak. Háromezer személy dolgozott abban a kórházban, iratkozni kellett audienciára, de én felmentem a nagyfőnökhöz, és egyenesen berontottam az ajtón.
– Hová megy? Hová megy? – kiabált a titkárnő.
– Az igazgató úrhoz! Nem látja?
– Sorszámot kell vennie! Ki látott még ilyesmit? Nem tanulta meg a rendet?
– Nekem már nincs szükségem sorszámra! – legyintettem félre a titkárnőt, és benyitottam.
Azt elfelejtettem elmesélni, hogy az igazgató még baleseteim előtt többször is udvarolni próbált nekem. Nagyjából a következő történt:
– Elvira! Meghívom, igyunk egy kávét! (Ittuk a kávét.)
– Elvira, jöjjön velem délután! Tornásszunk egyet! – tért a tárgyra a főnököm, vigyorogva.
– Doktor úr! Én egész nap tornásztam hatvan beteg közt a folyosón és a kórtermekben!
– Nem így értettem – mondta az igazgatóm. – Jöjjön hozzám! Vagy én menjek el a lakására?
– ...És így akar tornászni? Nem szégyelli magát?
Igazgatómnak esze ágában sem állt szégyenkezni, jóízűen szórakozott rajtam, de Pá­rizsban ez volt a stílus, nem lehetett sértésnek venni. Ott úgy beszélgettek a szexről, mint mifelénk a szénacsinálásról.
– Elvira! Maga biz’ isten a némafilmek korából lép elő. Úgy viselkedik, mint aki 1918-ban született, de lehet, hogy jóval azelőtt.
– Nézze, igazgató úr! Itt van két frank és ötven cent! A kávé ára! – csaptam eléje egy maréknyi aprópénzt. – Számolja meg, nehogy becsapjam. És megkérem szépen: többé ne zaklasson! Az ön felesége is itt dolgozik! Én nem akarok botrányba keveredni.
...De szavamat ne felejtsem! Berontottam tehát – ajtóstul – az igazgatóhoz. Rám néz a nagyfőnök csodálkozva, és azt kérdi:
– Mi a baj, Elvira?
– Hát, igazgató úr, örömhírem van! Én is fran­cia állampolgár vagyok, mint ön! Itt a felmondólevelem! Kérem, tessék ezt elolvasni, ik­tatjuk, és egy hónapon belül már itt sem vagyok!
– Mi történt, Elvira? Hogyhogy el akar menni? Mihez kezdünk ön nélkül?
Erre csak annyit mondtam:
– Igazgató úr! Ha meghaltam volna mindkét alkalommal, biztosan talált volna valakit helyettem. Mondja: ennyi idő alatt nem gondolt arra, hogy én kétezerötszáz frankot keresek és a kolléganőim hétezret?
– De Elvira! Megadom én a hétezret, még nyolcat is kaphat...
– Igazgató úr! Én a szavamon már nem változtatok. Egy hónap múlva jövök, és el­veszem a munkakönyvem. Viszontlátásra!
A határidő leteltével valóban felmentem az irataimért. A kiértékelés rovatba az volt beírva: „a legjobb nővér volt, sajnálattal vesszük tudomásul, hogy távozni akar”. Időköz­ben többször összefutottam az igazgatóval, próbált lebeszélni, de én elmondtam neki, hogy privát nővérként szeretném tovább folytatni a szakmám. Nem részleteztem, hogy milyen sérelmek értek a klinikán, de olvasóim előtt nem maradhat titokban. Nővér kolléganőim egyfolytában rágták az életemet.
– Elvira! Nem kell ennyire túlzásba vinni a munkát! Nem tudunk utánad dolgozni!
Alapjában csupán csak az volt a kifogásuk, hogy én lelkiismeretesen gondoztam a betegeket, szívvel-lélekkel, azon túlmenően, hogy beléjük döfjem az injekciókat, vagy kibogyózzam a szekrénykékre a gyógyszereiket, és utána félrehúzódjam pletykálni, kötögetni. Én – főleg baleseteim után – nem tudtam merev, nemtörődöm lenni mások nyomorúsága láttán. Belebetegedtem volna, ha nem igazítom meg fejük alatt a párnát, ha nedves ronggyal nem törülgetem meg lázban égő arcukat, ha nem szólok hozzájuk néhány biztató szót. Betegeink szerettek engem, a többieket – példámra hivatkozva – gyakran reklamálták. Kell-e magyaráznom, hogy én, a jövevény mi okból lettem „fekete bárány”? És egyben „hülye”, aki több kollégája helyett húzta az igát: minimálbérért.
De fejezzük be ezt a témakört happy enddel! Korabeli igazgatóm, aki alapjában nőgyógyász, és előbb-utóbb ő is magánpraxist nyitott, most nyolcvanéves, de aktív. Negyven évvel a történtek után hozzá kerültem felülvizsgálatra.
– Apró összenövés keletkezett – mondta –, majd kajánul mosolyogva hozzátette: – Így jár az a nő, aki az „apparátusát” nem akarta kellőképpen igénybe venni.
Ekkor már kapásból válaszoltam a szellemességre, párizsias stílusban:
– Professzor! Ha csak ennyi a hiba, meghívom: tornásszunk egyet!
– Madame! Maga a legnagyobb huncut! És egy szadista! Most mondja, amikor nekem már a vizeletem is nehezen cseppen? Jaaaj! A legszebb nővér volt a klinikán! Férfiak közt már fogadások is születtek, de egyikünknek sem sikerült magát megtornáztatnia...

(folytatjuk)