Idegen testek
Feljött egyszer Uzonból egy néni, és elmondta, hogy három évvel ezelőtt kivették a méhét, s azóta kisebb-nagyobb hasi fájdalmai vannak, egy-egy mozdulat után sokszor kibírhatatlan nyilallást érez. Már többfelé járt, de mindenütt azt mondják, hogy a műtéti összenövések okozzák.
Meglehetősen testes asszony volt, nehezen ment a tapintás, de én vagy öt percig tapogattam a Hermann tanártól tanult módszerrel a hasát – a bal kezemet a jobb kezem ujjaira téve segítve a nyomást –, s egyszer csak a hasüreg alsó részében valami keménységet találtam.
Gyorsan kesztyűt húztam, és most már hüvelyi úton is próbáltam segíteni meghatározni annak a mibenlétét. Két kezem közé befogtam ezt a „keménységet”, s igyekeztem körbetapintani. Furcsa, hosszú, lapos, kemény valamit tudtam mozgatni ide-oda, amelynek helyzetváltoztatásakor a beteg fájdalmat jelzett. Kétség nem fér hozza: a műtétkor valamit benne hagytak.
Mondom a betegnek, be kell mennie Iacob doktorhoz, hogy röntgenileg tisztázzuk, mi is az, amit a hasüregében találtam. – Már háromszor is megröntgenezte a gyomromat – mondta a beteg, de semmit nem talált. – Na mondja meg, hogy ne is itasson „kását”, de taszítsa egészen le a röntgenernyőt. Másnap egy óra felé már hozta is a beteg a filmet, rajta egy elképzelhetetlen valaminek – egy fém spatulának – a rajzolatával. Egy olyan spatuláé, amivel a beteg torkának vizsgálatakor lenyomjuk a nyelvét, hogy láthassuk a torokképleteket.
De hogy került a csizma az asztalra? Nos, később ezt is megtudtam az operáló orvosok egyikétől – ugyanis ketten műtötték a beteget.
A hashártyát szokták ezzel helyére simítani, s valamelyiknek kicsúszott a kezéből. Hogy melyikéből? Akkoriban kérdezve: mindig a másikéból.
Iacob nagy port akart verni belőle, de végül is nem sikerült, mert a műtétkor „ajándékot kapó” asszony nem volt agresszív. Úgy vettem észre, jobban haragudott azokra – köztük Iacobra, akik vizsgálták, és nem vették észre a bent marad tárgyat. Ráadásul Jacob többször meg is röntgenezte.
*
Másik eset. Valamelyik reggel eljött vizsgálatra D. É., akit egyetemista koromból ismertem. Ödémás (vizenyős) volt egész arca, lábszára, mint két „borna”, ahogy Háromszéken nevezik a házépítésnél használatos farönköket. Vizeletvizsgálatkor túrós csapadékot adott az elvégzett fehérjevizsgálat. Gyorsan mentőt hívtam. Még elég idejében, mert a rángógörcsök csak a császármetszésnél jelentkeztek. Mind a magzat, mind ő túlélte, de magas vérnyomása maradt, valószínű, ennek tulajdonítható, hogy aránylag fiatalon meghalt.
*
Aztán egy szép fiatal, környékbeli tanárnő keresett fel – jó nagy hassal. Ki lehet az a szerencsés tettes, aki ezt a szép hölgyet „felcsinálta” – meditálgattam kissé irigykedve magamban, lévén hogy az illető még hajadon volt. A vizsgálatkor aztán kiderült, hogy hatalmas méhdaganatot „növelgetett”, kitévén magát a gyanúsítgatásoknak. Marosvásárhelyre Boga Kálmán szülész-nőgyógyász professzorhoz ajánlottam be, aki a mi időnkben tanársegéd volt. Megoperálta: 4,4 kilogrammos daganatot „hordozott”. Állítólag ilyen nagy daganatot ő nem operált.
Nem sokkal később egy temetésen láttam viszont a tanárnőt. Odamentem hozzá. Kérdem, hogy van? Rosszul, mondja, mert nagyon fáj a hasam. A temetés végén bementünk egy uzoni ismerőse házához, s megvizsgáltam. Perforált vakbélgyulladása volt. Azonnal internáltam. Megműtötték. Ezt is túlélte!
P. S. – a szülészasszisztens
Még egy hirtelen szülés történt a rendelőben, s az is majdnem ennyire érdekes volt. Délelőtt Szacsváról elküldtem egy asszonyt szülni, mivel jelentkeztek a jósló fájások. S mert a szülészet legtöbbször túlzsúfolt volt, azt mondták, hogy még nincs itt az ideje (valóban még zárt volt a méhszáj), menjen néhány napra haza. Én mentővel küldtem, ő autóbusszal jött délután hazafelé. Igen ám, de már a keresztút táján olyan fájások fogták el, hogy Rétyen le kellett szállnia a buszról, és erősen szaporázta lépteit a rendelő felé. Szerencsére – mint legtöbbször –, otthon voltam, még vendégem is volt, Plugor Sándor grafikus és festőművész, akivel a kőasztalnál beszélgettünk az udvaron. Az asszony már a kapunál kiabálta, miután minket meglátott: „Jaj, doktor úr, mindjárt meghalok.” Én, aki a délelőtt láttam, sejtettem, hogy hol es be, de azt akkor még nem értettem: mért van itt, amikor kórházban kellene lennie. A rendelő ajtaja is nyitva volt, az asszony is, én is hamar bésirültünk. Az asszony egyenest a vizsgáló kanapéra dobta magát, és már jött is ki belőle a gyermek, alig tudtam elkapni, hogy ne essék a földre. Plugor is besettenkedett utánunk, ami jól is jött, mert odaállítottam, hogy tartsa a magzatmáztól síkos újszülöttet, nehogy leessék a szűk vizsgálókanapéról, amíg én lepedőket, törölközőket hozok, amibe bepakolom.
Most nem volt baj, mert meleg volt, steril cérnám is volt, így nyugodtan elkötöttem a köldökét úgy, ahogy a nagykönyvek írják, s miután minden megtörtént, mentőt hívtam – ugyanis minden szülő nőt be kellett küldeni a kórházba akkor is, ha ún. hirtelen szüléssel már világra jött a gyermek. Mire kijött a mentő, egy szopós kisbabát talált. Plugor sokat emlegette ezt az esetet.
PöSö, ahogy hívtuk, gyakran járt hozzánk, nagyon sokat évődtünk. Barátságunk kezdetén még nem volt Plugor-képem. Nos, egyszer megegyeztünk, hogy a kézdivásárhelyi kiállításán – ahol akvarelleket, grafikákat, rézkarcokat állítottak ki – megveszek nem is egy, hanem két munkát. A legközelebbi vasárnap délelőtt fel is mentem Kézdire. Incze László, a későbbi nagy muzeológus volt szolgálatos. Akkor még nem ismertük egymást. Miután végignéztem a tárlatot, kiválasztottam két rézkarcot. Kérdem, hogy mennyibe kerül. Incze elővesz a zsebéből egy árlistát, s olvassa. „Az orvosnak 1000 lej, másnak 800.” Hú, azt a nádvágóját, füstölögtem magamban, de semmi jelét nem adtam annak, hogy én lennék az orvos. Mint „más” megvettem két Ady-illusztrációt, vagy Ady ihlette művet. (Az öreg Kúnné és Az eltévedt lovas). Este beszóltam telefonon PöSönek, hogy amikor teheti, jöjjön ki Rétyre, mert véleményt szeretnék kérni, hova is akasszam őket. – De hát nem vettél képet –, mondta ő, aki az árból köbözte ki, hogy nem én lehettem a vevő. – Már hogyne vettem volna, gyere nézd meg – válaszoltam.
Ki is jött, erősen cinikusan vigyorogtunk egymásra, mint akik túl akartunk járni a másik eszén, de nem sikerült. Azért kifizettem neki az „orvostól kijáró különbözetet” azzal a feltétellel, hogy ott lévő fiaimról készítsen egy-egy rajzot. Ezt percek alatt el is követte, de valamiért magával vitte. Pár nap múlva két szép tusrajzot hozott a fiúkról. Kifizettem értük az „orvostól kért árat”, de megint azzal a feltétellel, hogy Benkő Ágnes komollói öreg tanárnő kalapos fényképéről készít egy rajzot.
– Megcsinálom, de akkor megcsináltatod azt az Ex librist, amiről már rég beszéltünk. No jó, legyen. Elkészítette. Ennek ára kapcsán duplán is kifizettem az Ágnes néni soha el nem készült portréját. Most még inkább adósom lett. Na ezen sokat herregtünk, kacagtuk, hogy ki kinek adósa.
Amikor utoljára kijött hozzám, hogy adjak neki friss házi tojást, mert valaki azt tanácsolta, hogy attól erősödhet fel, megijedtem. Csak árnya volt önmagának! Ágnes néni képének megrajzolásával (amit a kovásznai Ignácz Róza-emlékszobába akartam elhelyezni, mivel Ignácz Rózsa az Ágnes néni tanítványa volt) adósom maradt. Én azonban tudom, hogy én vagyok az adósa, mert rövid életében megajándékozott a barátságával. Nagyon nagy művész volt, kár, hogy olyan korán elment.
