A mutatványos kocsi reggel érkezett a faluba. A bakon hatalmas termetű, fekete bajszos férfi ült, széles fekete kalapja alól gyanakodva kémlelt körbe, s amikor letáboroztak a templom előtt, közvetlenül az első világháborús emlékmű mellett, a kocsiból kimászott egy hosszú hajú, szőke nő is, s egy kerek kézitükörben gyönyörködve szív alakú arcában, fésülni kezdte a napfényben fölaranyló haját.
A férfi elővette és fölverte a sátrat, gyorsan dolgozott, kissé unatkozva, de pontos, kiszámított mozdulatokkal. A nő tapsolt, és kitette a táblát: ,,Panoptikum. Itt látható az ördög. Belépődíj felnőtteknek százezer lej. Gyermekeknek, árváknak, özvegyeknek ötvenezer."
Délben tizenkettőkor, a harangszó után már ott tipródott a fél falu, kettesével engedte be őket a fekete kalapos férfi. A szőke nő szedte a pénzt egy dobozba, amelyiken még olvasható volt az elmosódott felirat: Kupán kalap.
Először Liptai bá ment be a sógorával. A félhomályban nem láttak semmit, hiába meresztették a szemüket, csak az üresség kérdőjelei örvénylettek a levegőben.
,,Maga lát valamit, Dénes?" — kérdezte Liptai a sógorát.
,,Én igen, Károly. Rusnya fekete pofája van, patái, s a szeme úgy világít, mint a lampion, de hiszen jól látja maga es, nem? S érezni a kénkőszagot es."
,,Pihá" — vetett keresztet Liptai bá, s maga elé engedve sógort, kilépett a fényre.
,,Milyen?" — kérdezték keresztet vetve az asszonyok.
,,Milyen, milyen, hát milyen az ördög? — szólt vissza foghegyről a sógor. — Ne mind sajnálják a pénzt, ki tudja, mikor láthatnak még mifelénk eleven ördögöt?"
,,S bántotta-e magikat?"
,,Itt vagyunk, nem?" — húzta ki magát fájós derekáról is megfeledkezve, legényesen Liptai.
,,Osztán beszél-e?"
,,Igen az, a fene a belibe" — köpött ki Liptai.
,,Osztán milyen nyelven? Magyarul-e vagy románul?"
,,Menjenek bé, s nézzék meg, ne mind kíváncsiskodjanak itt nekem."
Egyre többen bátorodtak fel, s miután fizettek, sorban álltak, és kettesével tűntek el a sátorban. Elégedetten, kissé elgondolkodva jöttek ki, de kevesen kommentálták a látottakat. Délután négyre már mindenki látta. Maga a tisztelendő úr is a harangozóval, de ők se szóltak semmit, a milicista is megnézte, hümmögött, ,,jaj, be csúf!", és kis gondolkodás után elkérte a fekete kalapos engedélyét, de minden rendben volt.
Mielőtt a férfi nekiállt volna szétszedni a sátrat, még jöttek egypáran a cigánysorról is, de nem volt elég pénzük, az utolsó purdékat, akik éktelen visítást csaptak, mert mindenáron látni szerették volna a drákut, már ingyen engedte be a férfi, aztán legyintett.
,,Az előadásnak vége!"— mondta németes akcentussal, meghajolt, és meglengette széles karimájú fekete kalapját, majd gyorsan leszedte a sátrat, füttyentett, a nő a pénzzel teli kalapos dobozzal beült a ponyva alá, ő fellépett a bakra, a lovak közé csapott, és elhajtott.
,,Egy decentó egyeneset, kettőbe!" — rendelt Liptai a kocsmában magának s a sógornak. Félrehúzódtak a sarokba, és hallgatagon, maguk elé bámulva ittak.
,,Csak tudnám — röhögött fel Liptai a harmadik pohár után —, hogy a többiek mit láttak."
,,Na, vajon? Hát, amit maga. Pontosan aztot" — szűrte a kevés beszédű sógor fogai között a szót, s megrendelte a negyedik egyeneset is, kettőbe, de ehhez már szirupot is kért, mint akinek hiányérzete van.
,,És ha egyszer valaki megmondja, hogy nem lát semmit?"
,,Milyen a paraszt — fintorgott a sógor, aki évtizedekig kalauz volt, s az államvasutaktól ment nyugdíjba. — Ezek azt es lássák, ami nincs."
,,De mink nem vagyunk ők! — gondolkodott hangosan Liptai, aki ötven évig erdészként tevékenykedett. — Mink leleplezhettük volna a csalást."
,,Mért, maga tényleg nem látta?" — bámult rá a sógor meglepetten, s aztán magukba merülve ittak tovább.
