De ami a legfontosabb: egészségi állapotom javult, fokozatosan visszanyertem régi külsőmet, s ezzel önbizalmam és teherbírásom is helyreállt, magánnővéri munkáim pedig meghozták a várt eredményt. Olyannyira, hogy kifizettem lakásom utolsó részletét, s nemsokára már gépkocsival közlekedtem Párizs utcáin. A sportos kinézetű, nem vadonatúj, de rendkívül jó karban levő Peugeot 205-öst ajándékba kaptam egy dúsgazdag betegemtől.
Az Express Intérim Service ajánlott be a Groo családhoz. Újdonságként hatott rám, hogy ilyen életvitel is létezhet, ők ugyanis műtárgyakkal, de leginkább értékes festményekkel kereskedtek, Párizs egyik előkelő negyedé­ben éltek, lakásukon háromszoros vasrácsos védelem működött, és nem is alaptalanul, mert pótolhatatlan értékek voltak odabent. Salvador Dalí egyik festményére különösképpen emlékszem, mert azon az árverésen, amely épp jótékonysági célt szolgált, én is jelen voltam, sőt, kérésükre énekeltem is. A kép huszonötmillió frankért kelt el. De odabent a falakon volt hiteles Rembrandt, Picasso, Monet és sok más érték. Kezdetben injekciókat adtam be egy öregúrnak, a családfő nagybátyjának, aztán egyszer arra kértek, hogy mérjek vérnyomást, pulzust Monsieur Groo-nak, és mondjak véleményt egészségi állapotáról, mert a hegyekbe mennek sízni. A férfi közel harminc évvel idősebb volt a feleségénél, és feltűnt, ahogyan a szavak végét leharapva, néha akadozva, a témákat hirtelen váltogatva beszélt. Megkérdeztem a feleségét, hogy mióta áll fenn ez a beszédzavar, és kiderült, csak nem régtől.
– Egyik professzor, aki mellett dolgoztam, ilyenkor agyi érelmeszesedésre gyanakodott – mondtam. – Feltétlenül forduljanak olyan orvoshoz, aki már régóta ismeri önöket. A beszéd- és egyensúlyzavarok közel állnak egymáshoz, de ez már orvosi kompetencia, ebbe nem szabad beleszólnom.
Hát orvoshoz nem mentek! Elutaztak a hegyekbe, ahol meg is történt a baj. Az úr megszédült, fejre esett, és súlyosan megütötte magát. A hegyi mentők alábecsülhették a történteket, mert Monsieur Groo nem került kórházba, a család orvosának utasításait követve én gondozgattam otthon, aztán egyszer fekete pettyeket pillantottam meg a hátán. Doktor Loyque (akivel Zsivkovot kezeltük) épp a szomszédban volt – észrevettem a kocsiját –, és kértem a családot, hogy azonnal áthívhassam, mert baj van, fele sem tréfa. Nem hittek nekem, de addig erősködtem, míg bejött a professzor, és megállapította a súlyos belső vérzést. Már késő volt! Három napra rá Groo úr meghalt. Aztán rövidesen M-me Groo fiatal, alig negyvenéves testvére, Sarah került kórházba. Súlyosnak találták az állapotát, vizeletét egy hasába behelyezett csövön vezették ki, és tudatták vele, hogy menthetetlen, amire a beteg lelkileg összeomlott. Én voltam bent mellette, figyeltem az állapotát, az analíziseit, a vizeletét... aztán egyszer szóltam M-me Groo-nak, hogy szerintem egyáltalán nem úgy fest a helyzet, mintha a húga halálos beteg lenne. Javasoltam, hogy vigyék át a Sevres Babylon utcai kórházba du Four pro­fesszorhoz, aki urológusként a legnagyobb szaktekintélynek számított azokban az időkben.
Ekkor a Groo család már hallgatott rám! Kisebb operáció útján meg is oldódott a „halálos” probléma, mint a mesékben. Szavakat nehezen találok arra, hogy érzékeltessem Sarah „feltámadásának” gyönyörűségét, a család örömét. De én sem találtam megfelelő francia kifejezéseket, hogy megköszönjem az ajándékot. Mosolyogva, szó szerint így mondták: próbáljam behelyezni azt a családi karácsonyfánk alá. Nos, ekkor kaptam tőlük a csodaszép Peugeot 205-t azzal, hogy legyen amivel járnom a várost, a betegeket, és gyak­rabban látogathassam kisfiamat is Mont­ge­ronban. Nem jött, hogy higgyek a szememnek-fülemnek! Sírva fakadtam. Annyi balszerencse és szenvedés után attól tartottam, hogy rövidesen a szolgálatos ördög ráébred jó dolgomra, és ismét történik velem valami szerencsétlenség.
Eddig elfelejtettem elmesélni, hogy én már franciaországi nővérkedésem kezdetén beiratkoztam a Francia Vöröskereszt önkéntesei közé. Autóval valóban könnyebb volt lejárni felvállalt öregeimet-betegeimet, sőt, a szélvédőre elöl-hátul felkerült a Croix Rouge Francaise embléma, ami olyanszerű előnyöket biztosított, mintha diplomata lettem volna: parkolhattam tilosban, sőt, ha a helyzet úgy hozta, akár zöldövezetben is, vezethettem gyorsabban, természetesen saját felelősségemre, sürgősség jogcímén, de nem igyekeztem visszaélni ezekkel. A korabeli Párizs zsúfolt forgalmában már ajánlatos volt fegyelmezetten, türelemmel és alázattal közlekedni. Gondolhatják, hogy első utam egyenesen Montgeronba vitt. Valentin öröme határtalan volt, ő is nehezen hitte el, hogy az autó a miénk ezentúl. Nosza, kikértem az otthonból, és elmentünk sétaútra. Adventet írtunk, akkor tudtam meg, hogy a gyermekek egy csapatát, köztük fiamat is felviszik három hónapra az Alpokba, Grenoble vidékére egy szanatóriumba. Már említettem, hogy Valentin pozitívnak bizonyult a tbc-próbán érkezésünk pillanatában. A határozott gyógykezelés sikeres volt, de kellett az utókezelés, és fiamnak is nagy kedve volt a hegyekbe menni. Imádta a természetet, és izgalommal várta, hogy újabb barátságokat köthessen.
Talán itt az ideje, hogy megemlítsem; ismerőseim körében mindenki arra biztatott, hogy immár francia állampolgárként pereljem be a trieszti határőrséget, mert az, amit egy kisgyermekes anyával elműveltek, meredeken ellentmond az „ártatlanság vélelme” néven ismert, bűnvádi eljárásokban kötelező alapelvnek, és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának is.
...Hát perelni, leutazni a rosszemlékű helyszínre, nem állt szándékomban, bár hatalmas sikerélmény volt a szabadság és a frissen szerzett, francia állampolgárságból eredő biztonságérzet. Gondoltam: eddig soha sem lehetett nyugati stílusú pihenőszabadságom. Hát van nekem egy távoli nagybácsim Ausztráliában, és mivel meghívott, én el is megyek egyet kirándulni, világot látni. (Nagybátyámat, dálnoki nagymamám második unokatestvérének a gyermekét Juhász Péternek hívták. Főorvos volt, pszichiáter, már Sydneyben született, de alig pár évvel találkozásunk után, ‘86-ban, amikor szembe kellett néznie súlyosbodó rákbetegségével, meghalni hazaköltözött Ma­gyarországra. Még kedves kaktuszait is hazahozta. De lépjünk helyre az időben!)
Valentint tehát biztonságban éreztem, és elhatároztam, hogy három hónapra eltűnök Párizsból, amíg ő Grenoble-ban lesz. El is indultam világgá, természetesen a legolcsóbb járaton, a legolcsóbb helyen, a Qantasszal. Mindössze ötezer frank maradt a zsebemben, miután a jegyet kifizettem. Harminckét órát tartott az út Párizstól Sydneyig, mert közvetlen járatra nem futotta a pénzemből. Dubajon keresztül Izraelbe, onnan New Delhibe, majd Manilába repültünk, és végül Sydneybe érkeztünk. A várótermekben derekamon az acélmerevítővel szunyókáltam a következő járatig, fáradt és olyan ideges voltam, hogy alig tudtam lenyelni egy kis teát és kenyeret, mert ez volt a legelső ilyen hosszú utam repülővel, de alapjában szép élmény maradt. Alacsonyabb áron több világvárost láthattam a magasból! Nemde? Csakhogy a családunkra kirótt végzet szolgálatos ördöge éberen figyelte örömömet és... közbelépett.
Rosszkor érkeztem Ausztráliába! Nagy­bátyám felesége épp haldoklott, napokon belül elhunyt szegény, így már csak halottként ismerhettem meg őt, de legalább ott lehettem a temetésén. Első napjaim-heteim fekete ruhában teltek. Ottani körökben azonban nem volt szokás a túlzásba vitt gyász. Nem úgy fogták fel a halálesetet, mint például itthon, Székelyföldön, ahol kötelesség egy éven át feketében járni, sőt, még azután is ajánlatos, mert megszólhatják az embert.
Egy hónap elteltével azt mondja nagybátyám:
– Elvira! Elvégre te nem búslakodni jöttél ide! Elviszlek a Menekültek Klubjába. Ott románok, magyarok, olaszok, oroszok... gyülekeznek, és épp most ott zenél Jónás Mátyás és zenekara Budapestről.
El is mentünk, és amikor elhelyezkedtünk, rövidesen odajött a prímás, és udvariasan érdeklődött.
– A kisasszonynak mi a kedvenc nótája?
– Nem engem kell megkérdezni, hanem a nagybácsimat – válaszoltam.
– Darumadár fenn az égen hazafelé szálldogál... – vágta rá Péter bátyám, és amikor megszólalt a muzsika, én csendesen énekelni kezdtem, ő közben könnyeit törülgette, aztán hirtelen feleszmélt.
– Elvira! Te milyen szépen énekelsz!
A prímás is ezen a véleményen volt. Észrevette a gyakorlott énekest, és mivel udvariasságból érdeklődött is, én elárultam, hogy szabad időmben Párizsban szoktam énekelni az Étoile de Moscou, Rasputin, Nowski, Djuri és a Tokaji mulatóhelyen, sőt, Cannes-ban egy tehetségkutató fesztiválon is nyertem, majdnem énekes pályára léptem. Ki gondolta volna, hogy ennek a vallomásnak következményei lesznek?
Hazamentünk, alig telt el három nap, megjelent nálunk, vagyis nagybácsim lakásán a már akkor világszerte népszerű magyar prímás, Jónás Mátyás. (A Menekültek Klubjától tudta meg a pontos címet.) Bocsánatot kért a zavarásért, majd rátért a lényegre.
– Kedves Elvira! Bajban vagyunk. Éne­kesnőnk kórházba került, nélküle, mint lát­hat­ta, szárazon húzzuk a nótát. Magának gyö­nyörű a hangja, és amint mondta, tapasztalata is van a közönség előtti megjelenésben. Nem tudnánk valami közös műsort összehozni?
Elzsibbadtam már annak a gondolatától is, hogy végre magyarul énekelhetek, magyaroknak! És könnyű Katit táncba vinni, főképp ha ő is akarja – így a közmondás. Hát velem is könnyű volt  megegyezni! Annál is inkább, mert honoráriumajánlata is nagyon tetszett. Hamarosan kinyomtatták a műsorfüzetet, elküldték Canberrába, el Melbourne-be is a lapjainkat, és mindenhonnan örömmel válaszoltak vissza a magyarok, hogy szívesen fogadnak. Közben a Sydney TV-ben is szerepeltünk. Boldog voltam, hogy íme, ha nem is Aranytücsökként, de a muzsika (és ráadásul a magyar nóta) Ausztráliában is rám talált.
Épp farsang elejére esett az első jelenésem, ami azóta is feledhetetlen. Először énekeltem honvágytól, nosztalgiától fűtött magyar emigránsok előtt és ráadásul egy világszerte ismert magyar cigányzenekar társaságában. Ezután – a megbeszélt ausztráliai körúton kívül – több helyre hívtak énekelni: klubokba, de gyülekezetekbe, magyar esküvőkre, ebédekre is. Más, helyi zenekarokkal is énekeltem. Hadd ne áruljam el pontosan, mennyi pénzt kerestem ausztráliai „aktív szabadságom” alatt, mert nem szaladtam vele az adóhivatalba, de nem is ez a lényeg, hanem az életre szóló élmény.
Jónás Mátyással és zenekarával – alig két évvel később – kitalálják-e, hogy hol futottam össze? Hát Budapesten! És ott is a Mátyás pincében! Muzsikáltak! Férjemmel – mert időközben férjhez mentem – mentünk budapesti rokonaimat meglátogatni. A francia külkereskedelmi miniszter (vagyis férjemuram, de ez külön történet!) elképedve nézte, amint a muzsikusok hangszereiket szétdobálva ugrálnak le a pódiumról (– El-vi-raaa! Isten hozott... Budapestre!), és én puszilózni kezdek a barnább bőrűekkel, veregetjük egymás hátát és lelkendezünk magyar nyelven.
– Voilá, mes amis! (íme, a barátaim!) Mátyás Jónás és világhírű cigányzenekara – mutattam be őket. Másnap este a budavári Hilton Hotelben muzsikáltak, mi épp ott szálltunk meg. Aztán pár hónappal később (szilveszterkor) Bécsben voltunk. S hát ott is vajon ki muzsikálhatott Strauss-keringőt, Magyar rapszódiát és egyéb zenei gyönyörűségeket a különlegesen elit közönségnek?
– Látod? Ezek, mint mondtam, világhírű gyerekek. De nem kizárt, hogy még fennebb emelkednek, súgtam a férjemnek.
...Nem tévedtem! Anno 2002-ben Jónás Mátyás – a magyar muzsika nagykövete – megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. Hálás vagyok a hozzám alapjában kegyetlen (ritkán nagylelkű) gondviselésnek, hogy megismerhettem.

(folytatjuk)