A legnagyobb fiú, Pista olyan negyven év körüli, a középső, Misi 1925-ben, a legkisebbik, Kálmán 1933-ban született. Kálmán aztán megnősült, de még így is maradt két legény. Nem is lett volna baj, mert áldott jó fiú volt mindenik, de sajnos Pista a kelleténél jobban szerette az italt. Olyan alkoholista volt, aki a rétyi bakterháznál még ellátta a szolgálatát, de amikor végzett, onnan egyenest a kocsmába ment, egymás után megivott három-négy deci „egyenest” (gabonapálinkát), úgy vette hazafelé az irányt. Hazáig azonban nemigen jutott el. Vagy előttünk, vagy tőlünk ötven-száz méterre elesett, mély, kómaszerű álomba merült. Innen aztán testvérei vagy mások (sokszor valakit segítségül hívtam én is) hazaszállították, s lefektették. Pista kialudta magát, s másnap, mintha mi sem történt volna, ment szolgálatba.
Egyszer azonban becsúszott valami gikszer. Vagy nem evett, vagy többet ivott, de a kómaszerű álom tényleg átment alkoholos hipoglikémiás mély kómába. Kiverte a hideg veríték, nehezen szuszogott. Összecsődültek a szomszédok, és kisütötték, hogy ez nem olyan, mint az eddigi alvása, ide orvos kell. Valaki beszaladt hozzám, de én nem voltam „azonnal induló” állapotban, tehát bizonyos idő eltelt, amíg menni tudtam. Alig megyek fele útjáig, fut szembe velem Papp Gyuriné, akit utánam indítottak, és azt mondja: „Már mehet, doktor úr, Pista már alig lélegzik egyet-egyet. Mire odaérünk, meg is hal.” A hírre egyre többen kezdtek összecsődülni, sajnálkoztak, mozogtak ide-oda, alig várván, hogy odaérjek, hogy legalább orvos jelenlétében haljon meg Pista.
Hamar felszívtam 20 ml glükózt, szerencsére Pistának jó vénái voltak, és hozzáláttam a beadáshoz. Be sem adtam az egészet, egyszer csak felül Pisti – alig tudtam kikapni a tűt –, és azt mondja: „Hol a papucsom, hogy menjek ki peselni!” Lett erre olyan csodálkozás, hogy azt le sem lehet írni. Én lettem a nap hőse, aki a halottakat is feltámasztja.
Pisti még kétszer találkozott velem. Egyszer valakik behozták a rendelőbe a híd mellől, ahol arccal úgy esett a híd sarkára, hogy a pofája átlyukadt, a homlokáról pedig a füléig hátra­skalpolódott a bőr. Szóval, szörnyű látvány volt. A szállítók – mint máskor is – gyorsan kereket oldottak, alig volt időm odakiáltani az egyiknek, hogy menjen, s szóljon öccsének, mert nagy baj van, Pistit el kell küldenünk a mentővel. Én azalatt hozzákezdtem elvégezni a sebtoalettet, a seb környékét rendbe tettem, eltávolítottam az idegen testeket: földet, homokot és más szennyeződést a sebből. A legjobban az arc sebe vérzett, nem is csoda, mert teljesen átszakadt, még a fogsorok is kilátszottak.
Azt gondoltam, amíg jön Misi, a hozzátartozó, ezt összevarrom. Helyi érzéstelenítést végeztem xilinnel, amire nem is lett volna nagy szükség, mert „altatás” nélkül is aludt a beteg. Volt jó varróanyagom is, tehát még asszisztencia nélkül is úgy ment minden, mint a karikacsapás. Kissebészeti beavatkozásnál úgy szoktam dolgozni – főleg amikor egyedül voltam –, hogy gyorsan mindent kiraktam a kis asztalra a sterilizálódoboz fedelére – amelyik, ugye, mindig steril –, azután gyorsan kezet mostam, szesszel lemostam, és jöhetett a munka. A kezem tökéletes steril voltában azért nem bíztam, ezért mindig csak fertőtlenített műszerekkel dogoztam. Kézzel csak a cérna végét fogtam meg befűzéskor, de utána steril ollóval levágtam azt a végét, amit megfogtam. Tehát elkezdtem rétegesen varrni Pista arcát, kívülről befogva a száj nyálkahártyáját is, majd bőrvarrattal zártam a sebet.
Még mindig nem jöttek a hozzátartozók. Nem jöttek, mert már Pistinél is betelt a pohár. Kitették a munkahelyéről, a testvére pedig levette róla a gondját.
Na, gondoltam, ha az eddigi ilyen jól sikerült, visszavarrom a leskalpolt bőrt is. A koponyacsonton nem láttam sem törést, sem repedést (ami nem zárja ki, hogy esetleg belső vérzés ne lett volna). Elkezdtem visszavarrni a bőrt. Valahol a munka felénél tartottam, amikor nagy mérgesen megjött Misi. Ránézett, s felkiáltott:
– Doktor úr, ezt el kell küldeni Szentgyörgyre!
– El kellett volna bizony, de miért nem jött akkor, amikor hívtam? Várjon, ezt már fejezzem be, s aztán azt csinál, amit akar.
Amikor befejeztem a varrást, s a vért lemostam az arcáról, azt mondja:
– Hát ez olyan jól sikerült, hogy ejsze el sem kellene küldenünk.
Mellesleg nekem is az volt a véleményem, de mint sokszor, most is hagytam, hogy a beteg hozzátartozója döntsön a kórházba vitelről. Sajnos, Pistának már munkaviszonya sem volt. Az sem igen lett volna, aki látogassa, tehát úgy döntöttünk, hogy itthon marad. Azzal a kikötéssel, hogy másnap készíttetünk a koponyáról egy röntgenfelvételt, lássuk, nem törött-e a koponyacsont. Nem törött. Tetanusz-anatoxint, antibiotikumot kapott, és egy hét múlva per primam, azaz minden gennyedés nélkül begyógyultak a sebek. Pista kezdhette ott, ahol abbahagyta.
Kezdte is, de legutolsó találkozása velem már nem volt olyan szerencsés. Pisti ötven méterre a házuktól összeesett, és szokásos álmát aludta. Kijött a szomszéd hétvégi házából Sz. B. doktor Pollák István barátjával. Felvették Pistát, s bevitték, de ahelyett, hogy valahova lefektették volna, a fal melletti padra ültették. Nem sokkal előtte itt mosott lábat Misi, és ott hagyta a félig vízzel telt alumíniumlavórt. A félig alvó, félig kómás Pisti olyan szerencsétlenül esett le, hogy az arca éppen a mosdótálba, a háromliternyi vízbe került. Ez elég volt ahhoz, hogy megfulladjon. Nemrég Kakas Bálint bácsi is így fulladt bele a háza előtti sáncban lévő kicsi vízbe! Ilyesmi történt itt is, mondták. Ez persze törvényszéki boncolást vont volna maga után. Én viszont azt állítottam, hogy Pista előbb infarktust kapott, és azért esett le a padról. Ebben az esetben már én mint körorvos is kiállíthatom a halotti bizonyítványt, boncolás nélkül.
S mert én voltam a körorvos, nekem lett igazam. Csak sajnos, itt már nem segíthettem glükózadással, csak a boncolási költségek megspórlásával. Pistát már nem támaszthattam fel, mint a múltkor!